igaz történetek szülésről, születésről

1893. nap: Az utazás végét elrontották

1893. nap: Az utazás végét elrontották

Amikor Vicámmal és húgommal elmentünk egy teaházba, örömmel meséltem el nekik, babát várok. Vicát sulis korunk óta érdekelték a születéssel kapcsolatos könyvek, témák, így elég rövid időn belül megfogalmazódott bennem, őt kérem majd fel, az Apán kívül, hogy legyen ott a szülésnél.

Csütörtök volt, egész nap úgy aludtam, mint akit megvertek. Apa hazajött a munkából, hallottam, ahogy bejön a szobába. Délután négy lehetet, amikor villámcsapásként ért egy fájdalmas gerincbe-medencébe hatoló nyilallás. Annyira fájt, mintha egy ló hátba rúgott volna. Kicsit megijedtem, Apának egyfolytában mondtam, mit érzek, számolgattuk az időt, jegyzeteltem. Húszpercenként rohantam vécére, minden alkalomkor egyre aggasztóbb volt a látvány. Nem a megszokott, ahogy olvastam, átlátszó vagy sárgás folyadék távozott, hanem narancsos-zöldes, véres, aztán egyre spenótabb színű. Egymás után hívogattam fel Vicám és védőnőm.

Majd este hétkor ötperceseknél úgy döntöttünk, induljunk a kórházba. Az úton már hárompercesekre rövidült, a cipőmben is ökölbe szorítottam a lábam, de próbáltam ösztönösen mélyeket lélegezni, megnyugodni. Apa csak száguldott, így rekordidő alatt beértünk.

Vicces volt a betegfelvételen a nő, aki megkérdezte, két kontrakció között, minek jöttem. Mondom, szülni, kissé dühösen. Lifttel felmentünk az osztályra. Apát nem engedték be, egy nővérke bevezetett egy szobába, ahol átöltöztem kórházi hálóingbe.

Mikor kisétáltam a folyosóra, láttam, Vicám és Apa már várnak rám, mi legyen. Végül Apát kitessékelték, barátnőm maradhat, talán ő többet tud majd bent segíteni nekem. Szülőszobára vártunk.

Egyszer csak behívtak, az öltöző részében lepakoltuk a csomagokat. A szoba alternatív volt, szülőágy, kád. Az ágy fölött figyelmes lettem valamire. Egy pillangó várt ránk. Gondoltam magamban, már készülődik az új lélek kisfiam testébe szállni.

Akkora öröm ért, hogy az eleinte három-öt perceseim hirtelen meg sem kottyantak, aztán egyre jobban erősödtek. Amíg a szünetek tartottak, pár szót tudtunk váltani.

Amikor bejött a szülésznő, ismerős érzés fogott el. Mintha ismerném valahonnan őt. Kiderült, hogy régebben, ahova Apával jártunk szórakozóhelyre, ott volt másodállásban pultos. Vizsgálat alatt Vicámnak megsúgtam, hogy fáj, mint később kiderült, hosszú műkörmei miatt.

Szeretnék végre belemenni a kádba, enyhülést vártam. Ahogy beültem a meleg vízbe, le kellett volna vennem a ruhám, kissé felhajtottam. Egy ideig szégyelltem magam barátnőm előtt meztelen, de aztán az egyre erősödő-sűrűsödő fájások elfeledtették velem.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, nekem kevésnek tűnt, de szóltak, át kell adnunk a helyet másnak, menjünk át a vajúdóba. Ott halkan szólt a tévé vagy a magnó, félhomály volt bent. Kerestem a helyem. Vica próbált ötleteket adni, mit csináljak, de semmi nem tetszett.

Ringattam a csípőm, támaszkodtam az ágyon, guggoltam, mászkáltam, sehogy sem volt jó. Aztán lekuporodtam félig felhúzott lábakkal a bőrkanapéra. Vica a másikon próbált kicsit aludni. Az ajtó felett az órát bűvöltem, nem akar telni az idő. Olyan hosszú egy másodperc, aztán eltelt fél óra.

Hajnali három körül újabb villámcsapás, tolófájások jöttek. Hullámokat kaptam a gyomromtól lefelé. Új volt, fura volt, nem fájt, inkább kellemetlen. Csukott szemmel hadakoztam a fájásokkal, amikor bejöttek szólni, visszamehetünk.

Újra a kád, de már nem engedték, hogy sokáig bent legyek. Vica itatott volna, de valahogy nem voltam szomjas, nem bírtam inni. A vízben egyszer csak kijött a nyákdugó. Onnan újra felgyorsult minden.

Ki kellett szállni, előkészítették az ágyat. Mondták nekem, szerintük viccesen, pattanjak fel. Mérgesen nyögtem egyet. Felmásztam rá, ahogy tudtam, elhelyezkedtem, Vicám jobbomon fogta a fejem, amikor kellett. Minden hullámnál egyre jobban éreztem, ahogy a baba halad kifelé. Az utolsó 15 perc volt a legfájdalmasabb, meg is jegyeztem barátnőmnek, hogy ez már fáj. Kérdi: „Eddig nem fájt?” Válaszom: „Nem ennyire”.

Még egy nyomás, hallottam és éreztem, ahogy belém vágnak. Félelmetesen ismerős hangja volt, mintha szabóollóval vágnának egy vastag textilbe.

Kereken öt órakor kisfiam kicsusszant. Oldalamnál meleg fuvallatot éreztem. Gondoltam, talán most szállt bele a lélek. Hallottam végre a hangját. Elbőgtem magam.

Vicának ezerszer is megköszöntem, hogy itt van velem. Sokáig nem voltam teljesen magamnál, kavarogtak az érzések a fejemben. Éhes vagyok, hol a fiam, jobbra nézve láttam Vica hátát, ahogy lefotózta, majd megmutatta nekem. Újra elbőgtem magam. Aztán megkérdezték, mi legyen a neve.

Újabb nyomás jött, placenta is megérkezett. Érdeklődtem, hogy néz ki, mi lesz vele ezután. Közben a doktornő összevarrt, amit persze végig éreztem.

A babát elvitték, Vicát nem láttam, bejött egy ápoló, betolt egy ágyat, és rutinosan felkapott és áttett a másikra, betakarva áttolt a nőgyógyászatra. A folyosón gyors szóváltás volt Apával, látta-e a babát, tudja-e, mi van vele. De ő sem volt okosabb.

Végül három óra múlva kaptam meg a fiam, amikor már anyukám is megérkezett és segített rendbe szedni. A várandósság, a szülés mind csodás élmény volt, csak sajnálom, hogy az utazás végét elrontották a nőgyógyászati dolgozók.

D. T.

Ármin születése dúlaszemmel > > >

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.