Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 980. nap: Cseresznyevirágzás (Ábel születése)

980. nap: Cseresznyevirágzás (Ábel születése)

Megjelent: 2013. jún. 11.

Még csak egy-két hete tudtam, hogy ismét várandós vagyok, amikor két és fél éves kislányommal Szalóki Ági Gingalló CD-jét hallgattuk, táncoltuk. Engem nagyon megfogott az Érik, érik a cseresznye című dal, a kislányomat kevésbé, így aztán ezt mindig egyedül hallgattam, vagyis ketten a pocaklakóval, jó volt pörögnünk-forognunk rá, ez lett az „ő dala”, a „mi dalunk”. Aztán cseresznyevirágzásra megszületett a fiunk, akinek most ezt a dalt dúdolom altatáskor.

A közben eltelt hónapok sok külső és belső munkával teltek – hirtelen fontossá vált a kisgyermekes lét két és fél éve alatt felgyülemlett érzések tisztázása, az új lakásunkba való költözés óta ott álló dobozok kipakolása, tárgyak elővétele és kidobása, és persze a legfontosabb kérdés tisztázása: hol és kikkel szüljek?

Az előző – otthon kezdődött és kórházban végződött – szülésem nyomán onnan indultam, hogy se otthon, se kórházban nem érzem magam biztonságban, úgyhogy gondoltam, magamban kell valamit rendbe tennem. Még mindig sokat kellett sírnom a három évvel ezelőtti dolgokon, meg azon, hogy a férjem már végképp nem érti, miért sírok még mindig, aztán mégiscsak megértést találni – ez volt a legfontosabb. Terápia, barátnői és családi beszélgetések, várandós tánc, konzultáció bábákkal, kórházi doktornővel és szülésznővel – és a kilencedik hónapra valahogy helyre került az előző szülésem története, az akkor és most körülöttem lévő emberekhez való viszonyom, sebek gyógyultak be, elvárások épültek le és bizalom született: elsősorban magamban. Egyetlen képet akartam festeni szülés előtt: egy életfát, ez is megszületett.

A döntés pedig: otthon szülök, de azért a kórházi szál is ki volt építve, személyesen és szakmailag számomra nagyon megbízható, támogató emberekkel. Ez már a törvényes otthonszülés időszaka, és abban biztos voltam, hogy ez nekem alapvetően jó, nem akarok plusz energiákat ölni a hivatalos személyek átverésébe, titkolózásba, szorongásba. Sorban teljesítettük a feltételeket: Streptococcust nem mutattak ki, a baba a 38. hét végén hosszas forgolódás után végül farosból mégiscsak fejvégűre váltott (ekkor kezdtem végérvényesen és felszabadultan bízni benne és a kapcsolatunkban), 4000 grammnál sem jósolt többet egy ultrahang sem (ha-ha, végül 4380 grammosan bújt ki!), és még az utolsó pillanatban egy munkát is kaptam, amelyből a most már sokkal drágább otthonszülést ki tudjuk fizetni.

Az utolsó fenyegető feltétel azonban még előttünk lebegett: egy hetet lehet várni a kiírt időpont után, különben kórház. A lányom 16 nappal később született, akkor azt hittem, főként lelki okok miatt, de amikor már most is eltelt egy hét a bábákkal már kicsit átszámolt, három nappal kitolt időponthoz képest is, a baba és a méhlepény pedig minden vizsgálat szerint szuper jól voltak, inkább azt gondoltam, hogy az én ritmusom ilyen: 42-43. héten szülök, és kész. És kezdtem dühös lenni a szabályozásra, amely ilyen buta módon szólhat bele utolsó pillanatban a teljesen természetesen és jól alakuló életünkbe.

Mert közben kívül-belül minden azt jelezte, hogy annyira jól van ez így: megjött a várva várt tavasz, hirtelen minden virágba borult, esténként virágillatú teraszozás, napközben séták az utcánk végében kezdődő harsogó zöld búzamezőbe, és a testemben érzem, hogy egyre lejjebb kerül a baba, egyre inkább időn kívülinek, valamilyen kitüntetett lénynek érzem magam.

A racionalitás szintjén pedig jönnek a praktikák: homeopátia, fahéjas-gyömbéres-szegfűszeges cuccok, nyers ananász, fürdőolaj, szerelmeskedés, sétálás – ez mind nagyon jó, csak nem szülök, mert nincs még itt az ideje. Még két nap haladék a kórházi doktornőmtől: ha csütörtök reggelre sincs baba, be kell mennem, de azért szerintük is a bábakoktélt még mindenképpen próbáljam meg. A bábáknak több a fenntartásuk a bábakoktéllal kapcsolatban, mint a kórháziaknak, de végső esetben persze mehet.

