igaz történetek szülésről, születésről

828. nap: (G)Átvágva (Hanna születése)

Megjelent: 2013. jan. 10.

Gyermekre vágytunk, hamar megfogant. Nem volt bejáratott orvosom, így mentem oda, ahova a család nőtagjai jártak, gondolván, hogy bejáratott, hogy jól ismert, hogy tapasztalt főorvos, tehát a szakma tudora. Nővérem nem sokkal korábban kezdő orvosnál (ő keveset kér!) szült beteg gyermeket, vélhetően, de nem bizonyíthatóan a drága doktora is jócskán okozója volt az oxigénhiányos állapot miatt kialakult agyvérzésnek és az azóta is tartó epilepsziás rohamoknak és szellemi fogyatékosságnak. Szóval, a tutira mentem, gondolván, így biztonságban leszek (ahogy azt Móricka elképzeli…).

Első fal: Hát hogy eshettem én elsőre teherbe, hiszen szív alakú a méhem, és az ilyenek nem esnek teherbe könnyen, és különben is császárral szülnek, mert nincs fájásuk a szülésnél. Mi van??? Héthetes terhes lehettem ekkor… De én szülni akarok! Fiatal vagyok és érzem, hogy tudok szülni! Nem hagyom magam! Hogy miért nem kerestem mást? Mert megbízható, mert ismerik a környezetemben, mert tapasztalt, meg főorvos!

Nagy skarlát betűkkel a kiskönyvemre írva, hogy „uterus bicornis”, hogy mindenki tudja, hogy én ilyen csökevényes anya lennék, aki nem tud szülni, de igazából teherbe sem eshetne könnyen…

A terhesgondozásról nagyjából annyi emlékem maradt, hogy folyamatosan azt éreztem, hogy keressük a hibát, hogy mi nem működik úgy, ahogy kell… Csoda, hogy a végére még van bennem annyi erő, hogy el tudom még hinni, hogy „jól” működöm.

Aztán a következő falak: alacsony az AFP, egy másik kedves drága doktor úr nekem háttal ülve a kötelező ultrahangvizsgálatnál (én félig csupaszon, nagy hassal háton kiterítve) éppen előadást tart, hogy milyen felelőtlen is vagyok, hogy nem szeretnék amniocentézist 0,8-es AFP-vel, hiszen mongoloid idióta lesz így a gyerekem. Mintha a vizsgálat segítene neki nem annak lenni… Könnyeimet nyelem, hogy legyen már vége a vizsgálatnak, ha beteg, akkor így is kell, fogja már be, mert nem érdekel az észosztása, de ezt ilyen kiszolgáltatott helyzetben, ráadásul laikusként nem mondhatom ki… (Persze, érthető a felháborodása, hisz így nem kap zsebbe semmit, mert amúgy ő végzi itt ezt a beavatkozást. Hát sajnálom, tőlem ő aztán soha semmi „hálát” nem fog kapni!)

A hangulatokat megnyugtatandó elmegyek a genetikai rendelőbe, az ottani orvos néz rám bambán, hogy én mit keresek ott… Küldtek, jöttem. Kapok papírt, hogy nagyon pici az esély, hogy gond van, a vizsgálat nagyobb vetélési kockázattal járna, így most már orvosi papírom is van arról, hogy nemcsak saját felelősségemre lehetek felelőtlen…

A várandósság végéről szintén csak halvány emlékeim vannak, hogy miért híztam annyit (már megint miért nem úgy működöm, ahogy kell?! az, hogy sovány testalkat vagyok, alapból senkit nem érdekel, a tankönyvben a kövér és a sovány is ugyanannyit hízhat, és punktum), hogy miért akarok szülni, hisz császár lesz (nem lesz! még kitartok!), harc a család nőtagjaival, akik szeretetből és nyugtatásképpen bizonygatják, hogy a császár is jó (nekem nem!), mert a végén úgyis a gyerek a lényeg. (Igen, nekem is, azért is akarok szülni, mert neki jobb, mintha elkábítva időre kirángatják onnan, ahol van. De ezt senki nem érti! Nem élményhajhász vagyok, hanem teljességgel meg vagyok győződve, hogy a babámnak is úgy a legjobb! De ezt senki nem érti!)

