igaz történetek szülésről, születésről

1625. nap: Egy gyors szülés Csabán?

Megjelent: 2015. márc. 18.

Ági hívása reggel 5.39-kor: „Egy gyors szülés Csabán?” „Igen – de hogyhogy Csabán?” „Hát Piliscsabán!” „Ja, értem! Hát persze.” Ági sietve elmondja, hogy jutok oda, és leteszi. Térülök-fordulok, szöszölök, lassú vagyok és körülményes, az autó indításakor nézem az órát: 6.07 – szóval 28 percet vett igénybe a tollászkodásom, holott Ági jelezte, hogy a szülés nem vár meg. Úgy tűnik, azért valahogy mégis úgy gondoltam, hogy nem annyira sürgős, és elrendeztem a dolgokat magam körül.

6.29-re érkezek az Ági leírásának megfelelő „zöld kapu/sárga ház”-hoz. A kilincs óvatos lenyomása után úgy döntök, hogy a kapu zárva van, jóllehet az erőteljesebb próbálkozás helyett inkább a fel nem derített kutyával való találkozás esélyeit csökkentendő nyúlok a csöngőhöz. Kutya is van, kisebb termetű drótszőrű barna-fekete foltos, férj is, vékony, borostás, szimpatikus ember. Ő jön ki a csöngetésre. Ági mondta, hogy német – jut eszembe, ahogy megyünk befelé.

Köves előszoba, sok cipő egymás mellett is, meg polcokon. Balra sötét, hajópadlós szoba, az ágyon gyerekek és a vajúdó kismama sziluettje egy pillanatra, sötéten, ahogy az ágy mögötti ablakon át beszűrődő fény látni engedi a félhomályban. Jobbra egy különös, L alakú fürdőszoba, aminek belső csúcsa ferdén levágva, ott áll a mosdókagyló, mint egy külön bútordarab, sehol egy tenyérnyi vízszintes felület, ahová a ruhámat dobhatnám. Átöltözök, átterítem a ruhát a táskámon.

Csak később fedezem fel a konyha-étkezőt, ami a főhely, hiszen ha nem térek le se jobbra, se balra, nekivezet az előszoba. Másfél méternyi kő, utána öt méter hajópadló, a bejárattal szemközti ablak alatt régi Singer varrógép, balra a gyerekek szobája nyílik, amelyből ismét balra kétszárnyas ajtó vezet visszafelé, a szülők előszobába is nyíló hálójába, ahol most Judit vajúdik. A konyha és gyerekszoba közötti falat még az ajtót megelőzve egy cserépkályha töri át, amin felül egy sütésre (vagy nem tudom mire) is alkalmas rácsos ajtó díszeleg. Középütt étkezőasztal, teli mindenfélével, üveg, könyv, dosszié, a lényeg, hogy nincs szabad hely, de a levegő sem eseménytelen, az ajtótól jobbra lévő mosogató és tűzhely fölött néhány füzér paprika töri meg a tér tágasságát.

Bemutatkozunk egymásnak Judittal. Úgy látszik, épp két kontrakció közötti szünetben vagyunk. Juditon felül valami póló, alul keresztben egy borogatásra szolgáló, összehajtogatott pelenka. Belép Ági.

Gyakran kell cserélni a muskotályzsályás forró vízben áztatott pelenkát, a borogatást. Nem találom fel – kifejezetten ügyetlennek érzem magam. Nehezen veszem át a ritmust. Eltelik egy negyedóra és aztán még egy. Cserélgetjük a borogatást. Judit keresi a megfelelő helyzetet. Fájdalmas ez az egész, semmi sem jó neki. Férjét kiküldi: „Nem jó, ha csak néznek” – mondja. Elgondolkodom, hogy én miért nem számítok „csak nézőnek”. Közben az a benyomásom, hogy Judit jobban szenved a saját tehetetlenségének az érzésétől, mint a fájdalmaktól, bár azokat is szenvedi.

