igaz történetek szülésről, születésről

1313. nap: Nélkülem nem fog menni (Ábris meséje)

Megjelent: 2014. máj. 10.

Másfél éve voltam otthon anyaként. Az első szülés után eldöntöttem, hogy legközelebb maguktól hagyom történni a dolgokat, személyválasztás nélkül. Rábízom magam a magyar egészségügyre. Apukám szerint Donquijote-né vagyok. (Emiatt is.)

Egyet viszont biztosan tudtam, szeretném természetesen csinálni, gyógyszerek nélkül, mintha 100 évvel ezelőtt lennénk. Hittem magamban, hogy képes vagyok szülni, beavatkozás nélkül.

Viszont még mindig tudatlan voltam a szüléssel kapcsolatban. Nem olvastam könyveket, nem jártam tanfolyamra, de még jógázni sem. Mirkó még csak másfél éves volt, minden percemet, figyelmemet ráirányítottam. A terhességnek ez jót tett, mert sokat énekeltem, hintaszékeztem.

November végére voltam kiírva, és már három nappal túljártunk a kiirt dátumon. Anyósom nálunk aludt napok óta, hátha beindul a szülés, minden készen állt (csak én nem).

Aznap sokáig fenn maradtunk, szombat este volt, interneten néztünk vissza egy tehetségkutatót. Aztán éjfél körül Mirkó felsírt. Keservesen, vigasztalhatatlanul. Nem volt ez ritka szokása, csecsemőként is gyakran csinált ilyet. Ez most abban volt más, hogy a hasamra feküdt, és ott kiabált, sírt keservesen. Ott is aludt el, rajtam.

Két óra múlva elment a magzatvíz. Rohantunk a kórházba. Próbáltam nyugodt maradni, de izgatott voltam és kicsit féltem is. Az első dér jelei már megjelentek az autón, emlékszem, arra gondoltam, hogy Ábris születésével valami szép is kapcsolódik majd a novemberhez, eddig nem volt a kedvenc hónapom. Advent első vasárnapjának éjszakája volt.

Becsengettünk a körzeti kórház szülészeti szobájának ajtaján, egy álmos fejű szülésznő nyitott ajtót. Az első kérdése az volt, hogy ki az orvosom. Amikor közöltük vele, hogy nekünk olyan nincs, nagyon furán nézett, mint aki szellemet lát. Fáradtan, unottan vette fel az adatokat, kötött rá a CTG-re. Megvizsgált az ügyeletes orvos, és amikor megkönnyebbülten közölte, hogy ja, ebből itt másnap 10-ig nem lesz semmi, és akkor már nem ő lesz, majd lefordultam a vizsgálóról. Éjjel három volt! Az még rengeteg idő… mi lesz addig?

Borotválás, beöntés, zuhanyzás, kórházi ruha… egyre kelletlenebbül álltam én is a szüléshez, azt vártam már, mikor lesz vége, pedig el sem kezdődött még.

Bekerültünk a szülőszobára, szépen indulgattak a fájások, és vártunk. Egy kedves szülésznőt kaptunk, aki próbált mindenben segíteni, de nagyon keveset volt bent velünk. Csönd volt. Senki nem szült rajtam kívül, mégis magunkra voltunk hagyva. Gépre voltam kötve, zakatolt a szívhang, nyomasztó volt az egész. Nem voltam képben. Csak vártam, mintha magától megtörténne a szülés, és nekem csak az lenne a dolgom, hogy hagyom. Túl akartam lenni, „átaludni” az egészet. Nem gondoltam a babára sem, hogy ő most próbál onnan kijönni. Nem éreztem az útját, és azt, hogy nekem kéne neki azt megteremtenem.

Az elején mondtam a szülésznőnek, hogy nem kérek semmit. Aztán amikor jöttek a keményebb fájások, már annyira fájt, hogy azt hittem, belepusztulok. Könyörögtem az epidurális érzéstelenítőért, de nem volt abban a pillanatban bent olyan orvos, aki nekem ezt beadhatta volna (szerencsére!), így jobb híján kéjgázt szolgált fel a szülésznő, ami semmit sem ért, de legalább a férjem kipróbálta, amin jót nevettünk. Senkinek nem tűnt fel.

