igaz történetek szülésről, születésről

1348. nap: Meleg, simogató érzés (Gergő születése)

Amikor elmeséltem anyukámnak, hogy épp Gergő születéstörténetét írtam újra, mert az eredetit elvesztettem, azt mondta, hogy neki megvan:

A szülés nagy élmény volt. Könnyűnek nem nevezhető, maratoni teljesítményt igényelt, de ez így természetes. Nem viselt meg túlzottan, remélem, Gergőt sem nagyon. Az első sírdogálását hallgatva, azt hiszem, túlélhető volt számára is, nem sírt szívszorongató, fájdalmas hangon, csak szépen csendesen panaszkodott, amíg meg nem nyugodott a mellkasomon. Na, de ne rohanjunk így előre, erre a csodás pillanatra várni kellett még 17 órát az első fájástól kezdve. Így leírva soknak tűnik nekem is, de átélni nem volt vészes.

Éjféltől reggelig tízpercenként jöttek a jelzések, hogy már letelt a kilenc hónap. Reggel bementünk a kórházba, meghallgattuk Gergő szívhangját. Jött egy doki bácsi, ránézett a gépre, és kedvesen megjegyezte, hogy ni csak, mindjárt újabb baba születik. Mire a szülésznőm: „Még nem, ezek csak rendszertelen jósló fájások.” Hű, de sértettnek éreztem magam! Így lebecsülni az én fájásaimat! Ezek komoly tízperces fájások, és néha már ötpercenként is jelentkeznek! És nem is rendszertelenek (nagyon) – gondoltam magamban.

Aztán elvajúdgattunk Csabival délig, sokat nevettünk, nagyon jókedvűek voltunk. Ebből is látszik, nem szenvedtem olyan nagyon. A szerencse is mellénk szegődött: mire dél körül eljött a burokrepesztés ideje, megüresedett az egyfős szülőszoba, így átmentünk oda. Kezdetben labdázgattam, aztán hirtelen már nem tudtam tovább mókázni a vajúdó labdán, vasba kellett kapaszkodnom. Fel az ágyra, és vártuk a tolófájásokat, amik jó sokat várattak magukra, és mikor jöttek, akkor sem voltak elég erősek és elég gyakoriak. Az orvosom négyre ígérte a babát, de akkor még stabilan kapaszkodott odabenn a kicsi.

Ekkor én már teljesen transzban voltam, elvesztettem minden időérzékemet, nem tűnt soknak az eltelt idő, mivel az idő nem is létezett, csak mi voltunk, egy tétova, kedves kéz, a Csabié, nedves ruhával törölgette az arcomat és masszírozta a derekamat, egy lágyan csengő és mégis tompán hangzó hang, a szülésznőé és a vas kapaszkodó, ahol ki tudja, már hányszor felhúztam magam, majd vissza pihenő pozícióba…

És egyszer csak újból feltűnt az orvosom, csak ült és figyelt hosszasan, majd jelezte, hogy így nem fog menni a kitolás, az utolsó tíz percben kapok egy kis infúziót, mert nem erősödtek a tolófájások. Hogy is erősödhettek volna? Olyan sokan szurkoltak nekünk, mindenki könnyű, fájdalommentes szülést kívánt nekem, és lám, ez is lehet hátrány. Egy pillanat alatt szétzúzta a doki megjegyzése az idilli nyugalmat, ami addig körülvett minket, és elkezdtem rettegni a szuritól. Féltem, hogy ha belém nyomják a tűt, megint úrrá lesz rajtam az a süket gyengeség, ami minden vérvételkor hatalmába kerített, és akkor lőttek a tolásnak. Szóltam, hogy nagyon félek az infúziótól. Az orvosnak volt szíve: magunkra hagyott. A szülésznő engedte, hogy a tudatommal is rásegítsek a tolásra, hát nyomtam, ahogy az „ajtón kifért”.

Mire visszajött az orvosom, már sínen voltunk, jöhetett a szülőpozíció és a végső hajrá. Korábban az oldalamon feküdtem, mert Babóka – akkor még nem tudtuk, hogy Enikő lesz-e vagy Gergő – fekvése úgy kívánta. Amikor megtudtam, hogy megúsztuk az oxitocint is, olyan lelkesen nyomtam, hogy Gergő majd kiugrott a szűk kis résen. (Na, ez azért költői túlzás, de Csabi valami ilyesmit mesélt utólag.)

Egy meleg, simogató érzés után megjelent a kis csöppség, nem akartam hinni a szememnek! Csabi szerint kifejezéstelen arccal bámultam rá egy rövid ideig. Aztán a karjaimba vehettem. Nem voltak gondolataim, csak érzéseim, mégis dőlt belőlem a szó. Az Apuci torkán viszont percekig nem jött ki hang a meghatottságtól. Gyorsan megörökítette ezt a pillanatot, és azóta is folyton fényképezünk, hogy boldogságunk minden apró mozzanatát fel tudjuk idézni.

B. R. M.

Gergő – visszaemlékezés > > >
Enikő > > >
Attila > > >
Két év távlatából > > >
Bendegúz > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.