igaz történetek szülésről, születésről

1261. nap: Sorsfordító

Megjelent: 2014. márc. 19.

Másodikán szültem veled kisfiamat. Kb. hatórás vajúdás után született farosan és simán. Egyébként azóta is világra hoztam egy kislányt és egy kisfiút a másik Ágival, simán egy-két órás vajúdás után.

Szóval, én eredetileg nem is akartam otthon szülni, csak azzal voltam tisztában, hogy a kórházban minél kevesebb időt akarok tölteni. Úgy gondoltam naivan és tudatlanul, hogy majd Veletek vajúdok, és az utolsó pillanatba beugrom a kórházba (mert ugye közel van hozzánk). Ezt ártatlanul el is mondtam a magán nőgyógyász hölgynek, aki erre hisztizni és toporzékolni kezdett, és bizonygatta, hogy a szülés amúgy is veszélyes, meg hogy volt egy anyuka, aki elkezdett vérezni szülés után, és ők már csak imádkozni tudtak, hogy elálljon, aztán elállt. Ezen el is akadtam, nem is tudom utána, miket mondott még. Ez egyébként rossz példa volt, mert imádkozni mi is tudunk otthon. Erre a műsorra, amit leadott, csak azt tudtam kinyögni, hogy még meggondolom, és csak azért nem találtam viccesnek a hisztit, mert annyira ledöbbentem. Ekkor egyébként már a 30. hét körül voltam, és még nem tudtam, hogy nem óhajt befordulni. De ezek után meg voltam lőve, rájöttem, hogy ez a nőgyógyász valójában gyerek, én nála nem akarok szülni (szakmai munkája bizonyára oké, de énnekem már ezt nem volt alkalmam megtapasztalni). Viszont tapasztaltabb lettem a téren, hogy elmentem körzetihez, ő már nem tudta meg, miért hagytam ott a magánt, de megpróbált rábeszélni, hogy menjek vissza, hát nem mentem.

Aztán megtudtam, hogy nem fordult be, és ekkor azért elkezdtem rettegni, hogy nem fognak hagyni engem szülni, és közbe reménykedni, hátha befordul. Rettegésem addig tartott, míg te mondtad, hogy így is vállalsz. Utána aztán már nem rettegtem, túljutottam rajta. Unokáid is azidőtájt születtek, így hangsúlyoztad, ha az beindul, odamész, és akkor kórház. Ezen azért már nem rettegtem, azt hiszem, addigra elfogadtam, hogy a Jóisten dönt, és bármit dönt, értem teszi. Egyébként biztos volt feldolgozni valóm, talán a saját születésem, talán valami más, de néha csak úgy sírtam, aztán kisírtam nem tudom, mit és megnyugodtam. Ez a többi várandósságom alatt már nem volt, sőt, akkor talán még boldogabb voltam, mert akkor már tudtam, milyen öröm egy gyerek, míg az első előtt ezt ugye még nem tapasztaltam meg.

Azt még nem írtam meg, hogy miért is volt egyértelmű a szülésfelkészülés után, hogy otthon akarok szülni. Nekem régen félelmem volt, hogyha gyenge, kiszolgáltatott és sebezhető vagyok, akkor más nem védi érdekeimet, bánthatnak büntetlenül. Egyébként, ezen a félelmemen azért remélem, túl vagyok, mert ha a testem legyengülhet is, a lelkem, szellemem szabad, és remélem, energiaszintemet ezek befolyásolják a legjelentősebben. De azért azt akkor is sejtettem, hogy lehet, hogy nekem nem adatik meg az otthonszülés, pont azért, mert félelmeim vannak. Megadatott, köszönöm.

A gátmetszést is horrornak tartottam, nem hittem el, hogy a természet úgy alkotta a nőt, hogy csak vágással tud kijönni a gyerek, meg azért horror belegondolni, hogy ott alul belém vágnak, így ezzel a tudattal azért elég nehéz lehet megnyílni.

A kórházat ridegnek és lélektelennek tartom, és nem bízom az orvosokban. Ezért aztán mindig meglepődöm, mennyi hasznos tanácsot tudnak adni, meg hogy emberségesek, ha ez ember kihozza belőlük. Szóval, bizalmatlanságom ellenére igazából nem csalódtam bennük még soha, de nem is vártam tőlük gyógyítást (bár néha a tünetkezelés is már lépés a gyógyulás felé). Egyik rokonom orvos. Fejlett léleknek azt tartom, aki azért eljutott odáig, hogy a dolgok nem véletlenül történnek, hogy a testi betegségek lelkünk hiányosságainak megtestesülései, nem csak úgy vannak. Szerintem az Istent pedig nem hinni, hanem tudni kell, és ha az ember belegondol az életbe, eljut idáig előbb-utóbb. Tisztelem, elismert orvos rokonom, éppen ezért hihetetlen, hogy ez neki nem magától értetődő. Annak ellenére, hogy élet-halál kérdések kötik le munkaidejét, talpig anyaghívő.

Szóval, én a legnagyobb fájdalmak közepette is megköszöntem Istennek, hogy szabadon szenvedhetek, és ha akkor fájdalomcsillapítót ajánlgattak volna, sem cseréltem volna le a szabadságért. Szóval, ott voltam, ahol lenni akartam, azt csináltam, amit úgy éreztem, csinálni akarok, senki nem bírálta, és mindenki azért volt ott, hogy segítsen, ha akarom, és úgy, ahogy kérem.

