Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 956. nap: Gesztenyefavirág (Lilla)

956. nap: Gesztenyefavirág (Lilla)

Megjelent: 2013. máj. 18.

Soha nem fogsz már megszületni? Lassan elvirágzik az orgona, meg a gyöngyvirág is, pedig azt hittem, ezek a Te virágaid lesznek. Na jó, mindegy is, ma rengeteg dolgom van, azt sem tudom, hova szaladjak először. Irány az előadás. Ez meg micsoda? Az nem lehet, hogy egy méhösszehúzódás! Vagy mégis? Jaj, de jó lenne! Hát ez csak az lesz! Még Gyöngyi is észreveszi, hogy valami furcsa van, miközben a hajamat vágja. Márpedig ez bizony az lesz. Most már rendszeresen, kábé tízpercenként megkeményedik a hasam. Nem, egyáltalán nem fáj, csak tapintható boldogság!

A Szentháromság sugárúton már kezdenek nyílni a gesztenyefa virágai, lehet, hogy a méhszájam is? Megyek végig az utcán és hangosan nevetek. Egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne tegyem. Eszembe jut, amikor a Papáddal voltam, és az utolsó napok egyikén úsztam a tengerben. Lebegtem a vízen, felsiklottam a hullám tetejére, és közben ugyanez az érzés fogott el. Először csak mosolyogtam, ragyogott a nap körülöttem, simogatott a víz, aztán már nem bírtam visszafogni, és egyszerre csak már hangosan nevettem. És csak nevettem, csak nevettem a határtalan boldogságtól. Akkor még nem is sejtettem, hogy Te is velem, bennem úszol már. Egyre-másra jöttek közben megmenteni a különböző vízijárművekkel, hiszen messze-messze a parttól úsztam már, de a Papád megtanította, hogy ha azt mondom „Solo nuotatori”, békén hagynak.

Klári jön, ég a képem, hogy ő mosogat, pakolászik helyettem, engem meg pihenésre ítél, hiába mondom, hogy egyáltalán nem fáj. Ágiék elindulnak Pestről kamerástól, Danistól, Katistól, Gáborostól. Már négy-öt percesek az összehúzódások, de még mindig semmi fájdalom. Megérkezik a társaság, Ági megvizsgál: „Hááát, majd meglátjuk, csak aludj, ebből még bármi lehet”. Ők elmennek a Mojóba.

Baromi nagy csalódás. Papírforma szerint van még két hét, de már annyira találkoznék Veled. Nemrég kiderült, hogy nem is Öcsi vagy, hanem egy kislány. Ha nem Levente leszel, akkor mi legyen a neved? Te vajon mit szeretnél? Reggelre már teljes a csalódás, Ágit ráadásul még éjjel visszahívták Pestre egy szüléshez. Délelőtt megszületik a döntés, jobb lenne, ha a közelében lennék, ráadásul információs hét lesz, nem is tudna mindig jönni. Így legalább tudok vigyázni a gyerekekre is. Jankával és Danival döcögünk a vonattal Pestre. Janka – utólag tudom meg, hogy életében először – nagy boldogan falja kilószámra az epret – szerencsére nem allergiás rá!

Telnek-múlnak a napok, néznek rám furcsán az utcán, buszon, villamoson. Egy három- és egy egyéves gyerekkel, na meg óriási hassal járkálok mindenfelé. Lábjegyzetet gyártok egy Alternatal könyvhöz, moziba is megyek esténként, találkozom barátokkal, próbálok mindent csinálni, amit egy ideig majd nem fogok. Leginkább azonban csak Téged várlak. Egy szerda este már teljesen elkeseredek, semmihez sincs már kedvem, tíz körül el is sírom magam a telefonban Klárinak: „Az én kislányom már sosem fog megszületni”. Nem találom a helyem, aludni sem tudok már. Hiába vagyok csak másnapra kiírva, tudom, hogy már több mint egy hete lett volna az igazi időpont, hiszen a ciklus közepén mi már több mint ezer kilométerre voltunk a Papáddal egymástól. Végre megnyugszom, beletörődök, hogy ez is egy olyan történet az életben, amit nem irányíthatok. Lesz, ami lesz, egyszer csak jelentkezni fogsz.

Csak nem tán végre? El sem hiszem. Pakolászok, rendezgetem a rég kimosott, kivasalt kis ruhákat. Szagolgatom, vajon milyen lesz, ha végre bennük leszel? Á, mégse, ez is csak téves riasztás. Lefekszem. De, mégis! Ágiék dolgoznak Katival. Még ráérek őket hívni, jó most így egyedül. Nézem a lámpafényben az ablak előtt az óriási gesztenyefát a csodás fehér virágaival. Örökre bevésődik az emlékezetembe. Tehát ez lesz a Te szülinapi virágod, nem az orgona, vagy az anyák napi gyöngyvirág.

