igaz történetek szülésről, születésről

815. nap: Fájdalmas, izgalmas és felemelő ‒ tényleg otthon (Ági születése)

Megjelent: 2012. dec. 28.

A szokásos módon, legkisebb gyermekünk egyéves korában megjött a vágy is egy újabb babára. A többiekhez képest sokáig kellett várnunk, a nyolcadik hónapban gondolta úgy Ági, hogy jön.

A várandósság alatt nem történt semmi különleges, csak valahogy sokkal hamarabb érkezett el az „alig tudok mozogni”, „jaj, de nagyon terhes vagyok” érzés, kacsázva jártam, lelassulva csináltam mindent.

Elmentem megint Ágiékhoz az információs hétre, mert úgy éreztem, jót tesz a lelkivilágomnak. Annak ellenére, hogy Berci otthon született, akkor sem voltam biztos magamban, hogy mindenképpen itthon akarok maradni majd, úgy voltam vele, hogy majd meglátjuk, amikor odaérünk. A terv az volt, hogy ha otthon maradunk, akkor most Anyu és a húgom jönnek ide hozzánk a gyerekekre vigyázni, és mi nem megyünk sehová.

Az ominózus napon alig volt jóslóm, ugyanúgy, ahogy Bercinél is, nem volt semmi előjel, legalábbis én nem éreztem semmit. Viszont hajnali negyed négykor egy erős fájdalom ébresztett. Gondoltam, hogy elmegyek pisilni, attól majd jobb lesz (általában így volt), de a fürdőben a következő összehúzódás annyira fájt, hogy nem tudtam leülni. Bementem a szobába Zoli órájáért, hogy nézzem az időt, tíz perc múlva jött is a következő, mégpedig annyira sziszegősen (nagyon fájt), hogy Zoli is felébredt. Mondtam neki, hogy keljünk inkább fel, mert azt hiszem, szülünk, mire ő mondta, hogy ő is azt hiszi. Felkeltünk, a bébiőrt bekapcsoltuk, és lejöttünk a földszintre.

Közben még egy összehúzódás, én még mindig vacilláltam, hogy felhívjam-e Anyuékat, de aztán úgy döntöttem, hogy legfeljebb feleslegesen jönnek, de inkább induljanak. Felhívtam őket, rögtön ugrottak is az autóba. Gondolkodtam egy kicsit, aztán felhívtam a bábákat is (Ági vette fel, ő volt ott az előző szülésemnél is), hogy ugyan még csak most kezdődött, de elég erőteljes a dolog, és örülnék, hogyha készülődne, mert valószínűleg lesz valami. Mondta, hogy jó, készül.

Telefon le, ezután rögtön hárompercesekre váltottak az összehúzódások, én akkor már hangot is adtam közben, még nem nagyon hangosat, de azért szólt rendesen, ugyanis fájt is rendesen. Közben elmentem pisilni, láttam, hogy elment a nyákdugó. Tíz perc múlva inkább úgy döntöttem, hogy megsürgetem az embereket, Anyuék már nem voltak otthon, Áginak meg mondtam, hogy inkább siessen, mert úgy tűnik, felgyorsultak az események.

Közben Zoli a konyhában pakolt és mosogatott. Gondoltam, segítek neki a fájásszünetekben, de aztán kénytelen voltam rájönni, hogy amikor egy percig tartó fájás után egy perc szünet van, akkor nemigen vagyok hasznos segítség, úgyhogy hagytam, én meg a nappaliban a kanapé támlájába kapaszkodva üvöltöttem kétpercenként. Közben kakilni kellett, de éreztem, hogy ez még nem tolófájás, hanem tényleg kakilni kell. Többször nekiindultam, de nemigen éreztem képesnek magam arra, hogy fájásszünetben végezzek. Végül csak kiviteleztem a dolgot, sőt, még le is zuhanyoztam utána, hogy tiszta legyek, amikor kibújik a baba. Néha ki-kinéztem, hogy megjött-e már valaki, láttam, hogy mindjárt kel fel a nap. Olyan jó érzés volt, mosolyogtam, mert úgy éreztem, ez a tökéletes időpont a születésre.

