igaz történetek szülésről, születésről

388. nap: Fölcseperedett (Anya születik – más nézőpontból)

Megjelent: 2011. okt. 28.

Gábor kiköpött Krisztián ‒ Krisztiánék második gyermeke velünk született. Nagy, magas, sápadt, kedves, visszafogott ez a két fiú. Ági pici, nőies. Határozott elképzelései vannak a most következő szüléséről. Bence, a kisfiuk, egészséges, belevaló gyerek, most kétéves.

A párcsoporton a biztonság kérdéséről beszélgettünk, amikor Ági először megszólalt. Neki a biztonságot már nem föltétlenül a kórház jelenti ‒ Bencét kis híján elveszítették a megszületése után, hetekig élet-halál között volt. Hol ő, hol Gábor beszél a szülésükről, a felelősségről, döntésekről nemcsak a szüléssel, hanem az új jövevény összes későbbi rezdülésével kapcsolatosan is. Ahogy kiejtik a szavakat, már tudom is a következőt ‒ szó szerint ugyanazokat mondják, mint annak idején Krisztián és felesége, Orsi. Még szerencse, hogy Ági nem hasonlít Orsira, csak jobban megzavarodnék.

Ági már a párcsoport idején is pár nappal túl volt a szülés várható idején. Aztán még teltek a napok ‒ tizenöt nappal a kiírt időpont után végre megindult a szülés.

A szokott időben, 2 óra 30-kor szól a telefonom ‒ Ági. Hogy éjfél óta vajúdik, csak gondolta, jó, ha tudom ‒ még nem kell mennem. De én nem bírok visszaaludni. Hánykolódom egy darabig az ágyamban, aztán fölhívom Ágit: messze laknak, nem mehetnék-e oda mégis. Nem akarok zavarni, mondjuk a másik szobában lefekszem aludni, csak, hogy kéznél legyek. De, azt lehet.

Hajnali négykor érkezem. Gábor fogad. Rögtön a másik szobába tessékel, de én szeretném Ágit látni, és a csomagot ott letenni, ahol vajúdik. Félhomály. Ági egy rácsos ágynak támaszkodva, háttal áll. Óvodás dalokat énekel halkan. Köszönök. Kérdezem, kér-e vizsgálatot. A válla fölött hátrafordul a kiságyba kapaszkodva, és mint egy dacos óvodás, mondja: „Nem!” Újabb kérdés, meghallgathatom-e a szívhangokat. „Nem!” ‒ kiáltja ugyanúgy. Kiiszkolok a másik szobába, lefekszem a földre, betakarózom a pokróccal, amit Gábor adott. Félálomban hallom az óvodás dalokat. Aztán elalszom.

Nemsokára ébreszt Gábor: Ági vizsgálatot szeretne. Most köszön. Szívhangot hallgatok, vérnyomást mérek, vizsgálok: „Nyolc centi!” Szólok Évának, a doulának, akit Ági választott, siessen, ha itt akar lenni, Ági nemsokára szül! Kiakasztom a nemezgólyánkat a kilincsre, hogy ha a nagymama följön majd az ébredő Bencéért, lássa, hol zajlik a szülés. Ági már nem a kiságynál áll, hanem Gáborra támaszkodva táncol minden kontrakciónál. Amikor észreveszi a gólyát a kilincsen, elengedi Gábort, leemeli a gólyát, egyedül táncol. Dúdolgat magában, számomra ismeretlen dallamokat.

Éva kisvártatva befut. Ági úgy vonja be a folyamatba, hogy átküldi a másik szobába egy mackóért. Ez a mackó lehetett Ági gyerekkori mackója, kopott, igazi alvós mackó. Mindkét állatot öleli előbb, aztán csak a mackónak dúdolgat. A mackóval megidézett emlékek ölelik körül. Halk, szelíd, lassú vajúdó tánc. Éva és én masszírozzuk, muskotályzsályás borogatásokat teszünk a hasára.

Reggel hat óra van. Bence hangját halljuk. Ági, mint egy kis kamaszlány, nevetgélve, magas hangon mondja: „Mindig ilyenkor szokott ébredni.” Majd még jobban kacarászva, még magasabb hangon, mint aki spicces, hozzáteszi: „Valaki vigye innen ezt a gyereket!” És már táncol is tovább, de máshogy ‒ nem olyan lassan, nem olyan mesébe illően.

Ahogy ráhajtja fejét Gáborra ‒ Ági Gábor gyomráig ér pont ‒, meghallja, hogy Gábornak korog a gyomra. Kedvesen ránéz, és kiküldi: „Menj, egyél!” Gábor szófogadóan kimegy, az ajtót nyitva hagyja. Masszírozzuk, borogatjuk Ágit, de mintha ott se lennénk. Fölemeli a gólyát és a mackót, táncot lejt nekik, dúdolgat, aztán leteszi őket, és a távolba néz. Gábor jönne vissza, de Ági leinti, ne, még ne jöjjön be. Gábor tapintatosan, alig láthatóan leül a nyitott ajtóhoz a folyosóra.

Ági olyan fél órát lejti így a táncát, amikor megszólal álmodozva: „Boldog menyasszony voltam.” Újra eltelik egy fél óra, amikor azt halljuk: „Hófehér.” Újabb negyed óra: „Asszony lettem.” És pár perc múlva: „De azért lehetek még néha nagylány, miért is ne?” És ekkor nyújtja a kezét Gábornak, aki azonnal föláll, megfogja Ági kezét, és mint amikor oltár elé vezet valaki valakit, pár lépést tesznek az ágyuk felé.

Éva és én kimegyünk a konyhába. Reggelizünk, halkan teszünk-veszünk. Mint később megtudjuk, Ági aludt egy kicsit.

Fél tízkor hívnak be bennünket, Gábor Ági háta mögött ül, tartja. A fejük összeér. Ági maga elé suttog, kérdi: „Jó lesz neki?” Gábor a fülébe mondja, halkan: „Jó lesz neki.” Ági: „Velem jössz?” Gábor: „Veled megyek.” Ági: „Velem maradsz?” Gábor: „Veled maradok.” Ági hozzám: „Ki fog férni?” Én: „Ki fog férni.” Ági: „Jó lesz neki?” Gábor: „Jó lesz neki.” És ezt ismétlik-ismételjük sokszor-sokszor, ugyanolyan hangsúllyal, ugyanúgy.

Aztán Ági mindenkit kiküld. Vajúdni kezd, erősen és hangosan. Bemegy a kádba. A kád függönnyel van elkerítve, csak Ági sziluettje látszik. Senki nem mehet a közelébe! Vadul vajúdik. Igazi asszonyállat. Kisvártatva kiszáll a kádból, és a mosógépre támaszkodva, állva a tenyerembe tolja gyönyörű kislányát.

Bekísérjük az ágyba az érett, boldog anyát, karjában a kisbabával.

G. Á.

Bence > > >
Eszter > > >
Rebeka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol