igaz történetek szülésről, születésről

1224. nap: Akkor… (Veronka születése)

Megjelent: 2014. febr. 10.

Több mint nyolc éve már, hogy ez a történet megesett, így lehet, hogy kimaradnak fontos részletek, amik azóta a feledés homályába vesztek. Én mindenesetre minden tőlem telhetőt megteszek, hogy visszaadjam az akkor átélteket.

Első babánkat vártuk az akkori párommal. Izgalommal, naivan. Az otthonszülésről akkor még csak hírből hallottam, így hát jártam a kórházi szülések felé vezető utat.

Egy nappal az első ultrahangvizsgálat által belőtt dátum előtt, este lefekvéshez készülődtem. Nem számítottam semmire, nem ültem tűkön, tudtam, hogy majd történik a dolog, amikor történnie kell. De azért a biztonság kedvéért magam alá pakoltam egy gumilepedőt éjszakára.

Éjféltájban, alighogy lefeküdtem, éreztem, hogy mintha bepisilnék éppen. Halvány sejtésem volt, hogy ez a magzatvíz is lehet akár. Kidöcögtem a vécére, és ott már a mennyiségből egyértelművé vált, hogy ez tényleg az. És szinte azonnal fájásokat is kezdtem érezni. „Olyan ez, mint amilyen a menstruációs görcs lehet” – gondoltam. Biztos nem lehettem benne, hiszen nekem olyan sose volt.

Elkezdődött!

Párom is ébren volt még, közöltem vele a jó hírt, aztán hívtam a szülőszobát a kórházban, hogy most akkor mitévő legyek, ötpercenként jönnek a fájások, magzatvíz elfolyt. Mondták, hogy akkor fáradjak be. Szendvicsek készültek, italok, nassolnivalók kerültek a már összekészítve várakozó táskába. Felöltöttem a legnagyobb Tena betéthez járó hálós óriás bugyit. Elindultunk.

A kórházba érve megvizsgált az ügyeletes orvos, azt mondta, hogy alig egyujjnyira vagyok még csak kitágulva, odébb van még ez. CTG-t is néztek. Volt borotválás és beöntés, ahogy „kell”, de hogy ez éjjel egykor volt-e, amikor beértünk, vagy később, erre már nem emlékszem. Én szépen követtem az „utasításokat”, mentem, ahova küldtek.

Aztán következett a várakozás. Egy tágas előtérszerű helyen töltöttük a következő hat-hét órát, ahol két másik kismama is várta, hogy felgyorsuljanak az események. Párom végig velem volt. A fájások erősödtek ugyan, de össze-vissza jöttek. Eszegettünk, iszogattunk. Párom a derekamat masszírozta, amikor már oda is kisugárzott a fájdalom. Minden egyes összehúzódáskor úgy éreztem, hogy ennél már nem lehet rosszabb, és akkor jött a következő, és rosszabb volt. Így telt el a hajnal.

Reggel megérkezett az orvosom, és mint kiderült, a másik két várakozó kismama is az ő páciense volt. Az egyikőjük „beelőzött”, így ő mehetett az „alternatív” szülőszobába. Engem megvizsgált, négyujjnyi volt a méhszáj, és ő úgy döntött, hogy meggyorsítja a folyamatot. Részben talán azért, mert fáradtam rendesen, hiszen egyéjszakányi alvás teljesen kimaradt.

Bementünk a nekünk kijelölt szülőszobába, mondták, hogy feküdjek fel az ágyra, bekötötték az oxitocint, a hasamra kötötték a CTG-t. Amint az orvos kiment, a sokat tapasztalt, kedves szülésznő levette a hasamról a CTG-t és mondta, hogy nyugodtan keljek fel és sétáljak, vagy üljek a labdára, csináljam azt, ami jólesik. Erre én felkeltem, de nem igazán tudtam, mi esne jól, így hát a felajánlott dolgokat csináltam sorra. A labdán ülni jó volt, erre emlékszem. Persze, amint visszajött az orvos, megint felrendelt az ágyra, és rám kötötte a CTG-t, hogy aztán a szülésznő újra leszedhesse, amikor ő kiment. Ez egy darabig így ment. A sokat tapasztalt, kedves szülésznő közben többször is megkérdezte, hogy nem kérek-e epidurált, mert hogy az milyen jó. Nem kértem. Ha volt valami, amit előre eltökéltem ezzel a szüléssel kapcsolatban, az az volt, hogy semmilyen gyógyszeres fájdalomcsillapítást nem fogok kérni, meg akarom élni minden fájdalmával együtt.

Az oxitocinnak „hála”, az események felgyorsultak. Hamarosan már érezni kezdtem a nyomási ingert, de nem igazán tudtam elhinni, hogy ez már tényleg az. Pedig olvastam róla, hogy milyenek a tolófájások. Így még a labdán üldögéltem egy kicsit, és csak amikor rákérdeztek, hogy érzem-e már, akkor mondtam, hogy igen.

Fel az ágyra, lábak fel. És nyomtam. Őrületes volt az érzés, ami a kontrakciókkal járt. Gyorsan fáradtam, hiányzott nagyon az a kimaradt éjszaka. Nyomtam, ahogy bírtam. Párom a hátamat támasztotta, félig ülve lehettem, a másik kezét pedig szorítottam, olyan erővel, hogy azt hitte, el fogom törni. Nem éreztem, hogy irányítanám az eseményeket, az események irányítottak engem.

Jött kifelé a pici lány! Mindent elsöprő, addig számomra elképzelhetetlen méreteket öltött a fájdalom ereje, és eljött a pillanat is, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. Valaki szülje meg helyettem ezt a gyereket! De akkor már látszott a feje búbja. Az orvosom metszett volna, de a szülésznő lebeszélte: „Meg tudja csinálni” – mondta, és ezért végtelenül hálás voltam neki. Mandulaolajjal masszírozta a gátam, aztán kibújt a fejecske. Végre!

Utána már gyorsan jött a kicsi test is és azonnal a hasamra fektették a babát. „Kicsi Veronka! Hát itt vagy? Hát ilyen vagy?” Csendben nézegetett körbe, magzatszurkot is ürített közben, emlékszem, milyen érdeklődve néztem azt a koromfekete ragacsot a hasamon. A megkönnyebbülés hatalmas volt. Elképesztő élmény a szülés felhevült, intenzív, túlélésre játszó állapotából belezuhanni ebbe a végtelenül nagy megkönnyebbülésbe és boldogságba. Úgy éreztem, hogy ezek után én a világon bármire képes leszek.

A gyönyörű kislányunk pedig ott volt a hasamon, nagy szemeivel próbálta befogadni a szűk környezetét. Én pedig, az ő vezetésével, belevágtam életem legnagyobb kalandjába.

Veronka most nyolcéves és a legnagyszerűbb leányzó, akit csak el tudok képzelni.

U. i.: Sajnos, a meggyorsított folyamat miatt berepedt a gátam, és össze kellett varrni. Nem gondoltam volna, hogy a legerősebb kontrakciónál is van, ami jobban fájhat…

V. E.

Maja > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.