Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 376. nap: Egy gyógyító szülés története (Barnus)

376. nap: Egy gyógyító szülés története (Barnus)

Megjelent: 2011. okt. 16.

Már az első gyerekünk születését is otthon terveztük, illetve én. A párom támogatott, amiben csak lehetett. De még együtt laktunk párom nagyijával, aki 96 éves volt akkor, mi gondoztuk őt. Egyszerűen szólva nem voltak megfelelő higiénés körülmények az otthonszüléshez. Meg hát az a néhány kórházi szülés, amit még egészségügyi hallgatóként láttam kb. 10 évvel azelőtt, eléggé megijesztett, és irtó sok félelem volt bennem a szüléstől.

Majdnem nyolc év kellett, hogy egyáltalán legyen bátorságom gyereket szülni. Szóval, gondoltam, nagy bajunk nem lehet, legfeljebb hazajövünk szülés után a kórházból, vagy valahogy biztos megoldjuk, hogy minden rendben menjen.

Sajnos, nem sikerült minden úgy, ahogy elterveztük. Hiába beszéltünk meg mindent a dokival, elmondtuk neki, hogy annyira háborítatlanul szeretnénk szülni, mintha otthon lennénk – mert, hogy otthon szeretnénk leginkább szülni –, nyilván nem érthette, mit is jelet ez.

Volt tehát gátmetszés, beöntés, a borotválás csak azért nem, mert már otthon én megcsináltam magamnak, és volt oxitocininjekció is. Hiába tiltakoztam, hogy nem akarom.

Gergő két órát velünk volt, az apukája ringatta, amíg engem nagy viccelődések közepette egy idegen dokival – aki mellesleg még csak nem is köszönt, amikor bejött, nemhogy bemutatkozott volna –, összevarrt az orvos, akiről később tudtuk meg, hogy már eljárást indítottak ellene szülés utáni anyai haláleset és sok-sok ügyeletre időzített szülés gyanúja miatt. És akit persze azóta felmentettek.

Akkor erről mit sem tudtunk. Utólag ezen nagyon megdöbbentünk. A mai napig nem fér a fejembe, hogy lehet, hogy nem mondta el nekünk ezt. Most azt gondolom, lehet, hogy akkor sem váltottunk volna orvost, ha elmondja. De hát nem lehet elvárni a mostani szülészorvosoktól még ennyi őszinteséget sem. Tisztelet a kivételeknek, ha vannak egyáltalán kivételek. Én csak egyet ismerek, akivel második gyerekünket szültük.

Egy bent töltött nap után, sok-sok fenyegetőzés közepette jöttünk haza a kórházból, és vissza is mentünk négy nap múlva, mert lássanak csodát, a negatív jóslatok, amit a kórházi védőnő, a gyerekorvos, a nővérek megjósoltak, tudniillik, hogy „majd nem tud szoptatni az anyuka, majd besárgul a gyerek, majd infúzió kell” stb. – mind beigazolódtak.

Borzasztó volt. Leginkább az egészségügyi személyzetbe vetett hitem foszlott szerte. És akkor azt kívántam, bárcsak ne lennék ápolónő. Nem akartam közéjük tartozni.

Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy három óra vajúdás és „idegennek érzem magam a saját szülésemnél”-érzés után jött a szülésznőváltás, és olyan bábát kaptunk, akire teljesen rá mertem bízni magam. Egy perc alatt a bizalmamba tudtam fogadni, annyira emberi volt. Óriási szerencsénk volt. Ő békén hagyott, csak figyelt a távolból, néha javasolt valamit, ami általában bevált. Ami jóra emlékszem a kórházi szülésből, az ő volt, persze a nagyfiunk után.

Amikor hazamentünk, megköszöntük neki, hogy ilyen fantasztikus segítő volt, mire elsírta magát, annyira örült, hogy segített valamiben is, és elnézést kért az óránkénti fájások közbeni CTG-ért, ami hát, sajnos, kötelező protokoll a kórházban…

Nagyon el voltam anyátlanodva szülés után, és közben még jobban.

