Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1337. nap: Kétujjnyi (Lőrinc születése)

1337. nap: Kétujjnyi (Lőrinc születése)

Megjelent: 2014. jún. 3.

Lőrinc érkezésére másképp készültünk, mint a nagytesókéra. Az előző két császárélmény a mostani várandósságnál rémképekben ugrott rám. Miután elmúltak a majd’ két hónapig tartó rosszullétek, következtek a lelki nyavalyák, pánikba estem, amikor csak eszembe jutott, hogy a kicsikém onnan valahogy ki is fog jönni, márpedig ez naponta többször is lezajlott.

Rátaláltam Ágiék információs hetére és császárfeldolgozó csoportjára. Az életem alapvetően megváltozott a következő hónapok során. Naivitásomból és tájékozatlanságomból ébredeztem, aggódásmentes várandósságomat élveztem nagyon. Ilyen békés, szeretetteli, nyugodt várandósságom még nem volt. Olyan jól éreztem magam Áginál és az őt körülvevő társaságban, hogy legszívesebben minden héten mentem volna hozzá. Csak hálával tudok rá és rájuk gondolni azóta is. Arra vágytam, bárcsak Ágival szülhetnék. Gyorsan elrepültek a hónapok. Közben eladtunk, költöztünk, béreltünk, épp, hogy kipakoltunk.

Pénteken a nagylányom évzáróján már gyanús érzések kerülgettek, és én örömmel vettem tudomásul a jeleket. A következő éjjelen néhányszor megébredtem a jelekre, de a szombatunk is nyugodtan telt. A vasárnap csodaszép volt. Szép júniusi nap, otthon, hármasban. Az udvaron a párom a kisfiammal együtt felfújta a medencét, kimosták, én virágot ültettem a ládákba, és közben cinkos mosollyal többször összenéztünk a kedvesemmel, amikor látta rajtam, hogy megállít egy-egy összehúzódás. Igazi béke, gyönyörű, örömteli várakozás.

Este, amikor a kisfiam szopival készült elaludni, olyan lendülettel jöttek az összehúzódások, hogy nem is bírtam nyugton fekve maradni. Aztán mégis elaludt valahogy. Ezen az estén is próbáltunk alváshoz lefeküdni, de már sehogy sem volt jó nekem. Ébren tartottak az összehúzódások, és egyre több hülye gondolatom támadt. A páromat is kértem, hogy ne aludjon, legyen velem. Befeküdtem a kádba, hátha enyhül a kattogás a fejemben. A sok kusza gondolat félelemmé alakult, egyre többször jött elő a görcsös nyomniakarás, amit már éreztem az előző szülésem alatt.

A segítőmet is hívtuk, hátha jobb lesz vele. Éjszaka volt már javában. Kiderült, hogy kétujjnyira tágultam, na, ettől még több mumusom kapott szárnyra, mert az előzőnél is kétujjnyinál jött a görcsölés, majd a feladás. Kiszálltam a kádból, átmentünk egy szobába, de a görcsös nyomniakarás nem csillapodott, sőt egyre görcsösebb lettem. Próbálkozásként – hátha könnyebb, jobb lesz, de legalább nem rossz a kicsikémnek – minden egyes összehúzódásnál feltérdeltem és könyökre támaszkodtam, így vártam a hullám végét, majd lepihenés, majd újra fel térd-könyök, majd újra pihi. Sokszor belealudtam a párperces szünetekbe, majd mint egy rémálom tört rám a következő hullám, és már alig bírtam magam feltámasztani, felkönyökölni. Amikor nem sikerült, akkor jött a görcs, nyögtem, nyomtam, pedig nem akartam. Néha már hangosan kérdeztem a görcsös hangomon, hogy miért? Mi ez? Mit csinálok a gyerekemmel? Nem bírom nem nyomni. Kevés vér is folyt. Vegyes érzéseket váltott ki belőlem.

A segítőm többször lefeküdt az ágy mellé, picit aludt. Nem éreztem az időt, nem tudtam, hány óra, de bosszantott, hogy miért alszik, miért nem segít valahogy? Közben mégis ott volt, ha szóltam, válaszolt, ha kérdeztem, gondoskodott rólam, cserélte alattam a papírt, próbált borogatni, adott homeopátiás bogyót. De a lelkemnek nem tudott segíteni. Kértem, hogy beszéljen hozzám, de nem mondott semmit. Mintha ő is megakadt volna, vagy megijesztettem őt is? Nem haladtam tovább, megálltam a görcsben. Nem tágultam tovább.

