865. nap: Egy csoda az egész (Rozi)
Mielőtt várandós lettem, nem sokat foglalkoztam a szüléssel, mégis egyre több ismerősömtől hallottam, hogy otthon szült. Szimpatikus volt a dolog, bár mielőtt igazán elköteleződtem volna, egyet biztosan tudtam, hogy a lehető legtermészetesebb úton szeretnék szülni (persze, csak ha megy, azért nem minden áron!). Ami magától működik, abba beleavatkozni teljesen felesleges – volt a mottóm.
Aztán részt vettem az Aternatal Alapítvány információs hetén, és teljesen „beleszerettem” a szemléletbe, a közegbe, a hozzáállásba. Jártam ugyan választott orvoshoz (első gyerek), de egyre közelebb éreztem magamhoz a saját fészkemben, háborítatlan körülmények közt kísért szülést.
Aztán a sors közbeszólt, jött egy váratlan haláleset, a sajtó rászállt az otthonszülést kísérőkre, és a bábák így (érhető okokból) nem vállaltak szüléskísérést. Maradt tehát a kórház. Megkértünk egy dúlát, hogy legyen velünk, és szerencsére a kórház nyitott volt erre.
Eljött tehát a nagy nap… Éjféltől már nem nagyon aludtam (amúgy is későn fekszem), folyamatos vécére járkálás. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz az. Négy órától már a fájások is beindultak, bár utólag inkább fájásocskák. Néha mentem zuhanyozni, a meleg víz jólesett, próbáltam pihenni is. Aztán a jógán tanult pózban egy picit mintha sikerült volna a fájásokkal egy hullámhosszra kerülni, de erős volt a külső nyomás, hogy induljunk, induljunk.
Hívtam Julit, a dúlát, a telefonban hallgatta, milyen hosszú a csendem a fájások alatt, aztán abban maradtunk, hogy induljunk. Persze csúcsforgalom, mire elkészülünk, ülünk a dugóban, vajúdgatok csendben.
Tizenegy órára beérünk a kórházba. Én örülök, amikor meglátom az orvosom és a szülésznőt, de a fogadtatás elég rideg, kábé kitessékelnek a szülészetről, hogy nincs hely. Bocs, front van, mindenki most szül. Aztán csak beengednek, vajúdhatok a CTG-s várandósokkal egy szobában, miközben elém tolnak egy kupac papírt, hogy legyek szíves kitölteni. Amúgy a méhszájam sem elég tág, közli a szülésznő.
Aztán csak lesz szülőszoba, csak ott a dúla, aki borogat, meg masszíroz, miután gyorsan beszereztük a vízforralót meg a lábasokat (még egy hetem lett volna a papírforma szerint). Aztán időnként benéz a szülésznő, csóválja a fejét, ha épp az ágyon pihenek, de hát oda se neki. Én már nagyon unom, utálom, fáj, legyen már vége, többet az életben nem szülök, panaszkodom szegény Julinak.
Aztán négy körül egy vizsgálat, majd hogy-hogy nem, elfolyik a magzatvíz, felgyorsulnak az események. A szülésznő még befenyít, ha egy órán belül nem lesz baba, hajaj. Megijedek, tolok „rendesen”. Lesz is eredmény, még felmászom a szülőágyra, nehogy szegény dokinak le kelljen hajolnia, guggolok, Apa hátulról fog, és 4.27-kor egy tolásra kisiklik Rozika. Nem is siklik, mint egy puskagolyó, úgy robban ki belőlem, feledhetetlen pillanat.
Karomba veszem, lefekszem, ott piheg a mellemen, cicit is kap, így pihenünk hosszan a fárasztó utazás után. (Ekkor veszem észre, hogy még mindig utcai ruhában vagyok. Alul is csak a magzatvíz elfolyása után vetkőztem. Hiába, idegen helyen szégyenlős az ember lánya.) Aztán még kicsit varrogat a doki, gondolom, a méhlepény is előkerült (erre már nem nagyon emlékszem).
Aztán megjelennek a barátnők (együtt karácsonyoztunk volna, direkt korábban, mielőtt szülnék), egyesével persze, de bejöhetnek. Rozit csak sokára viszik el tőlem picit méregetni, öltöztetni, Apa szeme addig is rajta, nehogy valami olyat tegyenek vele… Még órákig foglaljuk a szülőszobát (szerencsére már elmúlt a front, nem kell sietnünk). A sok cucc (lábasok, vízforraló, hősugárzó, takarók) összepakolása is időbe telik.
Aztán mikor felállnék, hogy akkor lezuhanyozom és mehetünk haza, egy kis ájulás miatt bent tartanak (nem ittam eleget, hiába biztattak folyamatosan). Sebaj, egy nap múlva már itt se vagyunk.
Egy csoda az egész, el se hiszem.
G. J.
Véletlenül kiválasztott mesék.
- 730. nap: „Itt vagyok!” (Artúr)
- 1663. nap: „Jól nézze meg, most látja utoljára!” (a születésem)
- 611. nap: Az expresszvonat (Emese)
- 833. nap: Jön a baba!
- 1548. nap: Még mindig fáj!