A gyönyörű, kedves gyerekek közben szeretnének bent lenni, de az egyre hangosabban megszólaló fájdalmak, kiáltások, jajveszékelések közepette nem kívánja látni őket. Ők meg persze jobban szoronganak az ijesztő hangoktól, ha nem láthatják, amit látni szeretnének. Martin, a nagyfiú már majdnem tizenegy éves, Anna a nagyobb és Sári a kisebb lány. Meghatóan szépek. Átmegyek a gyerekszobába és suttogva magyarázom Annának, hogy nincs semmi baj, ez a dolog olyan, ami így történik. Nincs bajban a mama, csak azt szeretné, hogy ők maradjanak kint. „Tudom, hogy nincs baj – feleli –, de szeretném nézni…”

Amikor Judit vizet kér, Anna szalad a pohárral a csaphoz, aztán az ajtóban nekem adja, én pedig Juditnak. Amikor hősugárzót kell keresni, Judit a kis Sárit küldi a kertbe az apjához, hogy a hűsugárzó valamilyen nylonszatyorban van és kerítse elő. Közben egyre inkább kitessékeli, kiküldi az áramló aprónépet a szobából, de velük minden pillanatban érezteti a szeretetét. (Úgy látszik, Johannes, a férj nagy kisfiúnak számít, aki már nem szorul erre.) Puszikat cuppantó szájával, hessegető kezével, „menj, menj, menj” szavakkal terelgeti a gyerekeket és az érzéseket. Aztán ismét a fájdalom hullámaiba merül. Hangosan, panaszosan, egyre hangosabban, egyre panaszosabban, a hangba, a hangzásba is egyre jobban belemerülve minden fájásnál.

„Miért nem jössz már kicsim, gyere már, miért nem jön?” – kérdi néha, s Ági mindig megnyugtatja: „Jön, jól áll, mindjárt meglesz.” Egyik négykézlábas fordulóban Judit váratlanul így szól: „Jön a baba, Ági, jön!” Mire Ági: „Jó, no, és most ne hívjuk Johannest?” És a „de, igen”-re Ági kiszól vagy kiküld a férjért, aki máris bent van.

Ági a guggoló helyzet kipróbálását is ajánlja a helyét kereső Juditnak. Johannes mögé ül az ágy szélére, hogy fogja, tartsa a hóna alatt. Juditnak nem jó a guggolás, de leül a földre úgy, hogy a férje azért tartja közben, és így, ebben a helyzetben engedi lépésről lépésre lejjebb a babát, kijjebb és kijjebb a szülőcsatornán, míg Ági azt nem mondja, hogy kezd már látszani a baba hajas fejbőre. Ekkor már jó ideje nem a muskotályzsályás borogatás, hanem a gát orbáncfűolajjal való kenése, masszírozása zajlik. Judit a fájdalmas pillanatokban előbb a kezét harapja, Ági keres valamit, amit a keze helyett haraphat. Egy lepedő csücskét, összegyűrt szélét találja. Innentől kezdve Judit ebbe mélyeszti a fogait a fájdalom perceiben.

Jó párszor láttam már, mégis csak most tudatosul az a hihetetlen rugalmasság, ahogyan Ági az újabb és újabb helyzeteket kínálgatva a vajúdónak, összes holmijával, papírvattával, születéspárnával, olajozóval, maga magával, szívhallgatóval költözködik és költözködik, és követi a vajúdó asszony mozgását, aláfekszik, hozzákuporodik… – az alkalmazkodó apparátus, kiszolgáló, segítő, támogató, készen álló, egészen különleges ősprototípusaként.

Judit próbálja az ágyra hasalva, ülve, guggolva, négykézlábra állva – míg végül a négykézláb állás közben érkezett el a pillanat, amikor a baba feje kijjebb és kijjebb kerül, és felénk forduló arccal megjelenik a fekete hajú, a születő baba ráncaival barázdált arcú kis fej, és megáll a szoros gallérral a nyaka körül. Egészséges, szép színű, de levegőt venne, sírna, ám nem mozdul se be, se ki.