Reggelre már nagyon elfáradtam. A kisfiam felébredt, be akart jönni hozzám. Jó volt meglátni, de amikor jött a görcs, akkor azt akartam, hogy tűnjön el, ne lásson. Ugyanígy voltam a párommal is. Én talán addigra feladtam. A feladás, az újabb kudarcom, önmagamat hibásnak kikiáltani kisebb rosszak tűnt, mint továbbmenni egyedül a sötétségbe.

Miután a párom átvitte a kisfiamat a nagyihoz, aki elvitte őt bölcsibe, én mondtam neki, hogy nem tudom tovább csinálni, nem megy nekem, nem halad, menjünk császárra. Az én drágám megnyugtatott, és mondta, hogy menni fog, és javasolta, hogy próbáljam ki a medencét, hátha jobb lesz, ne adjam fel. Ez újabb lendületet adott nekem, és egy kicsit el is szégyelltem magam, hogy máris feladtam volna, amikor még meg sem próbáltunk mindent?!

A kisbabám szívhangja rendben volt, a segítőm mondta, hogy szerinte minden rendben. Én nem voltam rendben, de átmentem a medencébe. Ez tényleg isteni volt. Lenyugodtam egy picit, és segített kordában tartani a görcseimet. A párom is beült mellém, tartott engem, támasztott az összehúzódásoknál. Hmm, nagyon-nagyon jó volt. Ismét egy kis béke, egy kis megnyugvás. Összetartozás. Hirtelen magunk lettünk. Mi hárman, akikről szól ez a történet. Ma is látom magam előtt, ahogy bevilágít a fény a tetőablakon, és mellette a plafonon tükröződik a medence vize. Köszönöm, hogy ezt átélhettem.

Ahogy telt az idő, az megint nem tett jót nekem. Az elvárásaim, hogy már hol kéne tartanom. A kisfiam mindjárt végez a bölcsiben, a segítőm is már mióta itt van, biztos menne már, a Nap is lemegy lassan… Amikor megvizsgált, szerettem volna azt hallani, hogy milyen jól haladunk, ahol tartunk, az már sokkal előrébb van, mint előzőleg, de a válasz ugyanaz volt: kétujjnyi. Éjszaka óta??? Most délután van! Ezért a sok kínlódás, görcsvisszatartás?! Mi ez? És miért nem…? A választ ő sem tudta.

Az ő nem tudása talán egy bölcs, kiváró, minden hátsó gondolat nélkül volt, nekem mégis kilátástalanságot adott. A démonjaim feléledtek, ugrottam a nem haladás problémájára, láttam az újbóli sikertelenségemet, és féltem. Féltem belemenni az éjszakába, és féltem az éjszaka nem haladása közben beesni egy kórházi ügyeletre. Kértem, ha nem tudja, hívjuk fel Ágit. Ágiban nagyon bíztam, úgy éreztem, az ő egy mondata felér egy útravalóval, bármerre is legyen az utam. De nem hívta, senki nem hívta.

Kiléptem magamból. Feladtam. Megint. Úgy döntöttünk, kórházba megyünk. És már senki nem mondta, hogy van még egy esély, egy ötlet, egy próbálkozás, egy hajrá, menni fog…

Kiszállok a medencéből. A párom intézkedik. Csomagolunk. Én mintha kívülről látnám az eseményeket. Mintha mindenki megkönnyebbült volna?! Én ott sem vagyok. Amikor jön egy összehúzódás, már nem is olyan görcsös, de kérek valami csillapítót, hogy ha már így alakul, legalább ne fájjon. Csak a lelkemnek. Fel sem tűnik, hogy ha ezekben az órákban képes voltam csomagolni, elindulni, átautózni a délutáni forgalomban a városon, akkor talán szülni is képes lettem volna…

A segítőm a kórházig kísért, az autóban is hallgatott szívhangot, jól volt a kicsikém. A kórház előtt hárman összeölelkeztünk, de csak én vittem a bőrömet vásárra.

Bementünk egy abból a szempontból jó kórházba, ahol császár után apára teszik a babát, és ott lehet végig. A kórházban a felvétel alatt is voltak összehúzódásaim, a fiatal ügyeletes orvos dühösen megvizsgált, egy szót sem szólt, rám sem nézett, majd kiment. A szülésznő hívta össze a műtéti résztvevőket, fel sem merült, hogy akár meg is szülhetném. A szülésznő mondta, hogy az orvos azért dühös, mert súlyosan veszélyeztettem a gyerekemet, meg is halhattunk volna stb. Persze, gondoltam, mint bárhol máshol.

