igaz történetek szülésről, születésről

1097. nap. Fura, hogy ő nem a testvérem (Olivér)

Megjelent: 2013. okt. 6.

Hol kezdődik az ember első szüléstörténete? Az előzmények egy-két momentuma az életemből ide kívánkozik…

Hároméves koromban megszületett a kishúgom, és azóta anyukának készülök…

Gimiben cigivel kínálnak… Szó szót követ… Miért? Mert vigyázok a testre, amiben majd a gyerekeim növekedni fognak. Hülyének néznek? Persze… Már megszoktam…

Gergőmmel az első randin tisztázzuk: abortusz, orvosi fogamzásgátlás NINCS. Teljes az egyetértés.

Esküvő után alig várom első babónkat. Jön is hamar, de nem marad velünk sokáig. Komoly kórházi tapasztalatokkal gyarapodtunk ezzel a folyamattal is, de a bizalom (még) megmaradt…

Lelkileg szerintem hamar összepakolom magam, várom a következő kicsi lelket. Jön is hamar. A teszt rossz… Az egész piros lesz… Egy nagy paca… Akkor ez most mi? Másnap orvoshoz megyek, úgy tűnik, valaki készül, de még nagyon pici.

Kilencedik héten kényszeresen megyek ultrahangra, nem bírom tovább, tudnom kell, hogy él, fejlődik (ekkor már az előző baba biztosan nem élt, de csak a 12 hetes ultrahangon derült ki). Minden rendben.

Ahhoz a dokihoz kezdünk járni, akire számíthattunk, amikor bajban voltam… Rendes, fiatal, őszinte, de szűkszavú. Nem érzek helyet a kérdéseimnek, pedig ezer lenne.

Laborok az agyamra mennek… Toxoplazma: „kétes pozitív” – az miiii? A vizelet baktériumszáma rettenetesen magas, azonnal antibiotikum, védőnő meglátja: „Ugye, ezt nem vette komolyan? Későn viszik innen a mintát!” Terheléses vércukor, elsőre nem sikerült, ismételni kell.

24. hét: nagyon nagy a baba, nem fogom tudni megszülni. Csak nézek, de próbálom terelni…

37. hét, a doki új kórházba megy. Vele megyünk, vagy maradunk… Megyünk.

38. hét, a doki lebetegszik, egy helyettes, hasonlóan fiatal srác veszi le a streptót, fura.

Egy nappal a kiírás előtt, reggel a nyákdugó távozik. Nem tudom, mi az… Hívom a dokit, vagyis csak hívnám. Akkor induljunk! Napsütéses tavaszi nap, erősödő, rendszeres kontrakciók. Minden szép, boldog vagyok.

Beérünk, beöntés, felszisszenek, ez „Ez nem fájhat!” (Akkor én csinálom utána neked! –gondolom magamban.)

Fekszem, Gergő adagol valami bogyót, emberek jönnek-mennek, nincsenek fájások, nem is panaszkodom. Fekszem békésen.

„Jön a Tanár úr!” – mondja egy nő… Jöjjön, nekem már mindegy. Jön, rossz megérzés, nem hiába. Megvizsgál, könyékig véres kézzel kerül elő belőlem. Baba a torkomig feltolva, fájt… „Nem megindult szülés, csak kicsi a kislány fájdalomküszöbe!” – (Tökön akarom rúgni, és nekicélozva megismételném, amit előbb mondott.) Távozik…

„Mehetünk haza?” „Olyan messze laknak? Dehogy! Felvesszük!” „Csak ezt ne!” – de próbálok felnőttként viselkedni. Ágyat kapok, ebédet már nem, pizzát rendelünk… Roppant vicces, nevetünk. Gergő egész nap velem van, este kilenckor indul haza. Sírdogálok… Gergő biztat, kísérem ki.

