igaz történetek szülésről, születésről

870. nap: Operaénekesnő (Zsófi)

Megjelent: 2013. febr. 21.

Boti a 38. héten született (vagyis szerintem inkább korábban), ezért nem számítottam a hosszas várkozásra, ami mindkét húga születését megelőzte. Még a 37. heti beszélgetés előtt volt, hogy megéreztem az első komolyabb, rendszeres jóslókat – tízpercenként jöttek, majdnem egész nap. Kertészkedtem, emlékszem, ahogy újra megfordult velem a világ, ugyanúgy, mint Botival a szülés reggelén: nincs visszaút, valami végérvényesen megváltozik, valaki itt meg fog születni.

Zsófi azonban jó sokáig csomagolt még odabent. A tízpercesek egyik nap voltak, másik nap nem – hetekig.

A hagyományos „gondozás” végét is a kórházban, a doktornőnél csináltam végig: Strepto-teszt, CTG a protokoll szerint. Huszadikán, már jóval az eredeti kiírás után voltam utoljára a kórházban CTG-n, amikor Ági a telefonban mondta, hogy hagyjam most már a kórházat, menjek hozzá CTG-re.

Mentem, és lényegesen egyszerűbb volt, mint két napota fél napot a kórházban tölteni – mire sorra kerülök, mire odakeveredik egy orvos, aki láttamozza a leletet, aki esetleg meg is akarja nézni az összes eddigi papíromat, esetleg meg is vizsgál stb. Ehelyett reggel telefon, mikorra menjek, utazással együtt másfél óra. Jó bábához járni.

Az egyik alkalommal, amikor Gyurival mentem, Ági a kezébe nyomott egy fából készült szülősámlit, ami onnantól bevetésre készen figyelt a gardróbszekrény sarkában, a hálószobánkban.

Nehéz volt minden nap újra és újra átgondolni, hogy így lesz jó. Hogy tudni fogjuk, ha nem jó már bent neki. Muszáj volt megbízni benne. „Pontosan tudod, hogy meddig a legjobb odabent lenned, és amikor kell, megszületsz. A testem engedelmesen segítőeszközözd lesz ebben.” Ez volt a mantrám. A CTG és Ági mindig megnyugtatott, ami nagyjából egy napig tartott, a következő napon pedig már a kétségek tolultak – kész, mindjárt megyek be a kórházba, engedelmesen, minden tévelygésemet bánva, a 42. héten vagyok, kérem szépen, indítsák meg ennek a gyereknek a kifele utazását.

Közben ott volt az a rengeteg idő. Medvepark, Boti sokat a nagyszülőkkel, hatalmas mozizások. Nyákdugót először valami plázamozi klotyójában láttam – nahát, szóval ez ilyen. Nagy séták. Az „…és akkor megjöttek az inkák” kiállítás kettesben egy szombati CTG után, akkor épp időszakos volt a Szépművészetiben. Ott láttam azt a kultikus szobrot, ami szülés közben ábrázolt egy nőalakot, a baba feje épp kibújt. Bár arccal felfelé, sunny side up, jajj nem szabad ám ilyen rendellenesen forgolódni, egyszerűség és erő jött a szoborból, sokszáz évvel ezelőttről és soktízezer kilométer távolságból nekem akkor ott azt mondta, megy ez, kész. (A kiállításról pár tárgy látható látható itt, sajnos a szülős istenségről nem találtam képet.)

Egyik éjjel épp szokásos módon a kórházba menős szcenárión töprengtem, hogyan is állítok majd be és mit mondok, kinek, amikor egy rövid hajnali álomba merülés után reggel fél nyolc után egy nem fájdalmas, határozott kontrakcióra ébredtem. No, láttunk már ilyet, semmi izgalom. Na, de ezek ötpercenként jönnek. Amikor már kilenc órakor is ötpercenként jöttek, és határozottan erősödtek, akkor felhívtam Ágit. Hát, unokák épp rábízva, délig, utána tud jönni. Óóó, addig tuti nem lesz semmi, elég, ha akkor jön. No azért felhívja Ágit. Szerintem nem kell, de azért hívja. Anyu eljön Botiért, akkor épp nincs fájás, semmi nem látszik rajtam. Telefon Z-vel is, közben elhallgatás, nahát, de izgi, vajúdsz. Fogat mosok, fájás közben előrehajolok, és hang jön ki a torkomon. Gyuri visszafogottan megjegyzi, amikor a múltkor ilyen hangot adtam ki, szültem. Ettől sem esik le a tantusz. Újabb telefon, hát ez nem úgy hangzik, mintha ráérne délutánig, másik Ági indul.

Valamikor bevonulok a hálószobába, kérem Gyurit, csukja be a zsalugátert, a matracon térdelek, ami leesés esetére van az ágy mellé téve. Még mindig ötpercenként, egyre vacakabb. Az egyik fájásnál térdelve, előrehajolva, már emlékszem: igen, ez tényleg ennyire fáj, basszus, és amikor a kontrakció végigér, tisztán megérzem belül a csontok alagútját, a szülőcsatornát. Na, ott a kijárat, most ez komoly, tényleg ott kell kijönni, ki találhatta ki ezt a hülyeséget? Annyira abszurd a gondolat, hogy félig magamban fel is nevetek.

Aztán már nem nevetek, parázok. Elpattan a burok, csomó víz kidől, és enyhén tejeskávé színű. Jaj, istenem, milyen szagú? Jószagú, de akkor is, most ez zavaros? Aztán tovább fodrozódnak a kételyek, a gyötrelmes kontrakciók végén picit nyomni kell már, amitől vércseppek sajtolódnak ki. Jaj, istenem, most ez baj? Telefon az úton levő, dugóban álló Áginak. Már a másik bába is úton van, Judit, Dunakeszi felől jön, talán ő hamarabb odaér. Ő egy másik dugóban ül, egy építkezés miatt. Valaki jöjjön már, mondja meg, hogy mi van itt!