Erősödtek a fájások, én meg nem tágultam. Most a szülésznő próbált nekem könyörögni, hogy engedjem az oxitocint. Nem akartam… Nem mondta, miért kell, csak amikor már ömlött belőlem a vér (megrepedt a méhszájam). Könyörgött, hogy hadd adja be, mert az segít a tágulásban. Rábólintottam, közben bejött az orvos is. Valamit machinált rajtam, talán összevarrt, nem tudom, nem is emlékszem. Összeomlottam. Hulla fáradt voltam, folyamatos bivalyerős fájásaim lettek, szünet nélkül, el sem tudtam képzelni, hogyan lesz ennek vége, még mindig nem éreztem a nyílást, a járatot, túl akartam lenni az egészen. Reggel hét óra volt. Csönd. Az egész osztályon csak én szültem. Szenvedtem, mint a kutya. A férjemnek szétszorongattam a kezét. Ő is hulla volt már.

A következő percben az unatkozó dolgozók, szülésznők, nővérek bekapcsolták a folyosón a rádiót, amiben hangosan felcsendült az egyetlen Dr. Alban szám, amit ismerek, még általános iskolai koromból. Azt hittem, megüt a guta! Kértem a férjemet, hogy kapcsoltassa ki. Akkor, abban a percben éreztem a leginkább úgy, hogy itt most ezek az emberek rohadt nagy ívben tojnak arra, hogy épp egy új élet akar itten megszületni. Tudom, ez a szakmájuk, és nekik ez minden nap így van, de nekem nem! És a kisfiamnak sem! Járna a tisztelet!

Volt ott egy kelletlen nő, aki valami főnővér vagy hasonló lehetett, úgy jött-ment, mint valami kiskirály, támogatás helyett pofákat vágott, megnézte a homeobogyóimat, röhögött egyet rajtuk, aztán ment is tovább.

Így ment az idő… nagyon lassan… a fejemben káoszban… fájdalmakkal… változás nélkül… amikor is rádöbbentem, hogy ez az egész nélkülem nem fog menni. Nem csinálhatom, hogy csak várok. Gyakorlatilag magamra vártam! Erőt vettem magamon, és elhatároztam, hogy akkor ezt most itt szépen befejezzük. Nem tudom, ezért vagy másért, de elindultak a tolófájások. Mondták, hogy nyomjak, de hirtelen megállt az egész. Mondták, hogy ne nyomjak, ha megint jön. Könnyű azt mondani, amikor kb. azt érzi az ember, hogy ha alul nem nyomhatom, fölfelé fog kijönni. Persze megpróbáltam, aztán megint nyomhattam.

Aztán akkorát vágott az orvos, hogy a férjem elmondása szerint lifegett egy darab belőlem. De végre kijött! Olyan megkönnyebbült voltam, és boldog!!! De nem úgy az orvos meg a szülésznő. Ők pánikoltak, azonnal elvágták a zsinórt, és elvitték. Lila volt, és nem sírt fel… Nyakán feszült a köldökzsinór. 5/8-as Apgárja lett.

Visszahozták, és jött vele egy orvos, aki végre elmondta, mi van. Az egyetlen ember, aki valahogy úgy és olyat kommunikált felém, amit az elejétől kezdve vártam volna. Elmondta, mi történt, és megnyugtatott, hogy nincs baj. Én nem is gondoltam bajra, akkora eufóriát éreztem, hogy fel sem tűnt ez a kis közjáték. Ábris gyönyörű volt, és hatalmas! 4 kg! Hiába voltam gépekre kötve, mégis meglepte őket a kis huncut.

Hetekig nem tért magához rendesen szegény. A szájába fejtem a tejet a kórházban, hogy néha kicsit ébren is legyen. Egész nap aludt, Mirkó után ez ijesztőnek tűnt. Aztán persze rájöttem, hogy őt is megviselte a szülés, illetve, hogy ő ilyen. Ilyen nyugodt, békés baba maradt utána még jó sokáig.

A szülésélmény viszont kiütötte a Mirkó születését az „életem legrosszabb élménye” nyeregből. Magamat hibáztattam. Csalódtam a testemben. Azt gondoltam, hogy 100 éve belehaltam volna a szülésbe. Nem ezt gondoltam magamról, hanem azt, hogy egy ősnő, ősanya vagyok. Valahogy nem akartam elhinni, hogy én erre nem vagyok képes. Akkor még nem tudtam, hogy lesz még lehetőségem bizonyítani.

G. Zs.

Mirkó > > >
Félix > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.