Négy év múlva jött a következő babánk, és mivel már kiköltöztünk egy kis Pilis lábánál fekvő faluba, végre semmi akadálya nem volt az otthonszülésnek. Sőt, amikor félve megkérdeztem a tanfolyamon, Únyba kijönnek-e Ágiék szüléshez, a bába azt mondta: de még mennyire!

Irtó jó érzés volt, hogy végre megtaláltuk azt a csapatot, akikkel végre együtt szülhetünk itthon, és akik tudják, hogy is kell ezt csinálni. Amúgy a falunkban több családnál is születtek otthon gyerekek, van, ahol többen is.

Amikor eljött a nagy nap, a kiírt dátumok után egy-két nappal voltunk, féltem, hogy Ágiék külföldön lesznek éppen, és kórházba kell mennem, úgyhogy már egy hete rendszeresen kijártunk a közeli dombokra kirándulni, óriási sétákat tettünk néha a nagyobbik fiunkkal, néha a párommal kettesben. Ennek meg is lett az eredménye, mert az egyik este végre elkezdődött a szülésem.

Amikor Áginak telefonált a párom, hogy éjszaka valószínűleg szülés lesz, Ági még úgy gondolta, nem kell indulniuk. De alig tette le a párom a telefont, újra kértem, hogy szóljon, induljanak, mert mégsem tízpercenként fáj, hanem már szinte egybefüggőek az összehúzódások.

Gergő, aki akkor 4,5 éves volt, békésen aludt a kis szobában. Egy barátnőnket kértük meg, jöjjön át, ha szükség lenne rá, hogy Gergővel legyen. Az egyik lányát már ő is Ágiékkal szülte. Az utolsó telefon után kb. egy óra múlva megérkeztek Ágiék. Én a nappaliban a kandalló tüzét bámultam, és ringattam magam előre-hátra a kanapén ülve, amikor az újabb kontrakció jött, mert csak így tudtam kibírni.

Már túl voltam mindenféle tisztulási folyamatokon, szerencsére a hányás elmaradt, nem úgy, mint a kórházban. Az ügyeletes orvos fájás közben kicsit tágított, ki tudja miért volt erre szüksége… Utólag már sajnáltam, hogy akkor jó kislány módjára szinte lepattantam a vizsgálóágyról fájás közben, nehogy eltaláljam, pedig most már tudom, megérdemelte volna azt a nyakába. Nagyon dühös vagyok rá még most is azért, hogy nem hagyott békén és megsértett. Belegyalogolt mélyen a lelkembe, és a mai napig is hordozom ezt a sérülést. Mintha megerőszakolt volna… Sokat dolgozom ezen az ügyön, de sajnos, még mindig nem vagyok képes megbocsájtani neki ezt.

Amikor Ágiék halkan beléptek a lakásunkba, aminek bejárata szinte azonnal a nappaliba vezet, az egész olyan érzés volt, mintha már jártak volna itt. Olyan otthonosan, természetesen jöttek, nem kellett udvariaskodni, egyszerűen valahogy átvették a ritmusunkat. Nem zavartak fel a nyugalmamból, olyan, de olyan jó érzés volt. Mintha hetente járnának hozzánk. Talán apróságnak tűnhetnek ezek, de nekem nagyon fontosak voltak mégis. Az, hogy ne kelljen hellyel kínálni, ne kelljen feszengeni, magyarázkodni, és úgy egyáltalán. Hisz’ barátok vagyunk már ezer éve. Olyan jó volt ezt érezni. Párom mindent megmutatott, konyhát, amit amúgy nem kellett nagyon keresni, mert egybe van szinte a nappalinkkal, vécét, szobát, az előkészített dolgainkat.

Éjszaka volt, csak a tűz fénye világított a kandallóból, és egy kis lámpa. Nagyon jó volt így látni a lakásunkat, a bútorainkat, a képeinket a falon. Mintha azok is tudták volna, hogy különleges nap van ma. És Ágiék olyan alázattal és nem is tudom megmondani mivel jöttek, mint ahogy a három királyok Jézust látni mentek.

Tovább ringattam magam a kanapén, és azt éreztem, minden rendben van most már. A bába a szemembe nézett, és vidáman azt mondta: „Hiszen te szülsz!”