Ági azt mondja, amikor nyomok a kontrakció végén, rányomok a méhszájperemre, ami még nem tűnhetett teljesen el, ezért a csepegő vérzés. Ezen segít, ha lefekszem, és bár igen gyötrelmes, pár fájás az egyik oldalon, pár a másikon. De ha úgy érzem, hogy valami nem okés, hívjunk mentőt. Kicsit nyersen közlöm, hogy szerintem itt minden rendben lesz, de azt akarom, hogy legyen itt valaki. Gyuri azt mondja, hogy nehogy már dafkéből ne hívjunk mentőt, csak mert kitaláltuk, hogy itthon szülünk, oké, akkor hívjunk. Itthon akartunk szülni, bába nem ért ide, jöjjenek értünk. A szülő nővel akarnak beszélni. Nagyjából ugyanezt mondom, de nem biztos, hogy képes vagyok információt adni, magamban csak arra tudok gondolni, hogy engem ugyan nem visznek sehova, ez a gyerek itt fog megszületni, csak legyen már itt valaki. Mindenesetre indul a mentő, az állomás 5-10 percre van tőlünk.

Közben valamikor megcsináltam az oldaltfekvős házi feladatot, gyötrelem pipa, és lám, mintha a vércseppek is elmaradnának. Újból megy a pozícióváltogatás, és azt hiszem, nagyon-nagyon hangos vagyok. Gyuri közben kinyitotta az ajtót és a kaput is, ha befut valamelyik bába, akkor ne kelljen tőlem kimennie kaput nyitni. És csodák csodája, kiszabadulva a „B” jelű dugóból, tizenegy előtt pár perccel befut Judit, megáll az ajtóban, gyorsan ruhát cserél, szívhangot hallgat, minden rendben, ahogy lennie kell!

Gyuri telefonál a központba, hogy lemondja a mentőt, aztán meghalljuk a mentő szirénáját. „Küldd el őket!” És Gyuri példásan megoldja a feladatot, a mentőkkel közben közlik a lemondást a központból is, a navigációs készülékre meg a szuper kis szoftverre terelődik a szó, és szépen visszafordulnak, ilyen is van, örök hála nekik!

Bent a szobában közben kiderül, hogy az ágy felső keresztrúdját képtelen vagyok elérni, és bár terveztem belekapaszkodni, csak az oldalsó oszlopokra tudok támaszkodni. Tizenegy után 5-10 perccel befut Ági, „De jó hangok vannak itt!” felkiáltással megáll az ajtóban, átöltözik. Használatba kerül a szülősámli is meg a férj, mint háttámasz, valaki odakint fazekakban vizeket melegít, Ági érdeklődik, hol vannak a törölközők, a baba párnája, takarója – miféle baba, miről beszél ez a lökött nő? Nohát, szóval baba.

Odanézek a tükrös szekrényre, és oldalról látom, hogy a hasam alakja teljesen megváltozott, mintha valaki épp a rekeszizmom tájékáról nekirugaszkodva összekucorodna valami fura csomóban alul. Aztán újra csak befelé figyelek, egy ponton tisztán érzem, ahogy fordul bent a főszereplő, nyomás, nyomás, nyomás, hopp, itt a feje, hirtelen csend és nyugi.

Itt szerephez jut a fránya zsinór, ami öt hete az ultrahangon a nyaka köré tekeredve látszott. Ági megjegyzi, hogy kéne a babának most némi segítség. De most nincs fájás, értetlenkedem. Hát nyomj csak úgy, magánszorgalomból. Persze, ha csak ez kell, ez jól megy, és már a múltkorról is ismerős, slutty, gyermek egészében elő.

Az utolsó ultrahang óta eltelt idő alatt sikerült a zsinór alatt az egyik karját átdugnia, úgyhogy most félig a nyakán, féig a vállán átvetve, a zsinórt tarisznyaként hordva született meg. A zsinór feletti részek – fél kar, nyak, fej – szép lilák, ahogy kell. Dühösen grimaszol, egyelőre nem mutatja jelét, hogy levegőt kívánna venni. „Hát, szia, kislány, Zsófika, gyerünk, minden rendben van, itt vagy, vigyázunk rád!” – dől belőlem a biztatás, míg a bábák kiszívják a felső légútjaiból a nyákot, és finoman ösztökélik, paskolják, hogy hahó, levegő, tudod, itt az is kell…

Eltelik pár perc, amíg Zsófi elfogadja a megváltoztathatlant, vesz néhány nagy levegőt, aztán erős, messze zengő méltatlankodásba kezd. Jó hangja van, igazi operaénekes. Az egyik szeme oldalt picit bevérzett, lehet, mégis inkább vért könnyező madonna lenne, no, micsoda karriert szánsz neki, mosolyog a bába. Persze ha Zsófi bömböl, nehéz bármiről beszélni mellette, most is. Szerencsére tíz perc alatt megbékél a helyzettel, szopizni kezd, megérkezett, helyén van a világban, azóta is, mindig.

E-mail: Kedves Ági!

Csak írok, hogy hatnaposak lettünk, és szeretném megköszönni a segítségeteket abban, hogy most ezt az utat járhatjuk. Olyan jó, hogy vagytok, visszaadjátok az ember hitét, hogy érdemes élni ebben az országban és a saját útját követni. És gratulálok a kollégáidhoz-neveltjeidhez, csodás „csapatod” van.

Minden szépeket!

M. J.

Boti > > >
Enci > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.