Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 914. nap: A folyó és a lélek farönkjei (Erdő, erdő, erdő… Ráchel)

914. nap: A folyó és a lélek farönkjei (Erdő, erdő, erdő… Ráchel)

Megjelent: 2013. ápr. 6.

Emlékszem, mennyire élesen megragadott a Várótermi beszélgetéseken elhangzott mondat, J. ajándéka: A szülés egy folyó, ahogy áramlik, magával sodorja a lélek farönkjeit, amelyek az útját állják, s így gyógyítja azt, aki átengedi magát a sodrásának.

Kilenc hónapot szántam, hogy a farönkjeim rendezgetésén dolgozzam, s bár féltem, hogy a folyó útjába kerülve akadályt jelentenek majd, ez nem így lett. Gyönyörű szülésem volt… A folyó ereje megmutatta magát.

Hatodikán, nagypénteken történt. Már éjjel éreztem összehúzódásokat, nem is nagyon tudtam aludni. Reggel vérvételre voltam hivatalos, majd CTG-re kellett menni a kórházba. Egész reggel keményedett a hasam, itthon még úgy görcsöltem, hogy alig tudtunk elindulni, de végül rászántuk magunkat, kivételesen taxival. Aztán következett a várandósság második (és egyben utolsó) CTG-tortúrája. A baba aludt, és „nem produkált” kellőképpen, ezért azzal a rémes hangot kiadó kütyüvel kezdték piszkálni, mindhiába. Miután fél óra után sem történt semmi számukra érdemleges, kizavartak, hogy tömjem tele magam szénhidráttal meg koffeinnel, s majd folytatjuk. Igazából semmi kedvem sem volt az egészhez, pontosan tudtam, hogy a baba jól van, de attól, hogy folyton piszkálták, potyogtak a könnyeim, tehetetlennek éreztem magam, utáltam az egészet. Miután elfogyasztottam a büfében a csokit és a kólát, amit máskor sosem iszom, visszaballagtam a helyszínre, és miután végre sikerült legalább két percig megfelelő görbéket „produkálni”, megkönnyebbülhettem.

Az orvos ez után megvizsgált és konstatálta, hogy 3 cm-es a méhszáj, minden optimális egy szép szüléshez, éjszakára meglesz a baba, majd hazaküldött pihenni (persze, akkor még nem tudtam, hogy nem kell olyan sokáig várni, mert estére már köztünk lesz Ráchel). Ezzel a hírrel indultunk el, én teljes mámorban, a reggeli izgatottságom, ami leginkább egy utazás előtti készülődésére hasonlított, elpárolgott. Végre ellazultam, és éreztem, R. is megkönnyebbül. Fülig érő szájjal és a legnagyobb nyugalomban hagytuk el végleg a kórházat.

Azonnal hívtam a bábámat, aki az orvoshoz hasonlóan alvást javasolt, ha meg bármi történik, hívjam bátran. Hazaértünk, persze pihenés helyett pakolni kezdtem. Kikészítettem a szüléshez szükséges hozzávalókat, mindent a helyére: az orbáncfűolaj, a papírvatta, a textilpelenka, a nejlonlepedő, az Árnika… Rendezgettem a lakást, mégiscsak idejönnek a bábák, mintha vendégségbe hívnám őket! R. eközben a „vendégséghez” vásárolta a hozzávalókat, minden földi jót, ha megéheznének vagy megszomjaznának a bábák, legyen mit magukhoz venni.

Ekkor még fel sem fogtam, hogy rendszeres fájásaim vannak. Miután mindennel előkészültem, lefeküdtem a díványra, hogy végre a tanácsokat betartva kicsit pihenjek. Aludni nem tudtam, mivel folyamatosan keményedett a hasam, néha jobban, néha kevésbé görcsöltem, de hát úgy voltam vele, hogy ez olyan, mintha menstruálnék, csak nem ez a szülési fájdalom?! Kitaláltam, hogy akkor most én lemérem a fájásokat: két és fél perc. „Áááá, az nem lehet, valamit biztos rosszul csinálok!” – gondoltam a magam gyakorlatlanságával igen naivan. Akkortájt már sokadszorra látogattam meg a vécét, hasmenésem volt. Talán épp a negyedik alkalommal egy pukkanással megadta magát a magzatburok, és szép lassan szivárogni kezdett a víz. Azonnal hívtam É-t, akinek még nem tudtam beszámolni rendszeres kontrakciókról. Aztán amikor R. végre visszaért, lemértük, és tényleg két és fél perces fájásaim voltak! Nos, ekkor tudatosult bennem, én ma bizony tényleg szülök!

Riasztottam É-t, elmondtam, hogyan is állunk, akkor már talán fájt annyira, hogy kis szünetet is muszáj volt tartanom, miközben hozzá beszéltem. É. megkérdezte, elinduljanak-e, és végre kinyögtem, hogy biztonságban érezném magam, ha jönnének.

