Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 482. nap: „Ügyesek leszünk mi, csajok” (Lilla)

482. nap: „Ügyesek leszünk mi, csajok” (Lilla)

Megjelent: 2012. jan. 30.

Az első gyermekem egy balul sikerült otthonszülést követően végül, sajnos, kórházban született. Elhúzódott a vajúdás, nagyon elfáradtam, ő nagy baba volt, máshogy forgott, és még a kezét is a feje mellé tette. Így egy vajúdáson/szülésen belül módom volt megtapasztalni, hogy milyen otthon és milyen kórházban. A különbség nem sok: csupán ég és föld. Csönd, odafigyelés, támogatás, szeretet, melegség. Közöny, lenézés, kioktatás, megalázás, erőszak, engedély nélküli csonkítás.

Messziről indultam, hogy Benedek születése és a gátmetszés után „fölépítsem” magam annyira, hogy teljesen biztos legyek abban, hogy a testem jól működik, a szülés egy természetes folyamat, és hogy a babám képes kijönni a megfelelő úton, minden gond nélkül, és hogy ezzel majd „meggyógyítja” azt az ocsmány gátmetszést, amit a kórházban követtek el rajtam.

Szombat este fél nyolc felé még elmentünk bevásárolni, aztán vacsifőzés közben éreztem egy olyan keményedést, ami kicsivel másabb volt, mint eddig, és picikével erősebb. Aztán amikor Benedeket altattam, volt három darab tízperces, de még mindig alig-alig másabb keményedés. Bedobtam egy mosást, teregettem is, és kicsit összepakoltam –biztos, ami biztos. Zuhany, közben icipici rózsaszínes folyás. Aztán beültem a net elé egy fél órára, és addig nem volt semmi. Mivel nekem a netezés közben, a zuhany után elmúltak a fájások, ezért gondoltam, hogy ez még semmi, nálam most kezdődnek a jóslók, majd pár nap múlva talán elindul a lány kifelé. Lefeküdtem aludni, mert a „szakirodalom” szerint ilyenkor a legfontosabb, hogy aludjunk. Már úgyis túl voltunk a kiírt időn (a méretek alapján 25., nagymamám szülinapja, a bemondás alapján 27.).

Akkor az ágyban volt pár tízperces, és sikerült aludnom egy órát. Ébredés után is tíz perc, majd egy-két hét-nyolc perces, ekkor már alig mertem az órára nézni, megijedtem picit, hogy sűrűsödnek, de hirtelen öt perc lett, viszont még mindig nem túl erős. Jött pár vécéjárat, méregtelenítés… Ekkor már kezdtem kapizsgálni, hogy itt hamarosan szülés lesz, nem kell várnunk rá napokig. Főleg, hogy elég nehezemre esett fölkelni az ágyból, de muszáj volt ugyebár.

Innentől lettek valamivel erősebbek, és már nemcsak keményedés, ami menstruációszerű görccsel indul, hanem keresztcsont is ‒ Benedekkel végig keresztcsontban fájtam, és úgy emlékszem, hogy az sokkal fájdalmasabb volt. Ekkor már négypercesek lettek (úgy négy-öt óra felé), de még mindig csak 30 másodpercig tartottak, és viselhetőek voltak.

Feküdtem a gyerkőc meg apa mellett az ágyban, ők meg vígan durmoltak. Nem is mertem szólni senkinek, mert Benedekkel is kb. 40 óra volt a vajúdás. Hat óra felé már hangosan kellett sóhajtani, akkor ébredtek a fiúk, a manó már ettől megijedt, pedig még csak olyan éneklésbe csuklóan kellett sóhajtoznom a fájás végén. A kontrakciók ekkor még mindig csak 40 másodperc alattiak voltak. Ágit sem mertem hívni hajnalok hajnalán, hátha vaklárma, vagy túl korán szólok, és a sötétben ide sem talált volna. Egyszerűen nem hittem el, hogy lehet ennyire gyorsan haladni.

Éreztem, hogy ez már „az” lesz, de csak jöttek egymás után a fájások, egyre gyakrabban, elsodortak, de mégsem hittem, hogy ezúttal ezek a rövidebb és kevésbé fájdalmasnak ítélt összehúzódások ennyire hatékonyak lehetnek. Persze, mindenki gyors szülésről álmodozik, de nem hittem el, hogy ez nekem is „jár”, hogy én is tudok ilyet, főleg az előző után. De amikor apa fölébredt hat körül, akkor már ő mondta, hogy hívjam azonnal a bábát. Még akkor mértem pár fájást ‒ húztam az időt, hadd legyen minél később, és minél világosabb. Akkor három-négy percesek voltak, és 50 másodperc körüliek.