Én akkor alig tudtam beszélni, csak rövid, tőmondatokban válaszoltam, mert az előző szüléstől eltérően most nagyon fájt a hasam is, nemcsak a derekam akart szétszakadni. Aztán odaült mellém, és meleg, olajos kezével megsimogatta a derekamat, pontosan ott, ahol iszonyúan égett és fájt. Azonnal lazult bennem a görcs, amit a fájdalom okozott. Elmondhatatlanul jó érzés volt.

Másik Ági megvizsgált, meghallgatta Barnus szívhangját, minden rendben volt. Aztán jött a hasamra a borogatás, ami nélkül már létezni sem akartam a továbbiakban. Fantasztikusan jólesett, én nem éreztem forrónak, legszívesebben sokkal forróbbat kértem volna, de hát szegények, így is összeégett szerintem leginkább Juli keze. Az én hasam is, mint később kiderült, de mire mindennek vége volt, semmi nem látszott már.

És az összehúzódások egyre csak jöttek és jöttek, egyre jobban fájt, és egyre inkább egybeolvadtak. Akkor én már a dolgozószéken ringattam magam, aminek leszerelte férjem a karfáját, hogy a lábaimat kényelmesen tarthassam – mellesleg annyira kilazult a menet benne, hogy azóta sem tudtuk visszaszerelni rá a bal oldali kartartót, de hát kit érdekel ez már. Jó érzés ránézni így is.

Aztán már nem volt jó sehogy sem. Sem fekve, sem széken ülve, nagyon, de nagyon kívántam Ági meleg, olajos kezét és a borogatást, amit a fájás elmúltával azonnal hidegnek éreztem, és le is dobtam magamról. Szegény Juli nem tudta olyan gyorsan hozni a borogatást, amilyen gyorsan én kívántam.

Geréb Ági mondta, hogy próbáljak letérdelni, és amikor úgy érzem, a baba már kéri az erőmet, és már nyomnom kell, nyugodtan engedjem, had jöjjön, és segítsek neki bátran. És jött is kifelé Barnuska fejecskéje, azt hittem, szétszakadok, olyan nehezen gördült ki a gáton a feje, de a szülősámli jó megoldásnak bizonyult. A másik bába kicsit olajozta a gátamat, ami iszonyúan feszült, és attól féltem, teljesen szétreped, mégsem így történt. Varrni sem kellett, csak pici repedés lett rajta.

Amire a mai napig teljesen tisztán emlékszem, hogy még mielőtt a sámlira telepedtem volna, négykézláb térdeltem a földön, Geréb Ági alattam, és teljes erőből nyomtam lefelé szegényt, aki alattam kuporgott, és figyelte, jön-e már Barnus kifelé. Szegény, féltem, hogy összetöröm finom csontjait. Eddig az ilyen fajta testkontaktustól valahogy mindig viszolyogtam, de Ági olyan elfogadó volt és megadó, olyan szolgálatkész, hogy teljesen meghatódtam tőle. Azt éreztem, hogy minden porcikájával, minden rezdülésével engem támogat, szolgál, elfogad. Az önfeláldozásnak és az alázatnak ilyen mélységét még nem éltem át soha. Senkinél sem láttam ilyet, de hogy ráadásul mindez velem kapcsolatban létezhet, hihetetlen volt. Akkor kezdtem bízni magamban igazán.

Néha mondtam ilyeneket, hogy nem bírom tovább, amikor elviselhetetlenül fájt, de akkor már tisztán éreztem, hogy képes vagyok rá. Olyan erősen bízott bennem mindenki, ahogyan szinte még én magam sem. Aki már átélt hasonlót, tudja, miről beszélek.

Ugyanakkor persze volt bennem félelem is, mert úgy éreztem, itt most eldől a sorsunk. Vagy meghalunk, vagy újjászületünk. Világosan éreztem, hogy nagyon közel vagyunk a másik oldalhoz. Igazi transzcendentális élmény volt.