Éjjel kettő körül mégiscsak felhívom Ágiékat, mondom, hogy ráérnek, háromperces, rendszeres összehúzódások, erősek, de ráérnek. Nagyon gyorsan ott vannak, ölelnek, simogatnak, körbevesznek, és igen gyorsan összekészítenek mindent. A konyhában megyek minden kontrakciónál az ablakhoz, a párkányra támaszkodom, a homlokom az üveghez szorítom, mert a fejemnek jólesik a hideg. Mindenki teszi a dolgát. Amikor indulok az ablakhoz, jön a hasamra a forró borogatás, utána a szünetekben leülök, közben masszírozás. Szeretethegyekben fürdök.

Hosszú idő eltelt, de sehol semmi. Ági mondja, hogy megvizsgálja azokat, akik kérik, mire én mondom, hogy akkor azokat csak vizsgálgassa. Hajnalodik. Már megint azt hittük, hogy mindjárt, de úgy tűnik, mégsem. Beülök a kádba, megint kettesben maradok Veled. Gyere ki, kérlek! Úgy szeretnélek már megölelni!

Klári megérkezik Szegedről az első vonattal. Hajnalban azt mondták neki a telefonba, hogy egyáltalán nem biztos, hogy időben ideér, olyan intenzíven vajúdok, és erre tessék, sehol semmi. Pedig már a nap is ragyog a gesztenyefa virágaira! Miért nem jössz? Mi a baj? Semmi. Türelem. Na, még ez is! Nem is irányíthatok, és még türelmes is legyek! Még meg sem születtél, máris mi mindenre nem akarsz Te megtanítani engem!? A kontrakciók meg csak jönnek, de az nem is baj, csak a derekam ne fájna annyira! „A derekaaam, a derekaaam.” – panaszkodom egyre csak. Telnek-múlnak az órák. Daninak el kell mennie valahova. Búcsúzóul kedvesen rárakja hátulról a kezét a vállamra, azt sem tudom, ki az, de visszakézből lekeverek neki egyet. „Hagyj békén!” Ülök a szobában a földön, Ági velem szemben terpeszben, minden kontrakciónál nyomja a lábával a lábam, másnap alig tud járni az izomláztól, de nekem nagyon jólesett.

Centiről centire, hihetetlen lassan haladunk. Késő délután, már 18 óra vajúdás után felmerül, hogy valami hiányzik, lehet, hogy nem megy külső segítség nélkül. Burkot repesztenek, hátha az felgyorsítja a dolgokat. Nézem a gesztenyefát, könyörgök a méhemnek, hogy nyíljon ki úgy, mint a virágok, hogy kijöhess végre. Mi hiányzik? Vagy inkább ki? Azt hittem, hogy ezt már elfogadtam, hogy kettesben leszünk. Vagy mégsem? Hat óra körül megszületik a döntés, hogy bemegyünk a kórházba, most, amikor Te még jól vagy, és Te legalább még nem fáradtál ki. A jó bába tudja, hogy nem lehet megvárni, hogy a Nap egy vajúdás során kétszer felkeljen. Hiába tudom, értem, mégis nehéz elfogadnom.

Mit csináljak, hogy ne is lássam, halljam, érezzem, szagoljam a kórházat? Nincs valami gyógyszer, ami kikapcsolhatná az agyamat? Ági, vagy Kati vigyen be? Tudom, Katit kellene kérjem, de nem bírom, Ágit szeretném az utolsó pillanatig mellettem. Nagy nehezen odaérünk egy kórház kapujába. Jó, nekem tökmindegy.

Legalább három kontrakció, mire Klárival feljutok. Ő a támaszom mindenben. „Feküdjön oda fel!” Nem tudok. Úgy nagyon fáj. „Na, mondja már!” „Neve?” Kontrakció. „Feküdjön le!” „Nem tudok.” Ülök. „Anyja neve?” Kontrakció. „Utolsó menstruáció?” Kontrakció. „Na, válaszoljon már!” Klári próbál megvédeni, de itt nem lehet.

Egy óra múlva végre adják a katalizátor oxitocint. Egyre erősebbek a kontrakciók, becsukom a szemem, így legalább nem látom ezeket körülöttem, de a fülem, meg az orrom nem tudom becsukni. „Nyomja már! Most! Erősebben! Feküdjön már le! Na, most, nyomja már! Feküdjön már vissza! Csússzon lejjebb! Így nem férek hozzá! Ne lökje el a kezemet! Én csak segíteni akarok! Majd én kinyomom, ha maga úgyse nyomja ki ezt a gyereket! Most lekössük a kezét, vagy mit akar már? Hagyja már a doktor urat, hogy kinyomja!”

