igaz történetek szülésről, születésről

427. nap: Otthon ‒ Harmadik gyermekem születése

Megjelent: 2011. dec. 6.

Nem sokkal később újra babát vártunk. Az élet zajlott körülöttem és bennem.

A szülés előtt körülbelül két héttel a nagyokkal nekiláttunk gombócot készíteni, hogy majd azzal kínáljuk a bábákat, amikor jönnek. Többfélét csináltunk, hogy meglepetés legyen, kinek éppen milyen gombóc jut, csak úgy, mint ahogy meglepetés volt nekünk is, hogy az én nagy gombócomban milyen töltelék van éppen.

Aztán eljött a szülés ideje. A legnagyobb elment óvodába, a középső maradt velem, odakucorodott mellém, a matracra, és csak úgy ott volt velem, néha zongorázott valamit nekem, aztán megint visszabújt mellém. Hívtam a bábákat, hogy tudjanak róla, valami elkezdődött. Sokat gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha a nagylány is ott lenne a szülésnél, azt gondoltam, gyógyító lenne neki is az ő születése után. A középsőt is szerettem volna, hogy ott legyen, de persze azért tartottam attól, hogy nem tudok majd nem rájuk figyelni.

És amit a fejemben én elképzeltem, az persze kiderült, hogy egyáltalán nincs úgy a legbensőmben, mert ahogy közeledett az idő, hogy hazaér a nagy az óvodából, úgy leállt a folyamat, és mire megjött, már sehol semmi. De innentől mindenki tudta a családban, hogy valami mégis csak készülődik. Eltelt a nap, eljött az este, lefektettem a nagyokat, és ahogyan elcsendesedtek, és csukódott le a szemük, az egyik pillanatban újra kopogtatott a legkisebb. Nevettem magamban és magamon, és nagyon örültem a jeladásnak.

De csak bejelentkezett, mert aztán éjszaka fél egyig megint semmi. Aludhattam, amiért hálás voltam. Aztán fél egy körül beindult újra. Ismerős kettős érzés. Bizonyosság, hogy ez már az, bizonytalanság, hogy vajon most hogy lesz. Felhívtam a bábát, és mondtam, hogy rendszeresek a kontrakciók, de még nem kell jönni.

Elmentem vécére, és ekkor elment a magzatvíz, és vele együtt elment a könnyedség is. Begyorsultak az események, hívtam a bábát újra, hogy azonnnnnal jöjjjjjön! Úgy éreztem, vissza kell tartanom, mert mindjárt kibújik.

„Mindjárt megszületik a baba, és én még mindig itthon vagyok?” – merült fel bennem a kérdés. Igen! „Nem veszem a ruhám és indulok a kórházba?” Neeeem! – jött a válasz belülről. „Hát ezt akartam én annyira???” No, de most már mindegy is, lesz, ami lesz, és bekanyarodtam a szobába.

Állva támaszkodtam egy polcra, mellettem almalé, amibe néha belekortyoltam, hogy a cukrom ne essen le semmiképp. Tettem egy párnát a lábamhoz, hogyha véletlenül nem tudná elkapni a férjem a babát, akkor is puhára essen. Ezen utólag sokat nevettünk.

Aztán megjött az egyik, majd a másik bába is, szívhangot néztek, addigra már melegítettünk vizet, így rögtön borogatást is kaptam a gátamra, de úgy éreztem, akadályoz a mozgásban. Kipróbáltam, de nem kellett. Férjem úgy érezte, odajönne, hogy adja a kezét, de az sem kellett, hát leült a szőnyegre, és nézte, ahogy a bába tartja a kezét, és várja, hogy belepottyanjon egy baba. Máig él benne ez a mozdulat.

Az estélyi öltözékem a nagy eseményre ekkorra már csak egy sál a derekamon és zokni a lábamon. Így ringok, amikor jön egy-egy kontrakció, és közben az ismert hang. A gyerekek tudják a dolgukat: alszanak, pedig máskor mindig többször is felébrednek.

Úgy érzem, hogy már ki akar jönni, de felülírom ezt az érzést, és azt gondolom, még nem lehet, még nem tartunk ott. „Türelmetlen vagyok!” – mondom. Aztán kérdezem a bábát, hogy ő hogy látja? Azt mondja, hogy azt látja, ez a baba ki akar jönni. „Jaaaaa!!!! Akkor mégiscsak ott tartunk már?” És már engedem is. „Gyere, gyere, jó lesz!!” – bíztatom a babát fennhangon, és feltűnik a jövőidő, mintha még mindig nem hinném el, hogy ez most történik, és nem pedig majd egyszer fog talán megtörténni. És jön is a baba kifelé, a homályban kissé sötétnek tűnik a feje, így a bába megkér, hogy nyomjak még egyet, hogy kijöhessen teljesen.

És csussz, már kint is van. Ezután nem tudom, hogyan, de már a mellettem lévő matracon vagyunk. És ott a baba is, akiről egyelőre csak a bábák tudják, hogy fiú-e vagy lány. Kb. háromnegyed óra múlva megnéztük, és kiderült, hogy akinek ajtót nyitottam, és akit beengedtem az otthonunkba, az egy fiúcska!!!

J. N.

Véletlenül kiválasztott mesék.