igaz történetek szülésről, születésről

447. nap: Az ötödik (Csordultig telve hálával)

Megjelent: 2011. dec. 26.

Már napokkal a számított idő után jártam, és egyre türelmetlenebbül vártam a babám. Délben még én gyűjtöttem be a gyerekeket, iskolából-óvodából, dédinél ebédeltünk, aztán itthon voltunk délután. Á. leckét írt, én karácsonyfadíszeket varrogattam, ültünk egymás mellett a konyhaasztalnál, a többiek játszottak. Jóslófájások jöttek-mentek, de ez így volt már hetek óta, igyekeztem nem beleélni magam, hogy végre szülök, már kétszer potyára hívtuk ki Ágit, borzasztó… Olyan sírós voltam, és törékeny, a gyerekeim az agyamra mentek, nem tudtam rájuk figyelni, hálás voltam, amikor jött a húgom, és áthívta mindet a másik házba.

De egy idő múlva már egyedül sem volt jó, felhívtam G-t, hogy merre jár, és amikor meghallotta a hangomat, csak annyit mondott: „Repülök.” Hazaért. Már sötét volt, korán sötétedő téli délután, és még mindig nem volt semmi, csak rendszertelen és fájdalmatlan méhösszehúzódások és sírós én. Csinálni akartam valamit, nemcsak várni, így sétálni indultunk a faluba, de még a pékig sem jutottunk, amikor valami toccsant, és elöntött a víz. Visszafordultunk, és közben hívtuk Ágit, aki örült, pedig reggel a CTG-nél olyan fáradtnak és rosszkedvűnek látszott.

Amikor hazaértünk, attól féltem még mindig, hogy ez még mindig nem az igazi szülés, de aztán megjött Ági, hűvös levegőt és nyugalmat hozott, és miután megvizsgált, rám mosolygott: elkezdődött, úgy tűnik. Elkezdődött, aztán haladt előre, az összehúzódások kezdtek rendszeressé válni, és én boldogan merültem bele az ismerős fájdalomba. Az előző szülések tapasztalatai alapján reméltem, hogy gyorsan megszületik majd a baba, és az órát lestem, hogy vajon a nagyobbak ébren lesznek-e még, amikor megérkezik. Nem gondoltam arra, hogy amíg ilyen dolgok érdekelnek, addig ez még nem a szülés sűrűje.

Hosszú idő telt el így, órák is talán. Eleinte még beszélgettünk, Ági és G. legalábbis, aztán egyre kevesebb szó esett. Álltam a konyhában, hordták nekem a borogatást, és ebből a szakaszból a legjobban arra emlékszem, mennyire jólesett G. csókja, hogyan nyújtottam felé a szám egy-egy méhösszehúzódás közben. De aztán elfáradtam, és amikor leültem, úgy éreztem, leállt az egész. Rossz volt, mert G-n mindig azt láttam, hogy már a kitolást reméli ‒ vagy csak a saját vágyam csapott be ‒, és akkor vizsgálatot kértem, és Ági azt mondta: félúton járok, körülbelül. Feküdjek le aludni talán, ő dolgozik egy kicsit a hátsó szobában.

Lefeküdtem, mert tényleg olyan fáradt voltam, és láttam, hogy kilenc óra van, a gyerekek már úgyis mind alszanak a szomszédban, már úgysem láthatják most a babát, nem kell sietni sehová. G. hátulról átölelt, és ott az ágyban pontosan tízpercenként jöttek a fájások, de olyan erővel, hogy muszáj volt felülni, mert fekve nem lehetett elviselni őket.

Aztán hirtelen öt perc múlva jött a következő, és akkor felkeltem, pedig a két összehúzódás közben nagyon jólesett a pihenés. Azt mondtam, inkább megfürdöm, de a kádban sem volt már jó, onnan is kiugrottam, és odamentem Ágihoz az első szobába, oda, ahol az összes gyerekem világra jött korábban. Ő helyet csinált nekem, lepedőket teregetett.

A fájások most megváltoztak, rövidek lettek és nagyon erősek, nem kellett már borogatás, nem kellett semmi, csak hangosan nyögni, ha kiengedtem a hangomat, könnyebb volt egy kicsivel. Láttam, hogy már minden a kitolásra készül, és éreztem is, hogy ha egyszer felállok a fotelből, ahol ültem, akkor megszületik, és azon töprengtem, hogy akarom-e, kibírom-e, hogy most legyen. Aztán mégis felálltam, még kimentem pisilni ‒ egyedül, ne gyertek! ‒ de siettem vissza, letérdeltem a fotel elé, úgy, ahogy eddig már négyszer ezelőtt, öklendeztem, hánytam az összehúzódások intenzitásától, G. fogta a fejem, simogatta a hajam, tartotta a tálat elém, és én éreztem, hogy már jön is a baba, hihetetlen gyorsvonati tempóban robog végig bennem, és már kint is volt a feje ‒ elképzelhetetlenül intenzív és rémisztő érzés, de fájdalomra nem emlékszem, inkább a teljes döbbenet megint, hogy ez megtörténik, ez megtörténhet velem, ezt kibírom, ez egyáltalán lehetséges.