Én nem is értem, hogy vajúdás alatt miért nem ajánlják fel azt a segítést mindenhol, hogy forró vizes borogatást tesznek a hasamhoz, mert azért az is számított, hogy jobban bírjam. Vajúdási fájdalmam másik enyhítője a férjem tudott lenni, ha masszírozta a hátam, ha hozzá nyomtam derekam, fenekem, enyhült. Talán akkor így átvettem az ő normális energiájából valamit, az én fájdalomérzetemen túl. Kösz, hogy megmutattad neki, hogy csinálja.

Olyan ösztön is ott élt bennem, hogy én megvédem a gyerekem, tőlem egy másodpercre sem vihetik el. Tehát ennyire nem bízom az orvosokban, bocsánat, hogy rosszat feltételezek róluk, nyílván ez az ösztönöm ott is meghallgatásra talált volna, nincs tapasztalatom.

Nem tartott vissza az a félelemkeltés sem, hogy felelőtlenség otthon szülni, mert nem is értem ezt a logikát, mert nem keverem Isten és orvos fogalmát, így aztán ha bármi gikszer lett volna otthon, eszembe se jutott volna mást, mondjuk, Téged vádolni, mert Te sem vagy Isten. Csak magamra mutogattam volna, mert ezt az eseményt, ezeket az embereket ÉN vonzottam be, és ha mondjuk, egy beteg gyerek jutott volna, az is értem és a gyermektanulásunkért, lelki fejlődésünkért van.

Én egy önbizalom-hiányos, néha szorongó ember voltam, nem gondoltam, hogy szép vagyok, vagy hogy nőies, vagy akár azt, hogy én képes vagyok anyává válni. Nem tudtam elképzelni, hogy egy baba ki tud bújni egy akkora lukon. Apró melleim sem szerettem. Nekem egy kérdés volt a Jóisten felé, hogy mutasson utat, mit tegyek, és ha rosszul tettem, tegye nyilvánvalóvá. Tehát a lényeg, én nem voltam biztos, hogy mi a helyes döntés, hol szülök, de úgy gondoltam, ez a helyes út, és ha mégse ez volna, azt is a tudtomra hozták volna közvetve más világok nekem segítői.

Ismerve magamat, ha én kórházba kerültem volna, szorongani kezdtem volna, és császár lett volna, női mivoltomba vetett hitem pedig romokban lett volna. Neked köszönhetem, hogy most már hiszek önmagamban, jó anyának lenni, és sem én, sem a gyermekeim lelki vagy testi seb nélkül, szerintem boldogan léptek át az életbe (melleimmel is elégedettek vagyunk). Van pár döntés az életemben, amit sorsfordítónak gondolok, és meglépésével sokat emeltem önmagamon, leráztam vele régi gátlásaim, ez is ilyen volt.

Így három gyerek után már nem azt tartom döntőnek, hogy a külső körülmények milyenek, hiszen sok pozitív kórházi szülésről hallottam, hanem azt, hogy belül milyen a viszony az embernek az élethez, halálhoz, önmagához. Végső soron talán ez dönti el, milyen lesz a szülés, talán.

Szerintem az emberiséget az viszi előre, ha valaki nagyobb célért akár önmagát, családját feláldozza, hogy a jövő a megmaradottaknak szebb legyen. Én boldogan meghalnék olyanért, aminek látom értelmét, mint hogy a saját gyerekeim köpjenek szembe, mert nem tisztelnek, mert meghunyászkodtam, hazudtam értük, nekik. Ezért aztán Téged se sajnállak. Régen az ilyen embereket likvidálták, ma már csak ellehetetlenítik, úgy látszik. Az író, költő, király, politikus szegény, fiatalon megbetegedett, esetleg öngyilkos vagy baleset áldozata, nahát, a technika nem jött be. Most olyan a világ, hogy életben maradhat, mert általa a félelemgerjesztést fenntarthatják. Én boldogan lennék a helyedben, vállalnám a sorsodat, legalább érezném, hogy volt miért megszületnem, szóval, remélem, belül szabad és boldog vagy, Téged már a félelemmanipuláció eszközei nem hatnak.

Szerintem ma az emberek önmaguk felett mondanak ítéletet véleményükkel, és ma a sors kihívja őket, hogy válasszanak, nem maradhatnak kívül az eseményeken. Azzal, amit körülötted csaptak, minden anyának el kellett gondolkodnia a saját élményeiről, talán újra kellett értelmeznie, hogy látta, ma mit meg nem tehetnek orvosok segítségével vagy meghunyászkodásával. Talán a jövőben ő sem az orvosoktól reméli, hogy megoldják életét, talán eljut a tudatáig, hogy nem az orvosok hozták világra gyerekét, hogy ha ellenkezőjét hangoztatják is, nélkülük sem biztos, hogy belehal a szülésbe, hogy az, hogy felvágják alulról, lehet, hogy nem kötelező tartozék. Ezekből a hírekből, amik körülötted voltak, nehéz kívül maradni, mert az embernek a lelkébe hatol, tudatosul a saját fájdalma. Lehet, Te rosszul jártál, de lehet, hogy az emberek egy része a félelmein így túllép, és saját történetét más nézőpontból is meg tudja érteni.

M. M.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.