Forró vizet eresztettem a kádba, beleültem, a vajúdóolaj illatával kényeztettem magunkat. R. a kezem fogta a kád mellé kuporodva, néha beszélt hozzám, próbált szeretettel biztatni. Kicsit furcsa volt, hogy ennyit beszél, miközben normális esetben ennél sokkal fukarabban bánik a szavakkal. Rá is szóltam egy ponton kedvesen, amikor már soknak éreztem: „Lehet, hogy inkább csendre vágynék most.” Akkor még a kontrakciók szünetében egész jól tudtam kommunikálni.

R. betette a zenét, amit szinte minden nap meghallgattunk a babával, míg bennem volt. Kicsit pityeregtem. Búcsúztam az elmúlt hónapoktól, attól az édes érzéstől, hogy egy kis lény bennem növekszik, hogy érzem a mozgásait… Eközben a várakozás izgató érzése is ott volt bennem, vajon milyen lesz majd Ráchel?

A vajúdásról olyan emlékeim vannak, hogy sok kép kísért közben. Eleinte minden kontrakciónál elképzeltem, hogy hatalmasra tágulok. Eszembe jutott s magam elé képzeltem asszony őseimet, kértem, küldjenek erőt. Aztán elképzeltem egy erős imaginációmat is sokszor: sárga száris nők milliárdjai vesznek körül, és az ő ősi tudásuk kísér. Sokat beszéltem a babához is, biztattam, miközben éreztem, hogy a fejével közeledik kifelé.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, legalább két óra, mire megérkeztek a bábák. Hallottam, hogy az előszobában matatnak, R. kiment eléjük (hallottam É. hangját, a fürdőből kiáramló illatot dicsérte). Ekkor már nem is gondoltam a képekre, a kontrakciók mások lettek, fájt a derekam, a végbelem, semmi más nem foglalt le, csak ezek az újszerű és nagyon intenzív fájdalmak.

Új illat került a fürdővizembe, talán a muskotályzsálya lehetett. „Itt vannak, végre, de jó!” – teljesen elengedhettem magam, ahogy beléptek a fürdőszobába. É. megvizsgált, nyugalmat sugárzott minden rezdülése, jó volt ránézni, valami földöntúli mosoly volt az arcán. (Vagy épp az övé volt a földi?) Kezek borogatták az arcom hideg vízzel, néha megsimogattak, úgy örültem, hogy megérkeztek a kísérőim. Csendes jelenlétük és biztatásaik segítettek, hogy értsem, merre tarthatok, illetve talán nem is jó szó ez a megértés, inkább abban segítettek, hogy úton legyek, haladjak valamerre. Nem mondtak centiket, nem presszionáltak az idővel, csak a jelen volt… Annyira emlékszem, hogy B. mindig pont akkor kínált limonádéval, amikor szükségem volt rá – valami ilyesmi lenne a jelenlét.

Aztán egyre inkább a végbéltájéki fájdalom kezdett dominálni. Ahogy visszatekintek, mintha lelkem két rétegének fura tánca lett volna ez a szakasz. A fájások között csodálkozó, kíváncsi kislány voltam: néha eszembe jutottak a felkészítőn hallottak, nem értettem, miért nem hányok, próbáltam rájönni, hol tarthatok. Kérdezősködéseimre É. mindig határozottan és szeretettel válaszolt. Ez a kislány egyben védtelen és törődésre vágyó is volt: „Ugye, vigyáztok rám?” – kérdeztem.

De a fájások alatt más voltam, legkevésbé sem kislány; mint valami őserő, tört elő belőlem az üvöltés, valami állatias hang. Ezzel az énrészemmel még sosem találkoztam ilyen intenzíven. Ez csak valahol a háttérben működött és csak a hatásait érezhettem, a jókislány sokkal ismerősebb volt.

Mikor a bábák megjegyezték, milyen szép a vörös csíkom, sejtettem, közel vagyunk. Néhány fájás után kikászálódtam a kádból, a hálóban már kikészítve várt bennünket minden – B. már mindezekről gondoskodott korábban. A redőny lehúzva, félhomályos a szoba, másnak láttam, mint szoktam, nem voltam teljesen jelen, azt hiszem, kértem, hogy gyújtsanak gyertyákat, vagy valaki csak meggyújtotta?