Épp a lépcsőnél válnának el az útjaink, véres víz folyik ki belőlem… Hát akkor menjünk valami orvoshoz… Megrepedt a burok, oxitocin kell. Most, várhatnánk még nyolc órát, de minek? Kössük be MOST! Összenézünk Gergővel, bólintunk. Írjam alá azonnal az epidurált, csak az egyszerűség kedvéért… Azt már nem, minek? Nem kell. Nagyon fáj, őrülten, de tűröm, tolnák az érzéstelenítést, folyton, bosszant. Emelik a cseppszámot, már folyik. Labdán vajúdom, káromkodom. Rám szól a (talán) szülésznő, hogy ezzel ártok a babámnak, mit képzelek. Gergő elzavarja.

Burkot repesztenek… Minek? Nem vagyunk azon már túl? Ezért kötöttek oxitocinra. Semmit nem értek. Már orvosilag kell az érzéstelenítés, nem tudok ellazulni, nem tágulok (fogalmam sincs, hol tartok, és azt sem tudom, hova kell eljutnom). Az ügyeletes doki az, aki a streptót is levette, legalább már láttam… Hisztérikus vagyok, amíg nem kötik az epit. Mindenki mondja, hogy magamra vessek, ők szóltak időben. Feladom az egészet. Megjön az altatóorvos. Kedves, jólesik a jelenléte, profin beköti, hat. Elalszom.

Enyhe fájásokra ébredek, megvizsgálnak. Remekül haladtunk, de egy kicsit még adnak, hogy a kitolásig eljussunk. Túl hamar eljutunk, nem érzek semmit, diktálják, hogy nyomjak. A doki karba tett kézzel ül a szoba sarkában, és diktálja, hogy nyomjak. Gergő tartja a lábamat, még mindig nem érzek semmit. Doki a hasamon tenyerel, mondja, hogy mikor nyomjak… Nem történik semmi.

Hívnak egy főorvost, CSAK NE A TANÁRURAT! Nem tudom, ki az, aki ott marad, de kedves, és mondja, hogy ő már hazament. Megnyugszom.

Ítélet: „Ha nem műtünk, baja lesz vagy a babának, vagy önnek, de ne legyen bűntudata, ön mindent megtett.” Végleg feladom, de kezd fájni, nyomnom kell. „NE NYOMJON! NE MOZOGJON! MÁSSZON MÁR ÁT A MŰTŐS ÁGYRA!”

Várunk, de mire? Őrjöngök. Gergő már nincs velem. Altatással fenyegetnek… Félek. Szomjas vagyok. Apró korty valamit adnak… Jólesik. Megérkezik az altatóorvos, aki korábban is volt. Ment volna már haza, de inkább még jött. Jó, hogy itt van. Kommunikál, embernek néz, megnyugszom, amennyire lehet.

Elkezdik, tudom, hogy mindjárt vége… Szerintem mindent érzek, rémes taszigálás. Vágnak, pánik, megint vágnak, még ijedtebb arcok… Újra vágnak… „Ezt már nem kellett volna!” „Látom…”

Taszigálás, kint van a baba. Felemelik, tiszta apja, pont, ahogy szerettem volna! Mindenki döbbenten nézi, milyen nagy, és a nyakán volt a zsinór, lehetetlen lett volna megszülni… (3750 gramm). Odahozzák, hogy megpusziljam. Meggyötört, csúcsfeje van… Elviszik.

Újra figyelem a műsort a ponyva mögött. „Vérzik!” „Látom.” Nem nyugodtak. Kérdezik, jól vagyok-e. Válaszolok. Sok idő telik el… „Matyóhímzésnek is elmegy!” „Igen, szép munka.” – leplezetlenül irtóra megkönnyebbültek, de hülye poénok…. Nem tudom, ez után mi történik…

Valaki betesz az ágyamba, ott van Gergő, Anya hozza Olivért. Leteszi mellém, valahogy odafordulok. Nagyon cuki. „Na, milyen érzés?” – kérdezi Anya. „Fura, hogy ő nem a testvérem…” – mondom azonnal a választ. Akkor viccesnek találom, azóta ezt érzem a legsiralmasabb pillanatnak…

(A kórház három napja újabb sor pofon… De már egy másik történet.)

R. I.

Tivadar születése anyaszemmel > > >
Tivadar születése apaszemmel > > >
Johanna > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.