Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 979. nap: Se itt, se ott (Mirjam születése)

979. nap: Se itt, se ott (Mirjam születése)

Megjelent: 2013. jún. 10.

Első várandósságom idején valójában kicsit se gondolkoztam azon, hogy hol szüljek – egyértelmű volt, hogy otthon. A környezetemben annyian tettek így, hogy ez volt a természetes út előttem, hogy az enyém-e igazán, az fel se merült akkor. Hamar elmentünk párommal az információs estre és a tanfolyam első napjára, ahol személyesen is meggyőződtünk róla, hogy itt úgy beszélnek a várandósságról, szülésről, anyaságról és a kisbabáról, hogy az végtelen bizalmat kelt, partnernek vagyunk tekintve, kristálytiszta logikával elmagyarázott folyamatok, miközben végig ott van a tisztelet az Élet és Halál dolgai iránt, amelyek előtt sokszor a kristálytiszta logikának és a legjobb akaratnak is meg kell hajolnia.

A személyes találkozók Ágiékkal azonban már nem sikerültek ilyen jól, volt bennem előttük valami megfeleléskényszer, közben meg a vágy, hogy csak magamért figyeljenek rám. S ehhez képest túl sok szó esett köztünk a nővéremről, a közös ismerőseinkről, a páromról, aki háromgyerekes apaként lépett ki előző házasságából, és ez számomra nem várt indulatokat váltott ki a várótermi beszélgetésen Ágiból meg más bábákból. Hirtelen sokat megtudtam az ő személyes életükről, párkapcsolati válságaikról, de nekem ez nem kellett, sok volt, nem támogatott akkor, amikor életem első gyermekét vártam, életem első igaznak érzett kapcsolatából, amelyben persze voltak nehézségek, de ezek tisztázásában nem segítettek segítőink ránk vetített történetei.

De akkor ezeket az érzéseket sikeresen elhessegettem, és vártam. Volt is mire, mert a kislányunk 15 nappal később indult el a kiírt időpontnál. Az első hetet még vidáman viseltem, örültem, hogy van időm elintézni az utolsó pillanatra hagyott dolgokat, szépítgetni, racionalizálni az icipici egyszobás lakásunkat, festegetni, mécsesekkel meditálni és még a sűrűsödő telefonokat is jól bírtam. A második hét már jóval nehezebb, feszültebb volt – igazi türelem- és elfogadáspróba.

Aztán egy éjszaka éjfél körül elkezdődtek a kontrakciók, még kellemesen. Alszom is még félig, közben nézem az időket, fel vagyok dobódva, és persze izgulok is. Egy vicces szabályszerűség: a kontrakciók elmúltával mindig óriásit csuklok. Aztán kivilágosodik, a párom korán kel, készülődik: kádmosás, pakolás, elugrás a boltba – friss, tevékeny és egyben ünnepi a hangulat. Én közben hívom olykor Ágiékat, hogy jelentést adjak. Kiderül, hogy aznap Geréb Ági nem ér rá, de ez mindegy is, annyira természetesnek érzem a folyamatot, azt gondolom, mindegy, ki van velem, csak a kitolásnál tudjanak technikai segítséget adni.

Kádba ülök – ez nagyon jólesik, sokkal elviselhetőbb a fájdalom, innen hívom a bábákat háromperces fájásoknál, hogy most már jöhetnek. Egy óra múlva érnek oda, ekkor már dél van, én még mindig a kádban, és nagyon örülök, hogy megjöttek, bár hármójukkal hirtelen megtelik a pici lakás. Egy gyors vizsgálat, 4-5 cm-re vagyok tágulva, állítólag jól haladunk. Egyre jobban fáj és egyre kevesebb a szünet.

Közben készül a pizza, pizzaszag, kávészag, kicsit rosszul vagyok tőlük. Visszavonulok a kádba, próbálok képekre gondolni, például arra, amit szülés előtt utoljára festettem, a légzésem ritmusára, ezzel próbálok most megnyitni valamit. Aztán egy másik kép, az már egy festőnőé, egy kedves barátnőmtől kaptam: piros nők összekapaszkodva hullámoznak a táncban. „Anyák, vegyetek magatok közé!” – kérem magamban.

Azután a fájdalmat próbálom nem fájásként érzékelni, hanem csak valami érzetként – szorító ölelés, ami leginkább megfelel – a méh, ahogy még utoljára magához öleli a magzatot. Ha így gondolok a kontrakciókra, kevésbé fáj, de azért még így is nagyon.

És nincs „eredmény”, egy idő után minden beáll – a gyakori, erős fájások, a méhszáj, aminek utolsó két centije órák óta keményen ott van és a fülledt, kissé nyomott hangulat. Este van már, a bábák, a párom is pillednek, nincs sok dolguk körülöttem, én sem tudom, mi segítene, ők sem. Kapok homeopátiás bogyót, borogatást, lábmasszázst, és mindegyikőjükkel van egy-két pillanat, ami igazi találkozás, a párom pedig végig ott van mellettem, jó a szemébe nézni. És mégis nagyon egyedül érzem magam: testileg, lelkileg is bezárt a fájdalom (vagy a félelem?).

Szavak esnének jól, amelyek megnyitnak, valami biztatás, kívülről jövő bizonyosság, hogy meglesz ez. De kívülről ez nem jöhet. Viszont jön egy mondat, ami máig fáj. Valahogy így: „Hát az is lehet, hogy szép volt, jó volt eddig ez az alternatív dolog, de most már akár a kórházba is be lehet menni.” Megsemmisítő. És valami olyan távol attól, ami bennem van. Annyira nem érzem magam alternatívnak, csak hihetetlenül magányosnak és kiszolgáltatottnak, teljes bizonytalanságban és tanácstalanságban: mi történik velem? Mit kellene vagy nem kellene csinálnom? Hogy lesz ennek vége, és mi lesz azután, hogy vége lett?