Hallottam, hogy Ági már szívja is le ‒ mekóniumos lett a víz, amiatt ‒, és nem értettem, hogy ha megszületett, miért nem nagyobb a megkönnyebbülés? És akkor Ági mondta, hogy nyakán van a zsinór kétszer, told ki! ‒ és én csak ebből jöttem rá, hogy hiszen még bennem van. Toltam, éreztem, hogy egy lendülettel félig kibújik, és még egy tolás, és megszületett.

Pihegtem, és hihetetlen megkönnyebbülés áradt szét bennem, fizikailag éreztem, ahogy végigfut az ereimben a boldogság és az öröm. Megfordultam, a köldökzsinórt óvatosan átlépve leültem, és kinyújtottam a karomat. Nem is láttam, csak éreztem, hogy merre van. Puha kis takaróba volt bugyolálva, és én megkaptam, és életemben legelőször megöleltem őt. Öleltem, aztán G-t néztem, ahogy ő néz minket, és minden tökéletes volt. Kislányunk született, már másodjára, de a csoda semmit nem kopott meg az előző óta. Gyermekünk született, az ötödik a sorban, akit mi vágytunk, vártunk. Megérkezett.

Ági csendesen üldögélt velünk szemben, a baba ötpercesen már szopizott, és nem maradt már bennem, csak gyönyörűség. Áldott pihenőidő, a méhlepény születése előtt! Aztán persze azon is túljutottunk szépen, ágyat húztunk, bugyit, hálóinget vettem, és a babát is felöltöztettem életében először, a testvérei által jó előre kiválasztott ruhácskákba.

Ági csendben összepakolt, G. pedig átment a szomszédba, és egyesével hazahozta az alvó nagyobbakat, hogy reggel már együtt ébredezhessünk. Aztán lefeküdtünk, már majdnem éjfélre járt, G. engem ölelve aludt a hátam mögött, én pedig a babát simogatva feküdtem nyitott szemmel, és nem jött álom a szememre, mert a szívem ki akart ugrani a helyéről a boldogságtól…

Reggel hatkor a baba vékony hangon felsírt: „Oáá!”, és Á., a legnagyobb, lesiklott az emeletes ágyról, és odarohant: „Megszületett? Megszületett???” „Igen, tessék, itt van, nézd!” „Kisfiú vagy kislány?” ‒ akarta tudni rögtön, aztán rohant, és feltrombitálta a többieket: „Megszületett a baba, kislány, és ott van a mamiék ágyán!”

Én próbáltam halkan kifelé terelgetni a társaságot, legalább G. hadd aludjon (persze ő is felkelt aztán, egyszerűen nem lehetett aludni akkor), kimentünk a konyhába. Csináltam magamnak egy bögre kávét, leültem a kanapéval szemben, ahol a babát ölelve-csodálva ült az összes gyerekem, néztem őket, és csordultig volt a szívem hálával és szeretettel.

Az otthonszülés nekem maga a csoda. Elképzelni sem tudom, hogyan tudnék máshol, máshogyan szülni. A szülés ‒ még a legháborítatlanabb is ‒ olyan intenzív, olyan felkavaró élmény! Élet vagy halál, magával ragadó öröm vagy a lélek mélyéig ható sebek. Olyan kicsin múlik, hogy mi lesz. Van-e, aki vigyáz rád, őriz téged óvó figyelemmel, amikor ezt a végtelenül nehéz utat járod. Valaki, aki nem szól, nem irányít, csak néz. Tartja a két kezét, hogy elkapjon, ha baj lenne. Hogy te biztonságban hozhasd világra a gyermeked.

Öt gyereket szültem eddig Geréb Ágival. Nem tudom, hogy van-e nagyobb ajándék annál, mint amit én kaptam tőle. Nem hiszem.

Most a hatodikat várom. És semmi mást nem szeretnék, csak Ágit. Olyan nagyon, olyan végtelenül jó lenne, ha ez a baba is úgy születhetne meg, mint bátyjai, nővérei…

R. K.

Első gyermekem születése > > >
Második gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >
Negyedik gyermekem születése > > >
Hatodik gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.