Addig harcolok a választott orvosommal szemben, hogy a kilencedik hónap végén terminus előtt egy héttel eljutok a kórház főorvosához, mert ahhoz, hogy ne legyen ilyen méhvel programcsászár, neki engedélyt kell adnia… (Mire? Hogy szülhetek? Két férfi engedélyt ad, hogy egy nő szülhet… Jó vicc…)

Főfőorvos legalább jó fej. Jó (durva) alapos belső vizsgálat után (de szeretném, ha egyszer minden férfiorvos átesne ilyenen, Istenem, de nagyon szeretném…), szerinte ez a gyerek teljesen jól be van illeszkedve, lehet szülni ilyen méhvel, hisz teherbe is tudtam esni, még a kiskönyvembe is beírja, hogy szülhetek… Még röhöghetnék is. Nő vagyok, terhes is volnék, és még engedélyt is kaptam, hogy szülhetek…

Másnap el is indul a szülés (Hisz lehet, megvan az engedély! Vagy az „alapos” vizsgálat után?!), szépen lassan épülnek fel a fájások. Éjszaka van, hívom a védőnőt, ez az-e, igen, az, utána az orvost, parancs: irány a kórház, mert ha császár lesz (káromkodni tudnék már, hagyjanak békén, maradnék inkább itthon, itt legalább senki nem piszkál ezzel).

Kórházba be hajnalba. Érkezőként jár egy hüvelyi belső méhszájvizsgálat, mennyire tágultam. Ismeretlen álmos orvos, de legalább bocsánatot kér, amikor a vizsgálat közben felszisszenek (ő is tágított, a mai eszemmel tudom…). Be a kórterembe (de miért , ha nem vagyok beteg?), és óránként valaki ismeretlen belém nyúl, hogy hogyan is állunk. Hagyjanak aludni, álmos vagyok! Meg éhes! Meg piszkálják saját magukat! Nem ehetek, és ne is igyak, mert ha… A szokásos lemez, már kezdem unni. Inkább alszom. Szobatársak mondják, hogy ne dőljek le, járjak egy kicsit, mert ha nem produkálok rendszeres fájásokat, akkor… Ki ne mondják, mert már komolyan ütni is fogok!

Szülésznőben szintén pártfogómra akadok, ő mondja, hogy de igen, egyek, meg igyak valamicskét, mert ha meg nem lesz az, akkor miből lesz nekem erőm szülni… Szóval eszem picit, meg iszom, és igenis lefekszem aludni.

Délután fél kettőkor az orvosom hangjára ébredek, kérdi tőlem, hogy „Na, mi van, nem szülünk?” Hát én alszom, és szeretnék továbbra is, de ő inkább megvizsgálna. Bár valószínű így (fekve, alva, békén hagyva – békén hagyva?! Óránként belém piszkált egy ügyeletes…) nem változott semmi, de azért nézzük meg. Megállapodunk, hogy ha rendszeresek a fájások, akkor hagyjuk már el ezt a császármetszéses dolgot. (Na, végre! Eddig sem rajtam múlott!)

Szülőszobán kiderül, hogy már 2,5 ujjnyi. És akkor jönnek a kötelezők: borotválás, beöntés. Nehezített akadálypálya: beöntés után rohanj el a legmesszebb lévő kórterembe, szedd össze a vécépapírodat, rohanj vissza a folyosó másik végén lévő vécére, és addig tartsd vissza az ingert. Jelentem, sikerült! Mégis tudok úgy működni, ahogy kell! Igaz, a vécén nincs deszka, de megy anélkül is (és nem én takarítok).

Zuhanyzás után vissza a szülőszobába. Háromágyas, közöttük függöny, én megkapom a királyi középsőt. Egyik oldalamon már javában vajúdik egy nő (hát, ha ő is kiabálhat, akkor én nem fogok illedelmes jó kislány lenni), másik oldalamon épp az epidurált kötik be, mert császár lesz. Közben látom az anya arcát halálra váltan, valami nincs rendben, és hallom az orvosomat, aki kérdi a szülésznőtől, hogy hol a másik két orvos, aki majd kinyomja az elhalt baba fejét? Úristen, hova kerültem! Inkább kikapcsolom a hallásgombot a fejemen, részvéttel vagyok a másik nő iránt, de ez most nem az az idő, hogy vele érezzek együtt, hanem szülnöm kell.