A kontrakciók intenzívek voltak, néha annyira fájt, hogy könnyeztem, de mindig megkönnyebbülés volt a szünet. Egy idő után már a baba buksiját is éreztem, É. és B. szóltak, már megfoghatom, hihetetlen volt, hogy ez velem történik: simogattam, biztattam őt. A vécén is ültem egy darabig, talán néhány kontrakció erejéig. Nem tudom, hogy keveredtünk oda, talán megkérdezték, nem akarok-e pisilni, mivel sokat ittam. Ahogy átkaroltam É-t egy fájás közben, emlékszem, olyan volt, mint anyuhoz odabújni, talán sírtam is kicsit…

A hálóba visszatérve épp menetközben jött a fájás, emlékszem furán huppantam R. ölébe, aztán próbáltam egy darabig az ő tartásában vajúdni tovább. De egy idő után a földön térdeléshez tértem vissza. Így folyt a kitolás időszaka. Nem tudom, hogyan is, jött egy józan pillanat, rápillantottam az órára, de azt már nem tudom, koránnak vagy későnek véltem-e az időpontot, azt biztos, már jócskán tartott a kitolási szak. A bábák szóltak, engedjem a babát, hadd jöjjön. Ez a mondat olyan furcsán és váratlanul ért, nem értettem, azt hittem, valami probléma van a babával (kislány énem inkább attól félt, valamit rosszul csinálok), megijedtem, hogy a folyó elakadt egy farönkön. A félelem aztán továbbillant, de onnantól fogva még jobban figyeltem a babára, elmaradoztak az énekeim is a fájásszünetekben (az Erdő, erdőt, erdő-t dúdoltam neki, amit sokat énekeltem a várandósság alatt is).

És aztán megtörtént, amiről eddig csak olvastam és hallottam. „Szülés közben minden nőhöz eljön az erő.” Tényleg eljött. Talpra álltam, és valami elementáris erővel hagytam, hadd jöjjön ki a babám. Egy-két nyomás csak, és ott volt közöttünk. Aztán csak nevettem. Később derült ki, a bal kezével az arcánál látott napvilágot…

A kezembe adták, összebújtunk hárman, Ráchel a hasamon, R. végül mégis elvágta a köldökzsinórt, pedig nem nagyon akaródzott neki korábban. Majd egy órát ölelgettem a babát, hamar mellre is került, addig R. vendégül látta a bábákat a konyhában.

A lepény megszületése jó sokáig tartott, főleg B. volt mellettem, a vécén, a kádban zuhanyzás közben, mindenféle pózt kipróbáltam, és végre-végre, amikor kijött, újra Ráchellel lehettem!

Még korábban, amikor először simogattam a baba fejét, megkérdeztem É-t: „Ezt meg hogy csináltam?” Azt mondta: „A tested csinálta.” Igen, hagytam, hogy átáramoljon a testemen ez a folyó, az ősi tudás, ami eddig bennem szunnyadt.

Hogy mitől volt gyógyító ez a szülés? Rájöttem, ez a folyó én vagyok, legbelsőbb, legjobb önmagam. S végre értelmet nyert és legbelül is megértettem azt a gondolatot, ami annyit foglalkoztatott a várandósság alatt: a lelki fájdalmakat nem elengednem kell, hanem transzformálni. Így jött világra Ráchel.

(Már azt is tudom, miért olyan sugárzóan fiatalok a bábák, akiket ismerek. Bekenték magukat magzatmázzal. És tényleg, ahányszor rájuk néztem szülés közben, olyan szépek voltak! Köszönöm, hogy vigyáztak rám, hogy biztonságban lehettünk.)

Gondolatok közel tíz hónappal később

Jó ideje töröm a fejem egy dolgon. Még nem beszéltem róla É-vel, de talán nem is fontos, hogy pontosan mi is történt. Azt hiszem, nagyon hosszú volt a kitolási szak. Nagyon hosszú… Mármint persze mihez képest? De azt hiszem, legalább másfél óra lehetett. Mindegy, annyira biztosan hosszú, hogy egy kórházban már rég közbeavatkoztak volna. A bábák viszont egy percig sem jelezték felém, hogy mennyi ideje tart, nem mondták, hogy most már kezdene kockázatos lenni ez a helyzet, nem ijesztgettek, és ami még fontos, nem címkézték a szituációt sehogy sem, csak úgy elfogadták, ahogy engem is a kitolásommal együtt – feltétel nélkül.

Talán épp ezért nem is foglalkoztatott ez sokáig, mert nem éreztem problémának (ma sem érzem annak). És ezért nagyon-nagyon hálás vagyok! Ha ez nem így lett volna, biztosan hónapokon keresztül azt elemeztem volna, hogy hol rontottam el, vagy hogy milyen mélyebb lelki összefüggések állhatnak a mögött, hogy a babámat nem tudtam egyszerűen a világra engedni.

Így viszont ez nemhogy nem érdekel, de örülök, és el tudom fogadni, hogy ez az én szülésem volt, így ahogy megtörtént. A következő is biztosan mást hoz majd!

F. Zs.

Tóbiás > > >