A kitolás megállt, Ági ujja újból és újból körüljárja a szoros gallérba ágyazott nyakat. „Nincs itt a köldökzsinór” – mondja megnyugtatóan, s közben újból és újból letörli a baba arcát, száját, amikor a nyákot köpi ki. A kicsi fej ki-kitátja a száját. Némán sír, sírna, de nem megy. Lilul. Ági Judithoz: „Nem érzi így jól magát, szeretne már kint lenni. Amikor tudsz, adj neki erőt, engedd el, ha nem tudod, nem baj. Majd kibírja.”

Csodálkozva hallgatom ezeket a szavakat, igyekszem megjegyezni őket. Megjegyezni és megérteni. Nem sokkal később – bár minden egyes másodperc hosszúnak tűnik – újabb kontrakció. Az újabb préselés lassan láthatóvá teszi a baba vállát, aztán ahogy a keze is előtűnik, már ki is csusszan. Felsír, feje lila, teste fehér. Mindene ép, csatakos. Judit azonnal kéri. Boldogan vonja magához, mihelyt Ági a lábai között előre csúsztatja hozzá. Még nem is láttam ilyen gyors áttolást a mamához.

S Judit máris kikiált, ki a gyerekeknek: „Gyertek, gyertek, gyerekek, itt a kisbaba, megvan, megszületett, jöhettek!” És áramlanak be a gyerekek az ajtón, és veszik őt körül. Boldogok, hogy bejöhettek, hogy itt a pici, és lelkesek, és kedvesek, és nekünk, felnőtteknek könnyes a szemünk, vagy csak az enyém, nem látom, mert könnyes a szemem, és ott lebeg a zavar, a sutaság, az esetlenség, a mit mondani nem tudás, olyan hihetetlen, olyan áradó, olyan rendezetlen, olyan természetes, olyan törzsi, olyan spontán, olyan csendesen zokognivaló ez az egész.

7 óra 32 perckor született meg a kicsi lány. Hogy a két kislány és az egy fiú után ismét lány érkezett, ez a nagyfiút, Martint, aki két hónap múlva lesz 11 éves, annyira elkeseríti, hogy a szomszéd szobában az ágyára fekszik, és vigasztalhatatlan sírásba kezd. Azt hitte talán – nem tudhatom, csak gondolom –, hogy érkezik még egy legényke, és akkor már ő is ketten lesz. Ő lesz az öccsének a bátyja, ehelyett még egy lány… – Arra gondolok, hogy talán közelebb lépek hozzá, hátha találkozni tudunk, de Ági jelzi, hogy Johannes már ott van. Kicsivel később mégis azt tapasztalom, hogy Ági van Martinnál, ő beszélget vele. Talán az apjának nem sikerült megvigasztalni és Ági érezte ugyanazt, amit én. A késztetést az érintésre. Amit így meg is tesz.

Odaát Juditot és a kicsit felsegítjük az ágyra. Közben eltöprengek. Most, ennél a szülésnél éreztem legjobban a szenvedést a maga kettősségében, és most érzem legjobban az ügyetlenségemet is, ahogyan ügyefogyott módon, szinte sehogy sem tudok segíteni az asszonyi kéz jártasságát, fürgeségét igénylő dolgokban. A vérfoltok feltakarításában, a lepedő igazításában, egy-egy pelenka, törölköző, pléd előkerítésében, odaadásában. A dolgok maguktól, illetőleg magamtól észrevevésében, igazításában, kézre adásában, elrendezésében. A hulladék összeszedésében, a terep átrendezésében. A rend újra- és újraszülésében.

H. Gy.

(Részlet az Inda című könyvből. A kép illusztráció, készítette: Koós Tamás.)

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.