Aztán a további kötelező kellékek: háton fekvés, burokrepesztés (inkább becsukom a szemem, látni nem akarom a szerszámot), CTG-re kapcsolva, semmi megengedett mozgás, szenvedés és kín. Nem, fájdalomcsillapítót nem kérek, köszönöm, megy az anélkül is! (Kitartok végig!) Férjem mellettem, egy darabka otthon, legalább valamennyire biztonságban érzem magam, ha más miatt már nem is. Inni nem ihatok, de nedves párnahuzatcsücsökkel szájat törölgetni lehet. (És én még jól jártam, mert aki utánam jött, annak már nem jutott az ágyra se, lévén vasárnap délután van, elfogytak a tiszta ágyneműk, és ma nincs mosoda. Magyar egészségügy, én így szedretlek!)

Nem haladok úgy, ahogy kell, jön az oxitocin. Közben vadidegenek a pucér alfelemmel szembeni szülőszobaajtón ki-be mászkálnak, huzat van, meg komolyan, hogyan lehet így vajúdni? Hol itt az intimitás, ennyire azért nem vagyok még feloldódott, hogy ez ne zavarjon! Kapom folyamatosan az oxitocint, aztán feljebb veszik, mert nem jól haladok, egyhuzamban fájások (ó, hogy kötném be ezt egy férfiorvosba, tudná meg, milyen az!), szól az orvos a nővérnek, hogy vegye lejjebb, mert nem lesz ez így jó. Hát, szerintem sem lesz ez így jó!

Közben az orvos viccelődik, a mellettem lévő nőnek is ő a választott orvosa. Beáll a két ágy közé, és kérdi: „Na, melyikük fog nyerni?” Aztán odahajol hozzám: „Csak vicceltem, a másik ágyon a nő a harmadikat szüli.” Haha, ha nem éppen szülni próbálnék, talán még nevetnék is…

Végre tolófájások, szinte semmire sem emlékszem már. Csak halvány képfoszlányok. Hosszúnak tűnik, gép pittyeg, a gyermek szívhangja végig jó, néha fájások, közte jó hosszú szünetek, aludni szeretnék. Hirtelen aggódó hangra kelek, hogy „Na, mi van, nincsenek fájások?” Óhogyaza mindjárt jön, csak arra pihennék rá, ha hagynának! Összeszorított fogakkal nyomok, közben szülésznő meg talán a férjem a lábamat nyomja fel, az orvos a hasamat nyomja teljes erőből, aztán következő kép, kinyitom a szemem, szembe velem a doki kezében egy olló, na, inkább becsukom, ollót látni nem akarok, de alul hideget érzek, és végre megszületik a lányom! És teljesen egészséges! Hát mégis tudok szülni! Kezembe kapom egy kis időre, aztán elviszik, és jön az alfélstoppolás. Mert nem elég, hogy vágtak, repedtem is (hát csoda ilyen beavatkozásokkal??), szóval lesz mit varrni.

Két óra múlva fekve áttolnak a kórterembe, menni amúgy se tudnék (de ha tudnék, akkor is fekve, mert így kell!), folyosón toporgó család, én meg igen, most már tényleg betegnek érzem magam. Felállni, menni alig tudok, ülni egyáltalán nem (még több hónapig nem).

Délután kora este van már javában, a lányom velem lehetett a szülőszobán két órát, de első éjszakára nem adják ki (hiába rooming-in). Sokáig fáj, hogy az, aki kilenc hónapig ennyire szoros szimbiózisban élt velem, hirtelen kiszakadva ebből a védő-óvó ölből, idegen és rideg környezetben találja magát, és nincs, aki éjjel a csecsemőosztályon ordító kereskedelmi tévék közötti magányában megvigasztalja…

Igen, boldog vagyok, mert van egy egészséges gyerekem, aki minden szenvedést megér (még ezeket is!), és legalább nem császár, de azt azért senki nem tudja velem megetetni, hogy ilyen egy normális és természetes szülés. Átvágva érzem magam minden értelemben…

Hanna nyáron volt hétéves.

G. H. ZS.

Vince > > >
Lőrinc > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.