Fél hétkor hívtam Ágit, már a fürdőszobából. Kérdeztem, hogy bár rövidek, de három-négy percesek, lehet-e ez még a látenciaszak? Ági is azt mondta, hogy ha nem rendszeresek a fájások, akkor lehet látencia, de majd hoz könyvet… Megkérdezte, hogy mit szeretnék, induljon-e már most? Mondtam, hogy háát, azt hiszem, talán igen. Hívtam utána anyát is, hogy vigye el a manót.

Háromnegyed hétkor vitte át (egy örökkévalóságnak tűnt ez az idő), addig én minden erőmet összeszedve sunnyogtam a fürdőben síri csöndben, hogy nehogy még jobban megijedjen, de már nagyon vártam, hogy eltűnjön, és végre kiabálhassak is, és hogy kijöhessek onnan. Hétkor még lezuhanyoztam, de az már kezdett durva és igen gyanús lenni, hogy azalatt a kb. öt perc alatt három fájásom volt… (Akkor láttam egy vércseppet a padlón, valószínűleg tágulási vérzés lehetett, akkor járhattunk 8 cm körül.)

Bevonultam az ágyra, lefeküdtem, és ott valamivel jobb volt. Apa még lázasan pakolászott, tett-vett, aztán kezdtem érezni, hogy most már kicsit olyan kitolásos a fájás, de gyengécske. Viszont jobb volt, ha nem adtam ki hangot, sőt, ha mély levegőt vettem, még jobban fájt. Feküdtem az ágyon, odakint minden tiszta hó, közben már fölkelt a nap, minden csak úgy szikrázott a fényében, és gondoltam, hogy tök jó, süt a nap, és nem is fáj. Óóóó, dehogynem fáj…

Anti akkor tette át az éjjeli szekrényt a képek alá, az ajtóhoz, hogy a kiságyat be tudja tenni az éjjeli helyére. Amikor jött egy fájás, abbahagyta a pakolást, pedig nem is kértem. Jó érzés volt, hogy ezt külön kérés nélkül is tudta, hogy fájáskor jobb, ha csöndben van, mert attól jobban fájt volna, ha ő közben zörög. Volt, amikor jólesett kiabálni, volt, amikor meg sem mukkantam. Többnyire úgy volt jó, ha aprócska levegőket vettem csak sűrűn, egymás után, lihegősen.

Nyolckor elment a magzatvíz, meleg volt, és nagyon soknak éreztem, csak folyt és folyt. Úristen, az új matrac! Tönkre tettem a matracot!!! Ekkor már kiabáltam Antinak, hogy azonnal jöjjön, pakolás, hajmosás, reggeli vége, hozzon gyorsan valamit, amivel fölitatjuk a vizet, és most már legyen végre ott velem!!! Akkor hívtuk a bábákat is, hogy hol vannak? Kérdezték, hogy hogyan halad a vajúdás (ezt is hallottam a telefonból), válaszoltam is némi iróniával, hogy „marha jól”.

Egy pillanatra pánikba estem, bevallom. A víz miatt is, meg hogy egyedül leszünk. De aztán jött a következő fájás, és nem agyaltam rajta. Elkezdtem osztogatni a parancsokat, hogy akkor jöhet a PVC-lepedő az ágy mellé, a dekubidusz és a papírvatta. Mutattam, hogy hová terítse. Tudtam, hogy kitoláskor le kell guggolni, nem jó az ágyban fekve maradni, és majd az ágynak fogok támaszkodni, mert az kíméli a legjobban a gátat, és legnagyobb hely van a babának.

Lekecmeregtem, de az a pozíció fájt. Mondtam apának, hogy most akkor térdelek, és kell a keze, hogy szoríthassam, úgyhogy nem mehet sehová. Éreztem, hogy nincs mese, a baba jön lefelé, hiába nem akarom, és hiába félek ettől a résztől ‒ mert korábban a kórházban kinyomták belőlem, és féltem a gátmetszés miatt, hogy mi lesz majd vele most, és Benedekkel nem éreztem tolófájást sem. Volt pár fájás így, némelyik még mindig némán, mások hangosan. Egyszer finoman meg akartam harapni apa hasát, de nem hagyta :-), és a kezét sem, úgyhogy csak szorítottam.

