igaz történetek szülésről, születésről

448. nap: Megtanultam rettegni (Annamária)

Sokáig azt gondoltam, az otthonszülés-születés csak szerencsés emberek kiváltsága ‒ és sóvárogtam, bár közéjük tartozhatnék! Volt egy borzalmasan magányos, fájdalmas (első) kórházi szülésem ‒ ami csak a Jóistennek köszönhetően végződött spontán hüvelyi szüléssel ‒, hatalmas gátmetszéssel és még nagyobb lelki sérüléssel. Egy pszichológusnő azt mondta, sikerült megdöbbentenem, húsz évvel ezelőtti dátumot kellene a szülésélményemre írni ‒ azt hiszem, ez beszédes!

Nem volt fogadott orvosom, mert (naivan) azt gondoltam, én is lelkiismeretesen végzem a munkámat többletjuttatás nélkül is (azt a pénzt a gyermekemre is el tudom költeni). Megjegyzem, ez nálunk 100-120 ezer forint (terhesgondozás plusz szülés).

Influenzazárlat volt a szülésem előtti héten, amelyet a hét vége felé hivatalosan feloldottak (bemondták a helyi tévében), mégis erre hivatkozva elküldték a férjemet haza, még a folyosón sem várakozhatott ‒ sírva bandukoltam fel a szülőszobára. Ezek után minimum azt vártam volna, hogy a kórházi személyzet a szárnyai alá vesz. A szülésznő, aki elvileg rám vigyázott az éjszaka során, olyan náthás volt, hogy majdnem elfulladt a köhögéstől, és folyton az orrát fújta. Egész éjjel nem szólt hozzám (pedig nő és anya is), én egyedül vajúdtam a fürdőszobában, négykézláb hánytam az erős kontrakciók közben. Senki sem jött utánam, hogy élek-e! Ez a kórházi biztonságos szülés?! Ennyi idő alatt meg is halhattam volna!

Majd az orvos burkot repesztett ‒ úgy éreztem, a húsomba csípett ‒ azt mondta: „Ne vicceljen, ez nem fájhat.” Később visszajött, és azt mondta, túl gyengék a fájásaim ‒ bekötötték az oxitocint. Lórúgás erősségű kontrakcióim lettek ‒ de azt mondta, nem tágulok úgy, ahogy elvárta volna. Se szó, se beszéd, elkezdett kézzel tágítani. Ekkor azt mondtam, köszönöm, inkább nem szülök, hazamegyek (persze csak magamban)!

Fájdalmaim voltak és fájdalmat okoztak, és a párom úgy hiányzott, mint víz a sivatagban. A meséből rémálom lett. Úgy mentem szülni, hogy tudtam, fájni fog, de nem féltem. Tudtam, hogy végül megszületik a kislányunk, és csodálatos lesz. Este 22 órakor érkeztünk a kórházba, hajnalra már megtanultam félni, rettegni. Úgy gondoltam, ennek soha nem lesz vége, talán bele is halhatok.

Kitolási szakban hirtelen nagyon sokan lettek körülöttem. Az orvos széttárta a lábaimat, én meg összezártam. Azt mondta, most kell nyomni, de én nem éreztem ingert a nyomásra. Csak azt éreztem, hogy nagyon fáj… és hirtelen az orvos keze felé nyúltam, de ő hátralépett, kezeit a háta mögé rejtette. Nagyon szíven ütött az elutasítása.

Borzasztóan zavart a rádióból szóló zene, a zavartalanul szendvicsét eszegető személyzet, a magánügyeiket tárgyalók, a meztelen testem körül sétálgató betegtologató. A takarítónő, aki megkérdezte a szülésznőtől, mikor moshat végre föl, mire ő: „Nem tudom, ez a nő már nyomogat.”

Ezek után csak a Jóistennek köszönhetően megszületett a kislányunk. Az orvos gátmetszést végzett, és közölte, repedtem is. Azt mondta, olyan helyen repedt, hogy nem tud érzéstelenítőt adni. „Legyen erős.” ‒ mondta. KÖSZÖNÖM, egész éjjel az voltam.

Néhány pillanatra megmutatták a gyermekem, majd elsiettek vele. Olyan rossz volt, hogy elszakították tőlem! Aztán a férjemet is (ismételten), azt mondák, nem tartózkodhat a folyosón. Újabb fájdalmas búcsú. Négy napot kellett várnunk arra, hogy beszélgethessünk, megöleljük egymást, és hogy a párom karjaiba vegye az elsőszülöttjét.

Sokáig szenvedtem a sebbel, amely a gátamon és a lelkemen keletkezett. Persze, a gyönyörű kislányunk elhalványította a rosszat…

N. V.

Véletlenül kiválasztott mesék.