Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 845. nap: Egy igazán komplikációmentes szülés: Dorka előbújik

845. nap: Egy igazán komplikációmentes szülés: Dorka előbújik

Megjelent: 2013. jan. 27.

Második szülésem olyan volt, amilyet kívántam volna, ha elég bátor vagyok… De ilyet kívánok azóta is, ha egyszer mégis sor kerül rá.

Azt hittem szombat hajnalban, amikor az első fájások (már nyolcpercenként)… szóval egytől hatig nem is aludtam, mert nyolc percre elaludni minek…, viszont bőszen tanulmányoztam a Leboyer könyvét, hogy akkor ezek most álfájások vagy sem…, hogy úgy lesz, mint Lilinél, az első kislányomnál: három-négy nap vajúdás az éjszakában, de reggelre mindig lecsitul, aztán semmi… És való igaz, reggel már nem is volt semmi…

Rábeszéltem H-t (a párom s gyermekeim apja), s elmentünk az Otthon született Gyerekek Találkozójára a Flórián műhelybe, de ott már sokszor éreztem a kontrakciókat, de teljesen összevissza, nem is olyan erősen… Így még beugrottunk a Tescóba meg az OBI-ba is, és még kerestem egy patikát is, mert nem voltak megvásárolva azok a cuccok sem, amiket az otthonszüléshez Ágiék kérnek (papírvatta, háztartási vatta, gumilepedő, illó- és masszázsolajok, blabla… Persze, most így utólag: tök feleslegesen shopingoltam, mert a TENA Lady-s betéten kívül semmit nem használtunk…

Aztán itthon még meggylevest főztem, meg kimostam az utolsó adag gyerekruha-kupacot, ami még várt a sorára, de a szárítógépből kivenni már az ötperces fájások között sikerült, elég nehézkesen, de figyelemelterelésnek jó volt.

Adriát nyaggattam telefonon, végül este hatkor hívtam Geréb Ágit, hogy NAGYON fáj, amikor fáj, de amikor épp a pihenőfázis van két kontrakció között, akkor meg mindig az jut eszembe, hogy „Á, ezek akkor csak álfájások voltak, nincs értelme idecsődíteni senkit…”, amire azt mondta, döntsek én: akarom, hogy ott legyen már vagy sem… Mondtam, hogy nem, de majd jelentkezem…

Fél nyolc elmúlt, amikor felhívtam, hogy induljanak, s letenni a kagylót már ordítva tettem le… Akkor már tényleg úgy fájt, hogy álltam (tudatosan nem akartam feküdni, ülni vagy a kutyapózt felvenni, amiben múltkor próbálkoztam… Mindenképp a gravitáció segítségét igénybe akartam venni, fele annyi energia kell szerintem így…, markoltam az ajtófélfát, és arra gondoltam, ha kamion lenne, tuti eltolnám…

Aztán zuhanyozásra vágytam, de Lili volt a kádban, ezért kértem H-t, hogy szedje ki, de gyorsan, viszont amíg elrohant a gyerek törölközőjéért, addig én a hálószobában egy nagy pukkanással megszabadultam a magzatvíztől. Csak álltam és bambán néztem a vízes-véres parkettát…, miközben még zokniban, bugyiban és melltartóban díszelegtem, szóval ezektől is meg kellett volna szabadulnom, de egy centit sem tudtam előre hajolni, szóval kurjantás H-nak ismét, aki valahogy leoperálta rólam a bugyit, de még ott tartott, hogy hozná a felmosórongyokat a magzatvíznek, na és Lili is csak állt a kádban várva, hogy kiszedjék… (Mondanom sem kell, a fürdőszoba szemben van a hálószobával, szóval Lili mindent pontosan tanulmányozhatott…) Ekkor „szülész-nőgyógyászom”, dr. H. még elkocogott a felmosórongyokért.

Én viszont lenyúltam, és éreztem a gömbölyű kis fejtetőt… Elég nagyon randán kiabálhattam egy „Tiiiiibiiii!!!!”-t, amikor megjelent, rém ijedten azt kérdezte: „Jön a gyerek?” – és ekkor én elengedtem a baba fejét, viszont nyomnom már nem is kellett, jött. Mókás, nem nyomnom kellett, hanem visszatartanom… H. elkapta, a többi már teljes bamba eufória: álltam a bömbölő gyerekkel, és néztem magam elé… Mire felocsúdtam, hogy ez a gyerkőc bazira fázhat, be kéne bugyolálni, akkor a sírás is abbamaradna. Bugyolálás után ágyrakucorgás és cicizés azonnal. Szóval csönd, míg szegény H. takarított körülöttünk…

Valahogy Lili is kikerült a kádból, meg pizsama is került rá, meg Kisvakond a DVD-lejátszóba, s amikor az apja mondta neki, hogy jöhet megnézni a kistesót, annyit kérdezett: „Miért, már nem véres?” Aztán hozta a dinókat a kistesónak, kérdezte tőlem, hogy most felvágták a hasam? Mire megbeszéltük, hogy nem, hisz a nunimon jött ki, mint ahogy a „Sehány éves kislány”-ban le van írva. Na, akkor még ezt az aprócska részletet leellenőrizte, és ezzel a téma le volt zárva. Hozta a könyvet is, hogy ezt a kistesónak is megmutatja, de végül is ő tanulmányozta át a szakirodalmat, mintegy ellenőrzésképp, hogy biztos jót mondtam-e.

Ági és Adria is megjött, a méhlepényt már velük szültem meg. Ági megvizsgálta a méhlepényt, egészségesnek és teljesnek találta, nem is véreztem sokat. Megnézte a gátamat, megdicsérte a „gátvédelmet”, ami MOST nem volt, ugye…, és mosolygott. Én meg annak örültem, hogy az aranyerem (ami az utolsó héten elég drasztikusan kijött és vérzett, de körülbelül egy hét alatt homeopátiás árnikával és mézzel sikerült lecsendesíteni) nem durrant be.

Aztán elmentek, és lefeküdtünk, persze mondanom sem kell, egy percet sem aludtam: feküdtem a két gyerek között, és nagyon nyomasztott, hogy milyen anya leszek mostantól: Lilinek még érzelmileg nagyon fontos lenne a régi összebújás, de nem fogom tudni mindig megadni már, Dorka meg hát… Persze, tényleg a legkisebbel van a legkevesebb baj; ő nem veszi zokon, mikor félretolom, és a Lilhez fordulok (ellenkező esetben van ám ribillió…). De megfogadtam, két dolgot nem csinálok: 1. soha nem mondom Lilinek, hogy ő a nagyobb és az okosabb, ezért tegyen így vagy úgy, 2. nem tiltom el semmitől, amit eddig megkapott, így a cicitől sem (négyéves koráig cicizett ezután).

Az egészben az a szép, hogy számomra még inkább igazolódott az, hogy a nők KÉPESEK szülni, nem kell ezt túlhospitalizálni meg állandóan komplikációkkal ijesztgeni a spinéket, miközben a komplikációk többsége pont azért következik be, mert nem tartjuk tiszteletben a természet szabályait, s ahelyett, hogy egy szülést türelemmel és békével végigkísérnénk, és csak akkor avatkoznánk be, amikor tényleg kell, ehelyett levezényelni és túllenni akarunk rajta…

P. M.