igaz történetek szülésről, születésről

817. nap: Ismeretlen (Első szülésem ‒ Flóra)

Megjelent: 2012. dec. 30.

Geréb Áginak

Hét éve volt már. Készítettem utána följegyzéseket, de messze van most az a könyvespolc, ahol a Flórinak írott füzetet tartom. Átélem hát újra, hét év távlatából, kicserélődött minden sejtemmel.

Most olvastam a köztársasági elnök válaszát. Minek méltat, ha nem becsül, Ági? Sírtam fölötte. Látlak otthon, magam előtt.

Elkezdődött bennem íródni ez a történet, és vele jött a megindultság. Minden alkalommal sírok, amikor a szüléseimről van szó. Miféle könnyek ezek? Keresgélem a hasonlatot. Mit jelent nekem a szülés? Miért kell sírnom mindannyiszor?

Nekem a szülés örvény. Hallottam valahol, hogy csak úgy menekülhetünk tőle, ha átadjuk magunkat a sodrásának. Akkor magával ragad a víz, lehúz a folyó aljára, végül pedig kidob a fölszínre. (Ági óta szeretek „ő”-zni.) Az önátadásról szól, amikor az elementáris természeti erőnek megadom magam. Bármit tennék én, az akadályként lépne fel. Mikor Flórival vajúdni kezdtem, ezt még nem tudtam.

Janóval ültünk otthon, a piros fotelekben, és egy filmet néztünk, amelyben Kolumbusz fölfedezi Amerikát. Elég sok filmet néztünk így azelőtt. Akkor már a baba néha betámasztotta a talpát, ki lehetett tapintani az erejét. Tolta a hasfalam, Janó meg a hasam túloldalára tette a kezét, tartani. Szóval a Kolumbusz-film alatt mintha újfajta feszítést éreztem volna. Megemlítettem, de nem csináltunk belőle ügyet. Lefeküdtünk aludni. Janó már szuszogott mellettem, mire rájöttem, hogy ez az ismétlődő feszítő érzés a vajúdás kezdetét jelzi. Fölkeltettem.

Féltem én a szüléstől, ahogy szokott – gondolom – mindenki. Én az ismeretlentől tartottam. Fel sem merült bennem, hogy komolyabb baj lehet. Ha csinálhatom, ahogy nekem jó, és van mellettem valaki, akiben megbízom, akkor rendben lesz minden. Ágin láttam az információs héten, hogy tudja, mit csinál. És mellesleg a tűz körül melengeti magát. Vagy az örvény által kidobott vízcseppekben fürdik? Értitek, ugye?

Nem volt hát félnivalóm, „csak” az ismeretlentől, amely akkori megérzésem szerint leginkább a halálhoz volt hasonlítható. De világ életemben bátor csaj voltam és gyakorlatias és kemény. Nincs más hátra, mint előre. Éjjel három körül telefonáltam Áginak. Indul. Háromnegyed óra kábé, mire kiért. Nyár volt, nyitott ablakok. Janó letett egy pokrócot a szőnyegre. Szeretek a földön lenni. Gyertyát gyújtott.

Aztán jött Geréb Ági, aztán másik Ági. Micsoda mázlista vagyok! Az interjún, amikor kérdezték, melyik doulával jöjjön Ági, mondtam, hogy akivel a legjobban szeret dolgozni. Nem ismerem őket, és nincs is időm megismerni. Így kaptam ki Ágit. Lehetett érezni a levegőben, hogy szeretnek együtt dolgozni. Barátnők. Szülésrajongók. Elemükben voltak. Persze, zavarban voltam előttük. Legalábbis eleinte. Meztelenkedtem, meg nyögdécseltem. (Szóval itt még megvolt az önkontroll.)

Tudom én, hogy kontrakciónak hívják, nem fájásnak, de nekem nagyon kezdett fájni. Ritmusosan. Vagy százszor. Egyre tovább, egyre jobban. Addigra átrendezték körülöttem a szobát. Fehér lepedők… Mi volt még? Nem tudom. Másik szoba volt. Hangosan szólt a falióra. „Most már csukjuk be a balkonajtót!” Kitették ugyan a gólyát a bejárati ajtóra, de azért nem kell minden szomszédnak hallani. Egyre jobban kimerültem. Kádban feküdtem egy darabig. Ők kávét főztek, és megkóstolták a meggyes sütit.

Kezdődik. Felállok. Felállnak. Janó nyakába kapaszkodom. Ágitól forró borogatást kapok a hasam alá elöl. Ági masszíroz olajjal hátul. Üvöltök. Elmúlik. Leülök. Leülnek. Pihenünk. Megint kezdődik. Felállok. Felállnak. Janó nyakába kapaszkodom. Ágitól forró borogatást kapok. Ági masszíroz. Leülök. Felállok. Kapaszkodom. Forró. Szúr. Puha. Vége. Megint rögtön föl kell állni.

Mikor pihenhetek? Nem bírom. Mennyi van még hátra? „Nem lehet azt pontosan tudni.” De mondd meg, hány?! „Tizenöt és 50 között.” Nem. Az nem lehet. Nem bírom. Most hagyjuk abba! „Ne gondolkozz előre! Csak azzal törődj, ami most van! Azt »köll« most csinálni.” Csinálom. Tizenöt se volt már. Megnézte. Tíz centi. „Mindjárt fogod érezni, hogy tolhatod.” De kényelmetlen ez a futonágy! Két széket összetolnak. Kettő között a rés. Jönne már! „Most!” Erőlködöm. Minden erőmmel befeszítek. Semmi. „Figyelj a babára! Akkor told, amikor ő jönni akar! Érezd a lökést!” Megéreztem a lökést, megéreztem az örvényt. Úgy mondta, hogy értsem. És toltam a lökéssel és a babával – és kicsúszott! Alig tudta elkapni. Vége.

Most kezdődik. Kapkodás. Mi lehet? Szívják szájjal az orrát-száját egyszerre. Hadd nézzem! Izgalom. Mi van? Mekóniumos volt a magzatvíz. Utólag tudom, hogy baj is lehetett volna. De nem volt. Feküdtem. Rám tették. Nézelődött.

Masszíroztak. Jött a méhlepény. Összevarrt. Nagyon hirtelen toltam meg a végén. Nem kértem érzéstelenítést. Már csak az kéne, hogy összezavarják az én kicsi babám anyatejét valami szörnyű szerrel…

Ági a sógornőmék gyógynövénylexikonját olvasgatta, jókedvűen. Kölcsön is kérte aztán. Közben valaki telefonált, pontban tízkor. Előtte – mondjuk, hogy négy perccel – született. Flóra. Gyönyörű kislány. „Janó, elvágod a köldökzsinórt?” „Nem, kösz.” Kezébe nyomták a babát. Hordozta, körben a lakásban, büszkén. Beszélt hozzá, mutogatta: „Látod, itt lakunk…”

Összepakoltak. Homlokon csókolt Ági. És elmentek. Eszembe jutott, mit mondott a fölkészítésen. Valaki megkérdezte ilyenkor, hogy: „És most mit csináljunk?” „Hát, neveljétek föl!” Jó. Fölneveljük.

G. B.

Vince > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.