Kint van. Még hogy meg kell azt ott mutatni a gyerekorvosnak? Nincs semmi baja, csak az, hogy ők fogják. Adják már ide! Miért kell itt hadakozni? Az én gyermekem! Kérem! Nem fog megfázni, ha idefekhet rám, csak be kell takarni. Na, akkor hoz egy takarót? Nem baj, nálunk van, akkor Klári hozza, de őt nem vihetik el. Nem akar szopni. Nem is csodálkozom rajta.

Össze kell varrjanak. Ja, mert szétvágtak. Addig a barátnőm foghatja, nem kell elvinni felöltöztetni. Majd mi felöltöztetjük, hoztunk ruhát is, úgyis csak két órát maradunk itt, aztán hazamegyünk. Mi az, hogy nem mehetünk? Ugye csak viccel? Az érzéstelenítő nem hatott, pokolian fáj. Értem, hogy egy elefántnak is elegendő adagot adott. Köszi, akkor én két elefántnak valót kérek. Nem ad? Köszi! A főorvossal kell beszélni a hazamenetelről? Akkor hívják fel.

Közben amikor Ágival beszélünk a telefonon, figyelmeztet, hogy ha Lillát papír nélkül visszük haza, feljelenthetnek, elvehetik tőlem. Muszáj a főorvossal valami egyezségre jutnom. Holnap? Nekem már minden mindegy. Megszületett a gyermekem. Életem legboldogabb pillanata kellene legyen. Hol van ez attól a „nem tehetek róla, hangosan nevetnem kell!” érzéstől, meg a vajúdós, gesztenyevirágos, hangos nevetéses boldogságtól??? Itt fekszem és hadakozom és telefonálok.

Kórterem. Ólmos fáradtság. Hajnalodik. Reggel van. Bejön a nővérem is. Vizit. Hazamegyek! Kérem a zárójelentéseket! Még meg kell vizsgálnia a gyereket a doktornőnek, elvisszük. Nem tud a doktornő idejönni? Akkor majd én viszem. A nőgyógyász főorvos úr majd üzen, ha mehet hozzá. Szoptatok, tisztába teszem, mellém fektetem. Anyuka, összenyomja a gyereket, nem szabad az ágyban tartania, azért van a kiságy neki!

Na, most már aztán tényleg elég! Hol van az a k… doktornő? Alig tudok járni, de kimegyünk a vizsgálóba. Haza akarja vinni ezt a szegény újszülöttet? Nem is anya az ilyen! Innen a kórházból akarja elvinni, ahol legalább biztonságban van? Tessék, még egy napja sem vagyok anya, és máris „lenemanyáztak”! Na, most már aztán menjünk innen! A lukász persze még mindig nem üzent, gondolom, soha nem is fog. Na, bumm, nekem nem lesz zárójelentésem.

Végre szabadság! Esik az eső. Nem baj! Megyünk innen kifelé! Most már bezzeg szegény Kati is jó sofőrnek. Végre Aranka utca!

Újra kettesben VELED! De már egészen máshogy! Jaj, de gyönyörű a gesztenyevirág! Látod, Kicsim? Jézusom, most szóltam Hozzád először hangosan? Lehet ez? Igen, megszülettél, majd 18 órával később kaptuk meg végre a papírjaidat, és én ezalatt egyszer sem szóltam Hozzád! Nézel rám a nagy szemeiddel. Tudom, egy újszülött nem tud mosolyogni, de Te elmosolyodsz. Én LÁTOM. Ha lehetne, biztosan hangosan nevetnél. Nézem a gesztenyevirágot, megmutatom Neked is, és hangosan felnevetek. Jaj, de nagyon csodás, MOST végre megszülettél Te nekem!

Jön Gyuri, megvizsgál, persze, hogy semmi bajod! Mutatom, hogy min aggódtak a kórháziak, csak mosolyog. Hihetetlen, ahogy tart a kezében! Megérkezik Jósti is, látszik, hogy a macsó pasi is meghatódik, amikor meglát. Elbúcsúzunk az Aranka utcai gesztenyéktől, hazafele benézünk még Ágiékhoz. Dorka és Ági gyönyörködnek Benned. Búcsúzok a kivilágított Budától is, ahogy a Dunán megyünk át (nem is gondoltam, hogy két hét múlva már újra ott leszünk).

A mai napig sem tudom, hogy hogyan, de egyszer csak hazaértünk Szegedre. Akkorra már jártányi erőm is alig volt. Soma örömében óriásiakat ugrál. Állítólag a vajúdás alatt is végig fel-alá járkált. Bezuhanunk az ágyba és végre békésen alszunk. Amikor szopni akarsz, csak odafordulok, Te kiszolgálod magad, majd boldogan alszunk tovább. Minő meglepetés, nem nyomlak agyon.

Újra virágzik a gesztenye, azóta már tizennyolcadszor. Te közben felnőttél. Nekem gyönyörű 18 év volt. Köszönöm, hogy vagy nekem! Nagyon boldog felnőttkort!

Szeretettel:

Mami

B. Á.