igaz történetek szülésről, születésről

876. nap: Egyszerre dobogott a szívünk (Bonifác Felhő születése)

876. nap: Egyszerre dobogott a szívünk (Bonifác Felhő születése)

Nyár volt, és az első emlékem a babámmal, hogy úszkálok a Dunában a nagy melegben, és teljesen megváltozik a tudatom, érzem, hogy nem vagyok egyedül, eljött hozzánk egy kis lélek. Így úszkálunk az örömben, a várakozásban jövő tavaszig. De addig még mennyi dolgunk van, jaj, nagyon sok.

Úgy terveztem, a karácsonyt már kint töltjük a házunkban. Aztán januárban végre megoldódott a kályhaépítés, és februárban elfoglaltuk a házat, vagyis elsőre csak bekucorodtunk a konyhába. Biztos voltam magamban, hogy otthon akarok majd szülni, már évekkel ezelőtt tudtam ezt. És úgy gondoltam, ahogy a kedvesemmel közös életünkben már annyiszor tapasztaltam, velünk mindig megtörténik az, amit együtt akarunk, ha őszintén hiszünk abban, amit szeretnénk.

Egyszer csak elkezdett tavaszodni, aztán egyik nap (csütörtök volt), elfolyt a nyákdugó. Folydogált utána már végig. Örültem, közeleg az idő, de még biztos csak nagyon lassan. Azért hétfőn szóltam a bábának, hogy mi történt, ő meg mondta, hogy keressek a városban a gyógyszertárban olyan lakmuszpapírt, amiből meg lehet állapítani, hogy magzatvíz-e. Így hétfőn loholtam a városban egy nagyot, és nem kaptam sehol sem, mint kiderült, már nem is lehet kapni ilyet régóta. Valahogy nyugtalanság fogott el, éreztem, hogy sok volt ez a mai nap, fáradt voltam, jól be is vásároltunk, biztos, ami biztos. Éjszaka többször volt hasmenésem.

Másnap reggel, kedden, pedig elkezdődtek az enyhe menstruációs görcsféleségek. Elolvastam a kis tanfolyamos füzetemben, Ági szavai előttem voltak, 24 órával a szülés előtt hasmenés, megvolt. Kábé 10-15 perces időközökkel menstruációs görcsöcskék, rendben. Akkor lehet, hogy éjjel szülök. Tudtam.

Valami mégis ellenkezett bennem. Mivel még csak hetedike van, huszadika még messze, hű mennyi dolgom van még addig, akkor talán mégsem lesz most. Szép volt az idő, neki is álltam a hűtőt kipucolni, ideje volt beüzemelni, már nem volt elég a hideg szobát használni hűtő gyanánt. Dávid is közben tett-vett, én néha fájogattam, akkor támaszkodtam valamire, és arra gondoltam, olyan, mint amikor anno menstruáltam, és ebből lesz a szülés, jé, de érdekes. De jó lenne, ha ezekre az összefüggésekre minden kamaszlánynak lehetősége lenne ráébredni.

Megfőztem a vöröslencselevest, amit amúgy is terveztem a szülés napjára. Délután kicsit írogattam, milyen gyakori a kontrakció, meg a hőmérsékletemet is mértem. A másik bábámnak telefonáltam, hogy mi a helyzet, mondta, hogy kijönne este hozzánk szívhangot hallgatni, megnézni mi folyik, meg egyáltalán, és másnap menjek el egy NST-re, ha addig nem szülök meg.

Dávid próbált rábeszélni, hogy pihenjek, de én nem, még ez is van, az is van. Majd, ne aggódj, jól vagyok, majd később pihenek. Este későn, nyolc-kilenc körül le is pihentem az ágyba. Ahogy lefeküdtem, végre kezdem kifújni magam, amikor elönt a magzatvíz. Mondom Dávidnak, akkor most tényleg szülök, ez az, és úgy elöntöttek rögtön a hullámok, hogy már nem volt mit gondolkodni, halogatni. Hívjuk a bábát, illetve nem én, te beszélj vele, én már nem tudok. Ő pont elindult már, kilenc után ide is ért.

Én már nagyon benne vagyok. Az ágyunk végében a földön térdelek, nem is mozdulok, és nagyon fázom, és valahogy a feszültség nő bennem, a testemben. Ahogy nyögdécselek, Dávid mondja, hogy már a babánk hangja jön belőlem.

Később már ordítok, és azt gondolom, hogy akkor nekem biztos gyors szülésem lesz, mert ennyire csak a végén fáj, biztos. Fázom, és be vagyok feszülve, és beleragadok ebbe a térdelésbe, nem tudom miért, folyamatosan olyan érzésem van, mintha kakilnom kéne.

A bába ajánlja, hogy zuhanyozzak, berakják a sámlit a kádba, törülköző rá, ráülök, és nagyon jólesik a hasamra csorgó meleg víz. Megjön a másik bába is, aztán megvizsgálnak az ágyon, ami nagyon fáj, visszatérdelek, újra lefekszem, de az mindig rossz.

Hallom, hogy mondják Dávidnak, rakja a tüzet, rakja nagyon, szegény meg csak rakja, jó meleg van már, de hát én belülről didergek. Talán borogatnak is, de igazából nem tudom, hol vagyok, csak benne a fájdalomban, és elfelejtek mindent, amit elképzeltem, nem gondolok a többi szülő asszonyra a világban, nem is táncolok, nem is beszélgetek, csend van.