Nem akartam, hogy jöjjön, nem akartam a kitolást. Szét kellett volna nyitni jobban a lábaimat, de nem volt jó, ezért összezártam. Talán azért is, mert nem akartam, hogy jöjjön, egyszerűen féltem ettől a résztől, főleg egyedül, szaksegítség nélkül. Éreztem egy kis égő érzést, de csak egy kicsit, két ilyen fájás volt. Akkor mondtam apának, hogy azonnal hozza a gátmasszázsolajat. Mire beért, jött a következő fájás, és éreztem, hogy tutira most jött ki a feje ‒ ennyit a gátvédelemről.

Apa mondta, hogy megnézi, hogy tényleg a feje-e, de ordítottam, hogy neeem nézheted, de akkor már jött is a következő fájás, és kicsúszott az egész gyerek szépen lassan, a papírvattára, 8.30-kor.

A köldökzsinór lazán keresztben volt a vállán, mint egy stóla. Megtörölgettem nagy bénán, térdelve, remegve, nem is tértem magamhoz szinte. Szép rózsaszín volt, sima, hadonászott a kicsi kezével, pislogott, aztán sírt, utána csönd lett. Az idő megállt, és én csak térdeltem ott a földön, kezemben a gyerekkel. Úristen! Megszültem! Én megszültem!!! Megszültem!!!

Gyorsan hívtuk Ágiékat, hogy kell-e valamit csinálnunk, de azt mondták, hogy ha jó a színe, fölsírt, és minden rendben, akkor semmit, takarjuk be, és kerüljön cicire minél előbb. A bábák már csak a lepényre értek ide, kb. 25 perccel azután, hogy Lilla megszületett.

Szóval ennyit a vízben vajúdásról és kitolásról, ennyit az orbáncfűolajról a gátvédelemhez, ennyit a vajúdóolajról meg a muskotályzsályáról a masszázshoz… Ott maradtak mind bontatlanul a szekrényben. Emlékszem, hogy Geréb Ági mondta Benedek születése után, hogy az ilyen hosszú vajúdás után a következő szülést le szokták késni, mert az anyuka nem mer szólni időben. Hja, na persze! Hiszi a piszi – gondoltam. Nem hittem volna, hogy így lesz.

Érdekes volt, hogy végig tudtam, hogy mikor mit kéne csinálni, melyik szakban meddig „kell” tartania a fájásnak, és milyen gyakorinak, hogyan kéne ülni a labdán, hogy optimális legyen, mikor melyik helyzet segít a legjobban. Szóval nem „ment el az eszem” teljesen, mint ahogy mondják, hogy ez kívánatos. Csak sodort az ár, úgy csináltam, hogy ne fájjon nagyon, de azért mégis amiben lehet, abban hajazzon a „tanultakra”, ugyanakkor mégis adjam át magam a folyamatnak, ne tiltakozzam, ösztönösen, ne agyaljak (de azért mégis sikerült), hanem azt csináljam, amit a testem diktál. Megbeszéltem én Lillával a várandósság alatt rengetegszer, hogy majd ügyesek leszünk, ketten együtt, mi, csajok, és hogy szépen gyorsan kijön, de hogy ennyire? (Ezt amúgy Benedekkel is megbeszéltem anno, de hát…)

Eleinte felfoghatatlan volt, hogy én majd télen szülök, főleg, hogy januárban, hiszen utálom a telet, főleg a januárt. Hogy lehet nekem januári gyerekem? De tudta az én okos lányom, hogy mikor kell jönnie. Ha nyáron jött volna, amikor szerintem „optimális” szülni, vagy tavasszal, akkor már hatályba lett volna a törvény, ami alapján már csak azért sem születhetett volna otthon, mert nincs 20 percen belül a kórház (kivéve, ha nem tartjuk be a KRESZ egyetlen pontját sem), és mert nem lett volna 4 kiló alatt a szülés körül várható súlya. Hát ezért jött ő előbb, hogy háborítatlanul születhessen, itthon, békességben. Ő már akkor tudta, hogy ez így lesz jó. Én csak később jöttem rá.

Mondják, hogy mindegy gyermek tanít minket valamire. Az én lányom arra tanított, hogy nem kell mindent előre megtervezni, és nem kell tökéletesen fölkészülni előre mindenre, hanem van valami, ami tőlünk nagyobb, amit ésszel föl nem érhetünk. Van valaki, aki okosabb nálunk, aki mindig gondoskodik rólunk. Hogy ha mi nem is hisszük el, de attól még minden úgy jó és úgy tökéletes, ahogyan van.

V. A.

Benedek >