igaz történetek szülésről, születésről

1033. nap: Könnyen és elég gyorsan (az első, Laura születése)

Sajnos, soha nem szültünk együtt, de eljutott hozzám a kérésed a születéstörténetek megírásáról, és szívesen teljesítem. Nagyra értékelem ugyanis a tevékenységedet, és végtelenül tisztellek.

Miért szültem mind a négy gyermekemet kórházban?

Habár az átlagnál kissé renitensebb vagyok, de mégsem forradalmár típus. Sokáig el sem jutott hozzám az információ, hogy lehetne másképp is, ezért aztán az erőfeszítéseim kimerültek abban, hogy olyan kórházat, olyan orvost találjak, ahol érző emberként kezelnek, s nem munkadarab gyanánt. Ez elég jól is sikerült (mondhatnám: elég nagy szerencsém is volt), mert mire eljutott hozzám a híre az otthonszülés lehetőségének, és átestem a kezdeti tamáskodáson is, hogy van-e értelme ekkora kockázatot vállalni (no, meg megtudtam azt is, hogy hogy is van ez valójában a kockázatokkal), addigra már azért nem hajlottam az otthonszülés felé, mert többnyire pozitív élményeim voltak a kórházi szülésről, és az akkor még mindig fennálló egyetlen lényegesnek tűnő kockázatot nem akartam vállalni, hogy tudniillik, ha mégis valami miatt kórházba kerülök eme (akkoriban még mindig illegálisnak minősülő) körülmény fennforgása mellett, akkor esetleg nem azt az ellátást kapom, kapjuk, amit kellene, hanem olyat, ami azt célozza, hogy a bőrömön tanuljam meg, hogy „ilyen felelőtlenséget nem csinál az ember”. Szóval, végtére negyedszerre is maradt a kórház mint kompromisszum, egy még annál is jobb orvossal, mint amilyenre számítottam a terhesgondozás alapján, és egy ugyancsak kiváló szülésznővel. De kezdjük inkább elölről…

Teljesen felkészületlenül, váratlanul lettem anya. Szerencsére, egy közeli barátnőm, egy rendkívül talpraesett csaj még nálam is fiatalabban, előttem egy évvel szült, és át is adott nekem minden lényeges információt, amit sikerült összegyűjtenie az elérhető szülészetekről. Meleg szavakkal ajánlotta saját orvosát, egy tündéri kreol pasit, erős akcentussal, meleg mosollyal és lenyűgöző lelkiismeretességgel. Ez a csodálatos, ifjú doktor egy olyan kórházban dolgozott, amely elsők között vezette be az apás szülés és a rooming in vívmányait, én pedig teljes naiv bizalommal hagytam rá magam.

Az első komoly csalódás a nyolcadik hónap első felében végzett rutinvizsgálat alatt ért, melyre teljesen gyanútlanul mentem el. Az orvos különösen ideges lett, és durván leszidott, mondván, nekem súlyos görcseim voltak, és mégsem jöttem be a kórházba, hogy lehetek ilyen felelőtlen? A méhszájam nyitva volt. Nem vettem észre, nem voltak súlyos görcseim ugyanis, csak affélék, amire korábban azt mondta, hogy normálisak: enyhe keményedések.

Azonnal berendelt a kórházba, ahol az első éjszakámat, ágy hiányában, az egyik szülőszobán kellett eltöltenem. Meggyőződésem, hogy az itt átélt stressznek nem kis szerepe volt abban, hogy reggelre beindultak a szülési fájásaim, hiszen fenn voltam egész éjjel; sem a lelkiállapotom, sem a számomra teljesen idegen infúzió a karomban, sem a mellettem lévő szobában folyó szülések hangjai nem engedtek elaludni.

A szülést szerencsére gyógyszerekkel sikerült leállítani, de rémes élmény volt. Azután egy hónapig szigorúan feküdnöm kellett, még a mellékhelyiségbe sem mehettem ki, mert az ultrahang szerint a babám kisebb volt az átlagnál. Egy hónapig voltam benn a terhespatológián, ez alatt megismertem az eladdig számomra teljesen idegen világot, az egészségügyi intézmény morbidan katonás rendjét. Tanulságos volt. Legnagyobb hasznát mégis annak láttam, hogy egy többgyerekes nagynéném bejárt hozzám látogatni a kórházba, és megtanított a szülési légzési technikákra.

Végre kiengedtek a terhespatológiáról – és másnap reggel már mentünk is vissza szülni. Akkor már tudtam, hogy hiába nem érzek fájdalmat, a ritmikussá váló haskeményedések azt jelzik, hogy az én kislányom megindult kifelé. Az a sajátosságom, hogy a méhszájam szinte észrevétlenül nyílik, ezentúl inkább áldásnak bizonyult.

Könnyen és elég gyorsan szültem. Bizonyára segített a hozzáállásom is; koncentráltan, tudatosan befelé figyelve, fegyelmezetten, a lehető legaktívabban igyekeztem a szülést végigcsinálni már az első alkalommal is. Gyönyörű szép, melegséget sugárzó, tapasztalt szülésznőt kaptam, ez volt a legnagyobb mázlink. A férjem itta a szavait, és gondja volt rám. Az orvosnak szinte csak a gátmetszéssel-vágással volt dolga. (Akkoriban kádban vajúdásról még nem is esett szó, szülőszék is csak mutatóban volt, kizárólag „jobb” kórházakban.)

Sétálgatva vajúdtam, a fájások alatt a férjem nyakába kapaszkodva lélegeztem lassan, mélyeket. Mikor megjöttek a tolófájások (ahogy mondták, az erős székelési inger), felfektettek a szülőágyra és kikötötték a lábamat. Ez némiképp megdöbbentett, és máig úgy emlékszem erre vissza, mint egy igazán meghökkentő és barbár procedúrára, de mivel addigra már tudtam, hogy a kórház egy hol tragikusan, hol komikusan militáns jellegű hely, ezért valahogy mégis el tudtam helyezni magamban ezt a dolgot a borotválással és beöntéssel egy sorba.

A kislányom igyekezett kifele, pár nyomásra megvolt, az orvos talán picit rásegített, de nem éreztem durvának, ahogy megnyomta a hasamat; a gátmetszést meg észre sem vettem. Pici lányomat a hasamra tették, a mellemre engedtem, kicsit szopott is, de aztán a gátvarrás annyira kellemetlen volt, hogy nem tudtam rá figyelni, és odaadták az apjának. Nagyon örültem, hogy a férjem végig bent lehetett velem – nagyon nagy élmény volt számára részt venni a szülésben, és nekem is nagyon jó volt, hogy a nyakában lógva vajúdhattam.

A rooming in szuper volt, nagyon jópofa csajokkal kerültem egy szobába, hamar belejöttem a szoptatásba, és összességében véve nagyon pozitív élmény maradt az egész.

T. O.

Rebeka > > >
Jozefa > > >
Eszter > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.