igaz történetek szülésről, születésről

953. nap: Felejtsük el, mi történt, és örüljünk a kisbabának

Megjelent: 2013. máj. 15.

Alig két év múlva újra babát vártam. Azt rögtön eldöntöttem, hogy nem fogok neki anyatejen kívül semmi mást adni, és sokáig szoptatom majd. Így is történt – második kislányunk élete első kilenc hónapjában kizárólag anyatejet kapott, a teát, cumisüveget, cumit nem ismerte, a vegyes táplálásra való áttérése teljesen zökkenőmentes volt, már „pépesíteni” is csak villával kellett az első ételeit, ugyanazt ette, amit mi. A szoptatás három csodaszép éve életem legkiegyensúlyo-zottabb időszaka volt. Teljes volt köztünk az összhang.

Tehát amikor újra babát vártam, eldöntöttem, lesz, ami lesz, én bizony csak akkor megyek be a kórházba, ha már „kilóg a gyerek feje”. Így is tettünk – a családot sikerült ügyesen leszerelni, és így csupán a vajúdás utolsó két és fél óráját töltöttük a szülőszobán. A kórház is fejlődött előző szülésem óta: gyönyörű, állítható csodaszülőszéket szereztek be. Ám minő csalódás: használnom nem lehetett, kérésemre, hogy szeretnék azon szülni, közölte a doktornő, ilyen visszerekkel jobb, ha szépen hanyatt fekszem! Azóta se találtam meg az összefüggést a két dolog között, de abban a helyzetben nem voltam olyan állapotban, hogy bármit tudtam volna felelni, pláne nem, hogy az érdekeimet megvédjem. Így aztán maradt az ágy, bár az utolsó pillanatig álldogáltam, míg hagyták.

Ahogy lefektettek, elmúltak a jól érezhető tolófájások, meggyőződésem, hogy úgy nyomták ki belőlem a kisbabát, nem jött el az az igazi Erő, amitől egy nő szülni tud, akkor ott vége lett a szülésnek, csak az emberfeletti erőlködésre emlékszem, meg a napokig bevérzett szemeimre. Igaz, nem volt gátmetszés (hála a visszereknek), de volt öt percen belül a lepény erőszakos húzása, utána ijesztő mértékű, hirtelen támadt vérzés, majd műszeres méhűri betapintás – persze, csak úgy ébren. Borzalmas volt az egész.

Közben a kislányom mellettem teljes erejéből sírt az inkubátorban („mert még melegednie kell”), szörnyű volt, hogy nem tehettem érte semmit, az odatartott ujjamat szívta iszonyú erővel. Megint csak álom maradt az a bizonyos első összebújás… Nesze neked, bababarát kórház!

Aztán amikor ez a tortúra véget ért, otthagytak mind a fehérköpenyesek – onnantól már nem voltam érdekes, nem számított, hogyan érzem magam, egyáltalán, mi van velem. Úgy éreztem, kibeleztek. Úgy éreztem, én vagyok a hibás mindazért, ami velem tör4tént. A takarítónő jött, és nem értette, mi bajom, „Hisz’ olyan gyorsan megszült, Anyuka!” Én pedig csak sírtam, sírtam, és nem tudtam elmondani, miért…

Persze, soha senkivel nem lehetett ezután beszélni erről. Később sem, amikor már esetleg tudtam volna. Kivel is lehetett volna? A boldog családdal, akik a gyönyörű, egészséges kisbabát látták, és nem értették volna, mi bajom van? A párommal, aki örült, hogy „élve” megúsztuk az egész kórházasdit, és ő nagyszerűen teljesítette az apás szülés fantasztikus feladatát? Mintha ezzel, hogy megszületett a kisbaba, teljesen felejthető lenne maga a szülés, már nem érdekes, fátylat rá, felejtsük el, mi történt, és örüljünk a kisbabának, babázzunk boldogan, kész.

Azt tapasztaltam, hogy a kórházi szüléssel kapcsolatban elvárás egyfajta „szelektív amnézia” a környezet részéről. Ami nem szép, arról inkább ne beszéljünk, mintha meg sem történt volna. Valahogy az egész szülésélmény a kukába kerül. Nem olyan esemény, amire évről-évre valóban ünnepként lehet emlékezni, ami a nőiség kiteljesedését jelenti, átélését a Csodának. Ehelyett valami olyan, amiből gyógyulni kell a léleknek.

Ennek már 21 éve – a gyógyulás még tart – és ma újra ünnepelünk…

M. É.

Első szülésem > > >
Harmadik szülésem > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.