igaz történetek szülésről, születésről

1372. nap: Pasztellpár

Megjelent: 2014. júl. 8.

Finomak, halkak, halványak, művészek, antropozófusok, odafigyelők, tapintatosak, kedvesek. Egy húron pendülnek. Andrea volt már velem szülésnél, remekül segített a háttérben maradva, szinte ott sem volt. Miklós a párcsoporton nagy jóindulattal vett részt, előre mozdította a dolgok menetét azzal, hogy benne volt, talán akkor is, ha nem állt hozzá közel a történés maga. Andrea egy egyszerű, gyönyörű indián altatódalt tanított meg nekünk a csoport végén.

Miklósék lakása olyan volt, mint ők. Szép, nem hivalkodó tárgyak, saját festmények, színfoltok. Andrea a nem túl nagy hangsúlyt kapó konyharészt elválasztó fapultnál támaszkodott csöndesen. Ahogy bepréseltem magam a sok cuccal és a magam zaklatottságával, fölnézett rám, halkan, szeretettel üdvözölt. Adél már nyakig volt a borogatásban. Miklós a helyiség legtávolabbi részén, a belső szobához közel téblábolt. Ott szokott festeni, talán az biztonságosabb terep. Mintha őszebb lenne most, mint amilyennek látszik. Mintha porcelánhártya lenne a bőre. Sápadt és törékeny. Röviden tájékozódtam hogyléte felől – köszöni, jól van.

Andrea talán csak azt a pillanatot várta, hogy mindenki megérkezzen, akinek ott kellett lennie. Mire átöltöztem, kizárta a külvilágot Miklósostul, mindenestül. Ráhagyatkozott a természetre. Őt, a tapintat megtestesítőjét, hatalmába kerítette az állat. Vulkán, láva, anyatigris, oroszlán, föltartóztathatatlan őserők. Kapaszkodót keresett először valahol fönt, a plafon táján. Mindenképpen lógni akart teljes súlyával valamin vagy valakin. Nem sokat teketóriázott, elragadott mindent, ami a keze ügyébe került – például Miklóst. Miklós viszont nem volt a bőrében. Elsodorta a lényét Andrea állat mivolta. Megsemmisült, a saját szellemévé vált. Ahogy Andrea megfogta, eltűnt a testéből, mint a filmekben, amikor kiderül valamiről, hogy csak látomás. Halványan körvonalazódott a tér, amit elfoglalt a szobában, de ő nem volt sehol. Egyikünk sem ért rá vele törődni. Helyettesítenünk kellett Miklóst is. Andrea nem tud rá se tekintettel lenni, mindent elsodor, mindent elsöpör, semmi meg nem állíthatja, föl nem tartóztathatja. Még a hangja is testes, mindent betöltő, fizikai valóság.

Amikor megszületik a gyerek, Miklós fekszik valahol. Aztán Andrea is melléfekszik a babával, szépen, csöndesen.

Visszatér az élet.

Nem született azóta gyermekük.

Mialatt Jakabot szültem, Dani valami ilyesmit rajzolt – látható A születés művészete című könyv elején. Talán velem is hasonló történt. És vele?

G. Á.

(Részlet az Inda című könyvből. A kép illusztráció, készítette: Erdély Dániel.)

Véletlenül kiválasztott mesék.