És amikor már nem küzdöttem az életünkért, megéreztem, hogy megtartanak bennünket. Amikor már megadtam magam az egésznek, és nem álltam ellent, minden kioldódott, minden elsimult, amikor azt tudtam mondani, hogy „Legyen meg a Te akaratod”, akkor született meg Barnus. Gyönyörű volt, tiszta, hamvas, illatos.

Rögtön ölelni akartam, hogy vigasztaljam, hogy érezze, most sincs egyedül. Szinte azonnal szopizni kezdett, ami hihetetlen élmény volt, pláne, hogy Gergő szinte alig akart szopizni születése után. Olyan erővel kezdte szívni a mellemet, hogy döbbenet volt látni micsoda életösztön van benne. Még mondtam is Ágiéknak: „Látjátok, látjátok, hogy szopik!” Szinte magamon kívül mondogattam.

Juli, vagy már nem is tudom kicsoda, átsegített Barnussal a kanapéra, akkor még a köldökzsinór összekötött bennünket. Amikor már elzáródott és nem pulzált, elvágták. Talán a férjem, talán valamelyik Ági, nem emlékszem már erre.

És Barnus csak szopott, szopott, mintha sosem akarná abbahagyni. Amikor a méhlepény megszületett, még mindig rajtam pihegett. Aztán Ágiék megágyaztak nekem benn a hálószobában, és besegítettek bennünket.

Közben Gergő is felébredt, még vajúdtam, amikor először kijött, de Iza barátnőnkkel visszament a kis szobájába. Arra tisztán emlékszem, hogy mondta apjának, hogy mit simogatja a hátam, a Jóisten tud csak segíteni… vagy valami hasonlót mondott…, hogy ezt honnan vette???

Iza, mint később kiderült, a Kisvakond-történetek közül pont azt olvasta neki, amikor a kis nyuszik megszületnek. (Amikor még csak beszélgettünk a szülésről, úgy gondoltam, nem baj, ha ott lesz. De fájások közben már zavart, kicsit tartottam attól, hogy esetleg rosszul hat rá, ha látja, hogy szenvedek. Kicsit le is állt a vajúdás, amíg kint volt velünk, bár ezt nem éreztem gondnak. Szerencsére Ágiék sem.)

Aztán legközelebb már csak akkor jött ki, amikor Barnus már nyugodtan szopizott. Megnézte, de az igazi találkozó a tesók között csak pár órával utána következett, amikor Barnus is felébredt, és ő is megnézte magának Gergőt.

Nekem nagyon jó érzés arra gondolni, hogy nem kellett őt napokra itt hagyni, majd hazajönni egy számára idegen gyerekkel. Részese volt a testvére születésének, és úgy látom, a kapcsolatukban ez nagyon sokat számít. Mai napig is emlegeti. És amikor a Free Geréb Ági karszalagot feltettük a kezünkre, ő is kikövetelt magának egyet, mondván: „De hát én is ott voltam Barnus születésénél!” Erre nagyon büszke.

Barnus áprilisban lett három éves. Amikor nemrégiben a Magyar Nemzet-beli cikket olvastam, felnézett a szopiból – délutáni alvás előtt még mindig szopizik – megkérdezte, ki ez a néni, mondtam neki, hogy Geréb Ági, aki segített neked megszületni, erre ő megsimogatta a fotót, és szopizott nyugodtan tovább…

A mai napig is életünk legmeghatározóbb élménye Barnus születése. Csak azt sajnálom, hogy Gergő nem születhetett itthon. Gyógyító volt ez a második szülés. És soha sem fogjuk tudni igazán megköszönni Ágiéknak, hogy velünk voltak, és elkísértek bennünket erre az útra.

Sajnos, ez a „fantasztikus” otthonszüléstörvény nekünk már nem teszi lehetővé, hogy harmadik gyerekünk itthon születhessen, és ha hamarosan nem változnak meg a feltételek, azt hiszem, inkább örökbe fogadunk tesót, vagy maradunk így négyesben, pedig nagyon szerettem volna, ha legalább akkora családunk lesz, mint gyerekkoromban. Mi négyen voltunk testvérek.

H. E.

Gergő > > >
Balázs > > >