Már éjfél is elmúlt, aztán még kábé egy óra, míg rászánom magam az indulásra, hálóingben, papucsban, köntösben, továbbra is erős kontrakciók közepette, beülök az autó hátsó ülésére, az egyik bába mellettem. Huszonöt óra vajúdás után „vert seregnek” érzem magam, de egy kis remény is felvillan: talán majd a kórházban „történik valami”.

A szülőszoba ajtaján becsengetve egy szülésznő és egy fiatal rezidens doktornő fogad, gyorsan, egészen kedvesen visznek vizsgálni. Megállapítják, hogy igen, megvan a méhszáj, magzatvíz folyik belőlem és 38 fokos lázam van.

Ezután a szülőszoba, ahova már a párom is jöhetett, klasszikus, iszonyú kényelmetlen szülőágy, folyamatosan rám csatolt CTG, infúzió, papírozás – és bátorítás, hogy már nem sok van hátra. Vizet kínáltak folyamatosan, hiányzott a szívószál, mert ugye nélküle a nyakamba folyik a víz, de azért ittam.

Persze, azért mentünk ebbe a kórházba, hogy ne vágjanak rögtön fel, de én akkor mégis azért könyörögtem magamban, hogy ha már kórház, akkor vegyék ki azonnal, nem bírom tovább. Ehhez képest ugyanaz folytatódott, mint otthon, csak sokkal kellemetlenebb pozícióban és persze egy kis oxitocinnal megdobva. Gyakran vizsgáltak, egy darabig mondták, hogy még mindig ne nyomjak, mert még megvan a méhszáj, közben megjött a doktor úr is – 50-60 közti joviális –, aki azért próbált elbeszélgetni velem, hogy miért is gondoltam, hogy otthon jobb lesz.

Aztán végre már nyomhattam („nyomunk, kedves, pisi, kaki, mindent bele, légzés visszatart, nagyon ügyes stb.”). Aztán miután három-négy nyomós szakasz nem volt elég, jött a „segítünk kicsit”, belekönyöklős módszer (akkor tényleg nagyon hálás voltam érte, utólag nagyon rossz belegondolni), elindult kifelé a fej, égetett, már mondta is a párom, hogy kint a feje, az orvos megkérdezte, hogy tudjuk-e, fiú vagy lány, mondtuk lány, erre ő: „Na, szegény, ő is szülni fog.”. Gyönyörű fogadómondat.

A teste pedig egy pillanat alatt kicsusszant, a legjobb érzés! Odaadták kicsit, az nagyon-nagyon jó volt, cicit találnia nem volt már ideje, mert jött a gyerekorvos, csecsemős nővér stb., sürgölődés.

Aztán az az iszonyatos méhtisztítás (mindig, amikor kérdeztem valamire, hogy ez miért, azt mondták, hogy mert lázas voltam és fertőzés állhat fenn), majd gátvarrás.

Aztán végre vége lett a sürgölődésnek, közben Mirjam már az apukájánál volt régóta, a fiatal doktornő odahozta, segített a fekvő szoptató tartás megtalálásában, majd mondta, hogy másfél órára magunkra hagy. Az nagyon nyugodt, jó kis időszak volt.

Igazából az utána való részre nem voltam lelkileg felkészülve. Azt valahogy bevettem olykor a számításba, hogy a szülés kórházban is végződhet, de hogy a gyermekágy ott kezdődik, arra nem készültem. Iszonyú volt, amikor megtudtam, hogy a párom egyáltalán nem is jöhet be az ágyunkhoz, Mirjamot se veheti kézbe többet, ha kiment az ajtón, és az üvegajtón keresztül nézés lehet az egyetlen kontaktus. Az üvegajtón túlra én is kimehetek, és benézhetek a kislányomhoz, mutogatva őt.

Az első két napban minden látogatómnak sírva borultam a nyakába. Ami miatt nem jöhettünk haza, az az antibiotikumos kezelés volt, amit a baba és én is rögtön elkezdtünk kapni, Mirjamnak másnapra ki is mutatták a füléből a Streptococcus B-t, nekem pedig a vérképemre mondták, hogy nagyon rossz, hogy igenis benn van a fertőzés, ha jót akarok, folytatjuk a kezelést. (De persze ez nem börtön.)

Nem részletezem a köröket, végül maradtunk. Sokan segítettek „kintről” családtagok, barátnők, bent egy valaki számított: egy Erzsi nevű csecsemős, aki leült az ágyamra pár szót beszélgetni (ez az, ami hiányzott, hogy valaki odajöjjön, és ne én menjek ki a folyosóra).

És közben végig ott volt mellettem a babókám, velem alhatott, nagyon-nagyon ügyesen szopizott, és két nap után már igazi boldogsággal tudtam rá figyelni, kezdtem észrevenni és felfogni a lényét, a tekintetét, az illatát és hogy megvan! Aludni nem nagyon aludtam, ő szerencsére igen. Az első pillanattól kezdve gyönyörű kisimult volt, még a kórháziak sem tudtak rá semmit mondani, ami túlhordásra utalna, a megszenvedett, hosszú szülés pedig őt egy kicsit sem viselte meg, akkor is úgy éreztem, ahogy most: az az „én meccsem” volt. A hosszú vajúdás annak szólt, ahogy az anya születik.

P. N.

Ábel > > >