Így hát az előtt a bizonyos csütörtök előtti szerda estén a kislányunk már a nővéreméknél volt, mi pedig a férjemmel hét óra körül kikevertük a bábakoktélt, amely ugyancsak finom volt, olyan, mint valami jó kis biosütikrém, a ricinusolajnak nincs is semmi íze, úgyhogy a baracklekvár és a remek pálinka dominált. Egész szociális hangulatba kerültem, a teraszon üldögéltünk, beszélgettünk, néztük a gömbölyödő Holdat, és nem történt semmi, csak mintha túl gyenge hashajtót vettem volna be, mocorogtak is a beleim, de még kakilni sem tudtam, nemhogy szülni. Úgyhogy lefeküdtünk, a párom még felolvasott kicsit az Ábel a rengetegben-ből, aztán ő elaludt, én meg nem.

Folyamatosan próbáltam vécére járni sikertelenül, aztán hajnali kettő körül végre sikerrel, és aztán boldogan elaludtam volna, de hopp, mintha a méhem is jelentkezett volna némi bátortalan kontrakciókkal, fölálltam, és putty, magzatvíz egy része el, ettől felvillanyozódtam, aztán próbáltam elkülöníteni, hogy a méhem görcsöl vagy a beleim. Aztán hirtelen elég világos lett, hogy kábé háromperces fájásaim vannak. Telefon a bábáknak, én meg már el is merültem a fájdalomhullámokban. Már megint annyira fájt! Bevallom, kicsit el is ment a kedvem a szüléstől, főleg azért, mert egyáltalán nem aludtam előtte, és nagyon fáradtnak éreztem magam. Visszaút azonban nem nagyon volt…

Megjöttek a bábák, vizsgálat, borogatás, fürdőkád stb. Aztán újabb vizsgálat, és ismét elhangzott az előző szülésemnél oly rémes, félnapig tartó „ítélet”: az utolsó 2 cm méhszáj még ott van, ráadásul vastag, ödémás. A férjemmel mindkettőnkön átsuhant a reménytelenség érzete, a félelem, hogy „megint ugyanaz lesz, mint múltkor”.

De a bábák most számomra másképp, aktívabb, konkrétabban segítő jelenléttel voltak ott. Mondták, hogy akkor most terápiás céllal le kell feküdnöm, hogy ne duzzadjon tovább a méhszáj, és azért megnézték, hogy hátha el lehet tartani azt a méhszájat –, és meglepett örömmel szólt egyikük, hogy egész jól el lehet tartani.

Ez visszarántott a jelenbe, ismét elhittem, hogy ez egy másik szülés, másképp működik az idő, a tér, az emberek és velük én. Együtt vagyunk, nem falak épülnek körém, hanem nyílik a legbensőm: a testem/a méhem, a lelkem/a bizalmam. Közben az egyik bába minden kontrakció közben a kezét bent tartva próbálta a méhszájat félretolni (érdekes, ez egyáltalán nem volt kellemetlen, kicsit sem fájt), közben mondta, hogy a baba feje pedig nagyon jön le. Ünnep készülődött.

Kis dolognak tűnik, de iszonyú jó érzés volt, hogy amit kívülről „tudósítottak”, azt belülről is pontosan éreztem. Kábé egy órás „munka” után sikerült is eldolgozni az útból a méhszájat, végre fölállhattam, a férjembe kapaszkodtam és akkor két-három erős tolófájás – ez már annyira szuper volt, olyan határtalan, amikor végre érdemes kiordítani a lelkemet, nem sokáig kezdődik már minden elölről. Ezzel az érzéssel máig nem tudok betelni. Egy pillanatra bevillant az életfafestményem, a törzs erős függőlegese – a tengely, amely világokat köt össze: én magam voltam most az.

A fej kint is volt már, abban a pillanatban azonban elkezdtek pattogni az instrukciók a bábáktól: azonnal négykézlábra, nyomjam nagyon, nem jó, hátra, lábakat fel, nyomjam nagyon. Az egész annyira gyors volt, hogy megijedni se volt időm, csak biztonságban éreztem magam és minden erőmmel nyomtam, bár kontrakciót már nem nagyon éreztem, és akkor kijött Ábel édesem, a bábák még kicsit meg voltak ijedve, de nagyon meg is könnyebbültek, és kibökték, hogy itt bizony vállelakadás volt. A rémszó.

De akkor annyira távoli és irreális volt mindez, hogy csak mosolyogtam rajtuk. Ábel feje azért elég lila volt, kapott is mindenféle homeopátiás cuccot meg „varázsolajat” a homlokára, és egy-két óra múlva már semmi sem látszott rajta. A 4380 grammon azért mindenki kicsit megdöbbent. Ezt se lehetett volna otthon, de hát, ki tudta…

Kábé öt és fél óra alatt lezajlott a kaland, és annyira jó volt, ahogy a reggeli napfény besütött a szobába. Kint pedig fehéren ragyogtak a virágzó cseresznyefák.

P. N.

Mirjam > > >