Egy mondatra műtét előtt mégis hozzám szólt az orvos, megkérdezte, hogy kérem-e, hogy elkösse a petevezetékeimet. Mi van? Milyen kérdés ez kisbabára várva? Ha már ott van, akkor egy kalap alatt…? Brrrr. Remélem, jól értette a nemleges válaszomat. Még a szülésznőtől rákérdeztem, hogy biztos, hogy „véletlenül” nem köti el, mire ő kikérte maguknak, hogy nem csinál olyat, amiért beperelhetik a kórházat. Ja, tényleg, fő a biztonság.

Műtő, szúrás, fekvés. A kicsikémet 17 óra 55 perckor vették ki belőlem, egy pillanatra láthattam, kis kórházi protokoll, apa a meztelen mellkasára kapta. Előtte bármennyit is agyaltunk, egyeztettünk, válogattunk – ott, akkor dőlt el, hogy Lőrinc lesz a neve. Hiszen megszületett.

Varrásra már kiment a fiatal orvos, és egy mosolygósabb idős maradt az utómunkálatokra. Megkérdeztem tőle, hogy tiszta volt-e a magzatvíz, ő azt mondta, igen. Amikor végzett, ő is kiment, levették a leplet előlem, és egy testes, idősebb nő – akiről azt hittem, hogy takarítónő, lendületes mozdulatokkal tunkolta ki valami eszközzel a hüvelyemből a vért, vattacsere, és újra. Azt hittem, elájulok. Nem éreztem, de látni megrázó volt. Végül is takarított, csak nem a padlót, hanem engem, a legintimebb részeimen úgy, mintha a vágóhídon tisztítana valami sertést – ami nem kevésbé szomorú. A műtőssegéd ideemelt, odaemelt, ruha rajtam semmi, de még meg is köszöntem, hogy nem ejtett le.

Kisbabácskám azonnal szopizott, amint beszívhattuk egymás illatát.

Fizetős szobát kértünk, volt klíma a nagy hőségben, programozott császárra váró másik anyuka – Istenem, mennyire sokfélék vagyunk.

Még aznap éjjel fel kellett kelnem, fájt, nagyon fájt. A második napon egy felkelésnél belém nyilallt valami égető érzés a sebemnél, elöntött a forróság, nem bírtam kiegyenesedni, nem tudtam, hogy most vérzek-e vagy mi történik. Nagyon megijedtem, és szörnyen fájt. A fiatal flegma orvos, aki műtött, éppen jött vizitelni. Én mondom neki, hogy mit érzek, és szörnyű, kérdezem tőle, mi lehet ez, mire a válasza ennyi: volt már két császára, tudja, hogy mivel jár, nem?! Azzal sarkon fordult és kiment. Hát, eddig ilyent nem éreztem, de ez sajnos ismétlődött is, és már az ágyból is alig mertem kikelni. Később a folyosón megláttam, újra jeleztem, hogy ez a fájdalom van és nagyon erős, égető – arra sem méltatott, hogy rám nézzen, vagy esetleg a sebemre, odalökte, hogy fantomfájdalom, és továbbment.

Én kezdtem lelkileg összezuttyanni, befelé fordulni, gyászolni a szülésemet, ami megint rajtam kívül került, mi történt velem?!

A csecsemősök második nap jöttek, hogy elviszik a kisbabámat, vért venni tőle, mert mekóniumos volt a magzatvíz, és ellenőrizni kell, hogy nem fertőződött-e meg. Mondtam nekik, hogy az orvos azt mondta, hogy tiszta volt a víz. Ők azt mondták, vinni kell, mert a kartonjára fel van írva. Amikor ezt szóvá tettem flegma doktor úrnak, azt mondta, biztosan láttak valamit a babán, és inkább elővigyázatosak. Igen, úgy, hogy velem volt végig a pici, ők látták.

Mikor haza akartam menni, akkor épp sárgaság miatt akarták megszúrni, ugyanerre hivatkozva, és amikor nem akartam engedni, akkor azt mondták, nem engedik haza, csak ha megvan a negatív vérképeredmény. Végül kénytelenek voltak hazaengedni.

„Fantom” még hetekig velem maradt, aztán még hónapok kellettek, hogy a lelkemből is távozzon.

B. M.

Réka > > >
Regő > > >