igaz történetek szülésről, születésről

1863. nap: Engem ott és akkor megerőszakoltak (Léni születése)

1863. nap: Engem ott és akkor megerőszakoltak (Léni születése)

Négy év telt el azóta, hogy megszületett első fiunk, Léni. Ő tett minket családdá és engem anyává. Még sosem írtam le születésének történetét, de most, ezen oldal kedvéért megteszem.

Átlagos kórházi szülés volt, az orvosom szerint szép szülés. A hathetes kontrollon mondta ezt, én rögtön elkönyveltem, hogy no lám, már nem is emlékszik… Csak a második babámnál jöttem rá, hogy ő mindenre emlékszik, és neki tényleg szép szülésnek számít az első.

Amennyire lehetett, próbáltam felkészülni a szülésre: testben jógával, légzéstechnikákkal, lélekben pedig a kórház szülésfelkészítőjén keresztül.

Édesanyám elmesélése szerint kb. úgy születtem, hogy este még szilvás gombócot evett, azután bement a kórházba, és fél 11-re kint voltam. A fájdalomról, a lelki dolgokról sosem volt hajlandó beszélni.

A 38. héten elkezdett a bőröm viszketni, a baba valószínűleg az epehólyagomat nyomta, ezért befektettek a terhespatológiára. Hát nem így képzeltem…

Olyannyira nem tetszett a dolog, hogy kértem a babámat, ha lehet, még aznap szülessen meg. Ő pedig soha olyan szófogadó nem volt, mint amikor még odabent lakott, így el is indult szépen kifelé.

Kora este, egy hatalmas szél kíséretében megérkeztek az első kontrakciók. Nem fájtak, de rövidesen szabályosra rendeződtek. Akkor még nem ismertem az én saját szülőritmusomat, és nagyon hamar jelentkeztem, hogy akkor én most szülnék kérem szépen. Az NST ki is mutatta a fájásokat, bár még elég erőtlenek voltak.

A kedves ügyeletes orvos gyorsan rátágított egy kicsit, ha már szülni szeretnék. Hatalmas fájdalom, ami onnantól végigkísérte az egész szülést (és rányomta bélyegét), és amely megakadályozott abban, hogy el tudjam engedni magam. Engem ott és akkor megerőszakoltak.

Senki sem kérdezte, hogy ezt akarom-e, senki sem tájékoztatott előre, se orvosom, se a fogadott szülésznőm, ellenben mindenki előszeretettel alkalmazta. Próbáltam elhinni, hogy ez vele jár, de aztán még évekig rémálmaimban jött elő a fájás közbeni vizsgálat és méhszájtágítás.

Hogy jobban menjenek a dolgok, miután megkaptam a beöntést, elküldtek, hogy sétálgassak az üres kórházi folyosókon. Ez ment este tíztől éjfélig, közben felhívtam férjemet, hogy jöhet szülni. Együtt köröztünk, közben az izgatottságtól fecsegtem és fecsegtem…

Gyakorlatilag feléltem minden energiámat, amire később nagyon is szükségem lett volna. Homeo bogyókat adagoltattam magamnak, hogy segítsék a tágulást, pontosan negyedóránként, ezért állandóan az órát lestem, még a szülőszobán is, és közben teljesen fel voltam pörögve (ma már tudom, hogy ezzel homlokegyenest a folyamat ellen dolgoztam sajnos). Úgy éreztem magam, mint egy teljesítménytúrán.

Végre elfoglalhattuk az alternatív szobát, amit szülőszoba-látogatáson is finnyázva mutatott meg a szülésznőm, hogy: „Hát van, de igazán nem nagyon veszi senki igénybe” – mert egyáltalán nem biztatnak rá – tettem hozzá magamban, mivel ott nem lehet fájdalomcsillapítót kérni stb. Ez később lett számomra világos, hogy a fájdalomcsillapító a szülésznőmnek volt a legfontosabb – hogy ne kiabáljak már, vagy százszor próbált meggyőzni, hogy adassam már be magamnak.

Szóval zene, labda, homeo bogyók, talán még gyertya is volt, kád, tele meleg vízzel… Így is képzeltem el előre, kár, hogy akkor már semmi sem érdekelt belőle. Fél órával azelőtt, másfél perces fájásokkal azt gondoltam, én vagyok a Jani, hiszen ez nem is fáj, egy másik kismama négypercesekkel már kétrét görnyedt mellettem. Akkor még nem tudtam, hogy én így szülök…

A férjemet lassan kezdtem kimondottan utálni, hogy: hogy tehette ezt velem, és miért áll ott, mint egy rakás szerencsétlenség, tehetetlenül. Neeem, ne érjen hozzám. Nekem most NAGYON rossz. Nekem a legrosszabb! És üvöltöttem, csak üvöltöttem, és azt akartam, hogy valaki szülje meg már helyettem.