Megcsinálják a fürdővizet, beszállítanak a kádba. Istenem, felkiáltok, ennyire friss még soha életemben nem voltam, és tényleg így is érzem magam, de csak egy percig, és utána újra elönt a fájdalom. Egy időre tényleg jobb lesz. Folyamatosan hozzák a meleg vizes fazekakat, kérdezem tőlük, honnan van ennyi meleg víz. Van egy kimeríthetetlen forrás a konyhában, mondják. Kicsit nevetünk, kicsit oldódik a feszültségem.

Aztán már nem bírok megszólalni, és valahogy a bábák se beszélnek, és ez zavar, nem tudom elmondani azt sem, hogy egyre jobban fáj a kádban lenni, a fekvés mégis erősíti a fájdalmamat. Be az ágyba, takarót a fejemre húzom, teljesen magamban vagyok, didergek tovább. Aztán megint térdre, úgy jobb, szívhanghallgatás, még egyszer, másik bába is megcsinálja, feküdjek le, mert térdelve nem hallották, fekve sem, én hallom, de lehet, hogy az az az én szívverésem, de nem tudok megszólalni.

Kétségbeesés önt el, látom az arcukon, hogy ez most komoly. Meg is vizsgálnak, hát még nem lesz azonnal szülés, kedvesen tanácsolják, hogy kórház kellene, mert nem találják a szívhangot, és ez nem jó. Belül szomorkodom, sírok magamban, de érzem, hogy tényleg egy helyben toporgunk. Biztos így van jól. Éjjel két óra van.

Mi egy kisváros szülészetére akartunk menni ebben az esetben (az ottani szülésszel le volt beszélve hogy oda megyünk, ha úgy hozza a sors, no meg majd az anti-D miatt is), mondjuk a bábáknak, oda kellene mennünk, nekünk nincs kocsink, rendben, elvisznek oda. Gyors kapkodás, persze semmi sincs összekészítve. Zoknit húznak rám, Dávid felöltöztet, én már alig élek, és úgy érzem, nem igazság, hogy be kell menni. Indulás előtt mondom Dávidnak, menjünk mégiscsak a nagyvárosba, közelebb van, anyu is ott van, rendben, induljunk akkor.

Ki kell szaladni a kocsihoz, lehetőleg kontrakció nélkül, nem sikerül, félúton egy görnyedés, majd sipirc be a kocsiba. Anyósülésen ülök, lábakat felrakom a műszerfalra (nagyon tiszteletlen vagyok, meg se kérdeztem a bábát, szabad-e), gyorsan suhanunk előre, és most valahogy más. Élvezem, jók a hullámok, benne vagyok, nem görcsölök, nem feszülök már, hanem átgördülök mindegyiken, és már várom a következőt. Úgy érzem, suhannak át az erők rajtunk a babámmal, hogy elérjük a célt végre, nem akarom, hogy odaérjünk, legszívesebben visszafordulnék, vagy így maradnék örökké.

Bábám végig beszél, hogy mire számíthatunk odabent a kórházban, és hogy mit mondjunk, mit ne. (Utólag jöttem rá, hogy a bábám hangja és a beszéd nagyon megnyugtatóan hatott rám, akármi is volt a téma. Odahaza valahogy nem bírt megszólalni senki sem, és ez zavart engem.) Dávid telefonál közben anyukámnak, hogy üljön be a kocsiba, és várjon minket egy utcában, ahol is átszállunk a kocsiba, és ő visz be a szülészetre. Szerencsére, épp a városban van.

Így is történik, felkísérnek, a folyosón a szülészet ajtaja előtt elkap egy hullám, és nekitámaszkodom egy korlátnak. Ez már tolófájás, érzem, mert más, mint eddig volt, szétfeszít valami. De jön egy nővér, és elkezd ráncigálni, hogy mit képzelek, itt nem szabad… Hirtelen felocsúdom, hogy hol vagyunk. Tolószékbe ültetnek, és tolnak be, ordítások, jajgatások innen-onnan, félhomály, félek, mit tesznek most velem, kedvesem most nincs itt, de aztán feltesznek a szülőágyra, és már jön be ő is. Megnyugszom, fogja a kezem.

Nem akarok gátmetszést, oxitocint sem, mondom, de nem számít, mit mondok, csinálják, parancsolnak, hogy vegyem a levegőt. Felejtsem el, hogy én vagyok én, most ők tudják jobban. Jó, kicsi babám, most ezt kell tennem, hogy megszüless hozzánk, hát jó, engedelmeskedem, fújok, lihegek, egész jól megy. Pár ilyen, és már jön, csúszik ki, jaj de jó érzés, Dávid szól, hogy kisfiú, éljen, gyertek ide gyorsan. De jó, hogy itt vagy. Kereken három óra van.

(Alig térek észhez, már nyomják a hasam, nyomjak, meg kell szülni a lepényt, nem várhatunk, még egyet nyom a doki, na ne, mit képzel. Megvan, ép, meg is mutatják. Hat nappal a szülés után mentő vitt be éjjel görcsökkel, 40 fokos lázzal vissza a kórházba. Valami mégis bent maradt. Reggel altatás, kaparás, gyógyszerek. De a picim ott van mellettem, együtt vagyunk, és ez a fontos.)

Szóval bárhogy is úgy gondoltuk, menni fog, ahogy akarjuk, ki kellett derülnie, a szülésnél annyira előtör minden, ami rejtett, hogy bármi történhet. Most így volt jó.

S. Sz.

Ében Ábel születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.