Időnként jött a szülésznőm „vizsgálni” – maga a pokol. Ha ránéztem, már hányinger kerülgetett. Kértem is, hogy NEEEEE, de azt mondta, muszáj. Nem értem, pedig ő is NŐ és ANYA. Hogy teheti ezt egy másik nővel? És még hálás is voltam neki egy darabig szülés után – hiszen csak jót akart. Hiába, akinek a szeme csukva van, az nem lát, és akinek a füle süket, az nem hall…

Ment egy darabig ez a határtalan szenvedés, egyáltalán nem bírtam a folyamat részesévé válni. Egy hosszadalmas NST-fekvés alatt egy vizsgálat közben a szülésznő véletlenül megrepesztette a burkot – mekóniumos volt.

Kiadta a parancsot: a baba veszélyben, alternatívból ki, hagyományos „szülőasztalra” fel, folyamatos NST, fekvés, oxitocin, és kérjek már EDÁ-t, a fenébe is. Ennek a babának egy órán belül meg kell születnie.

Kibírhatatlan fájdalom, kimerültség, az EDÁ-t másodszorra sikerül jó helyre benyomni, közben eltelik fél óra a próbákkal, oxitocinos fájásokkal, fekve NST-vel, aggódva a babámért (a szívhang végig jó volt egyébként).

Végre hat az EDA, én felülök, csak ordítok, mert hirtelen tolófájások jönnek, de igazából nem érzek, csak valami furcsát, senki sem mondja, hogy tolhatnék is. A szülésznőm a sokadik kiabálás után azt mondja, ne csináljam, mert elveszem a babától az erőt. Hogy mi? Éppen, hogy elkezdett hatni a fájdalomcsillapító, jönnek a tolók, és én nem érzek semmit.

Befut az orvosom is, megbeszélik, hogy akkor most megszülesztik ezt a gyermeket – lefektetnek, feneket föl (na, mondom próbálna a Doktor Úr így akár csak egy jót sz**ni, többet nem polcolná fel senki hátsóját…), kifacsarodtam, mint egy citrom.

Sokan a szobában, az NST-n nézik, hogy mikor jön a fájás, én nem érzek SEMMIT, diktálnak: lábakat föl a nyakba, férjem a fejemet támasztja – végre van valami feladata –, szem becsuk, és nyomás. NA, NEM, így nem lehet nyomni, csinálja már jobban, így nem fogja tudni kinyomni – csesznek le.

Nyissz, érzem, ahogy a húsomba vág, ez is visszatérő rémálmom lesz, amikor a gátamra gondolok, azt kívánom hónapokig, hogy senki se nyúljon hozzám soha többé… Persze nem a fájdalmat éreztem, csak ahogyan a hús kettészakad, érzéketlenül. Csonkítás – évek, mire kiheverem.

Megint: levegő, szem becsuk, föl a lábakat, nyomás – ketten, két oldalról nyomják, támasztják a babát, nehogy visszamenjen. Nem kapok levegőt, kérem, hogy hagyják abba, halálfélelem. Azt nem lehet. Ki kell nyomni.

Még két-háromszor visszacsúszik, lecsesznek. Még egy nyomatás, és kint van. Nem hagyják felsírni, leszívják. Utána megkapom, karjait széttárva kerül a karjaimba, nedves kis hosszú karú, hosszú lábú béka. Nagy, nyitott, mély szemek. Soha többé nem felejtem ezt a pillanatot. Boldogság.

Hamar elveszik, varrnak, kitisztítanak, letisztítanak. Megsemmisültem. Mozdulni sem tudok. Vége.

Hajnalban született, később fel kell állnom, le kell zuhanyoznom. Szédülök, mintha szétnyomták volna az összes hasűri szervemet, mintha az egyik kedves doki még mindig a bordáimon ülne. A babát órákig kérem, hogy hozzák már ki. Végül megkapom, nem is adom oda, csak amikor muszáj.

Több mint egy év eltelik, mire azt tudom mondani, jöhet a kistesó, bár a szülés gondolatával egyáltalán nem vagyok hajlandó foglalkozni még jó darabig terhesen sem. Pedig csak egy átlag kórházi szülés volt – egy szép szülés…

P. R.

Kenese születése anyaszemmel > > >
Dami születése anyaszemmel > > >
Dami születése bábaszemmel > > >
Rebeka és Damján születése doulaszemmel > > >

 

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.