Szerencsére Anyuék nagyon gyorsan ideértek. Anyut elküldtem, hogy cseréljen Zolival, és ő mosogasson, én meg majd szorongatom Zoli kezét, a húgomat meg kiküldtem, hogy várja kint Ágit, hogy rögtön megtaláljon minket. Ez jó is volt így, közben Zoli leterítette a kanapét, én meg fájdogáltam belé kapaszkodva. Fájásszünetekben kipihentem magam, de azért sosem vártam a következőt, nagyon fájt. Ági is nagyon hamar befutott, végtelenül örültem neki, hogy most már elengedhetem magam.

Utána már minden ment a maga útján, gyors szívhanghallgatás, minden oké, én meg próbáltam valami jó pózt találni, mert egyre jobban fájtak az összehúzódások. (Hiányzott a lépcső, ahol Anyuéknál vajúdtam Bercivel, abba nagyon jól bele lehetett kapaszkodni.) Végül az egyik lábammal a kanapén térdelve, a másikkal a földön állva, lehajolva az ülő Zoli alkarjába kapaszkodtam, és jól nekiszorítottam a fejemet. Mondta is, hogy „Az orrodat azért ne törd el!”, amit akkor nem értettem, mert nem éreztem én semmit az orromban, csak lent a nagy fájdalmat, amit csak üvöltve bírtam elviselni (jó hangos „ááááááááá”), de másnapra jól megfájdult az orrgyököm.

Közben Ági próbált könnyíteni a helyzetemen különböző praktikákkal, kaptam alulra muskotályzsályás meleg borogatást, amit rögtön elutasítottam (már az előző szülésnél sem esett jól), aztán megpróbáltuk ezt a hasam aljára rakni, mert nekem csak az szokott fájni szüléskor, de egyszerűen nem fért oda a nekem jóleső pózban, szóval ez is sztornó.

Utána megpróbálta masszírozni a derekamat, mondtam, hogy nem kell, mire ő, hogy de ő szívesen csinálja, én meg, hogy de nekem nem esik jól, ő meg, hogy ja, akkor jó. És látta, hogy én inkább egyedül szenvedek, és hagyott. És tovább jöttek az összehúzódások, nekem meg, amikor lehajoltam közben, a hálóingem mindig az arcomba lógott, és nem kaptam jól levegőt, mire elkezdett legyezni a mappájával, hát az olyan jólesett! Mondtam is, hogy ezt folytassa valaki mindig, mert ez nekem nagyon jó.

Ekkor már éreztem, hogy lassan jön a baba (nem volt amúgy ez sok idő, szinte hosszabb leírni), mondtam is, hogy mintha jönne, és Ági is mondta, hogy ő is úgy gondolja. Szívhanghallgatás, minden rendben. Kérdeztem, hogy nem vizsgál-e meg, hogy nyomhatok-e, mondta, hogy dehogy vizsgál meg, amikor úgy érzem, hogy nyomnom kell, akkor nyomjak nyugodtan. Ekkor jött kábé három-négy olyan összehúzódás, ami valahogy átmenet volt, de még nem volt igazi nyomásinger, ezért inkább csak átlélegeztem és -üvöltöttem őket, és már nagyon elegem volt a fájdalomból. Mondtam is, hogy mindjárt meghalok, de nem gondoltam komolyan, csak úgy éreztem, muszáj valamit mondanom.

Úgy éreztem, hogy lelassult a dolog, amit szóvá is tettem, mire Ági mosolygott, hogy igen, már másfél perce nem üvöltök. Utána viszont megindult a gyerek, éreztem, hogy most már valószínűleg nyomni kell majd, és nyomtam is. Jött lefelé, én teljes erőből nyomtam egy nagyot (üvöltve), pukk, a magzatvíz kirobbant belőlem, utána kis lihegés, aztán még egyet nyomtam, és így tovább, és egy tolófájás alatt öt nyomásra kibukkant Ági.

Érdekes, hogy már egyáltalán nem tudom felidézni magát az érzést, ahogy jön le, pedig utána pár napig még simán sikerült, egyszerre volt fájdalmas, izgalmas és felemelő. Hogy tudtam, hogy ha nyomok még, akkor jön tovább, és mindjárt kibújik, és a harmadik nyomás után már majdnem kint volt a feje, éreztem, ahogy tágul a kijárat, és teljesen tisztán gondolkoztam közben, hogy akkor most nyomok, és ki fog bújni a feje, és ez is történt. Ezután nagyon ki akartam nyomni a testét is, mintha mondtam volna azt is, hogy húzzák ki belőlem, közben nyomtam egy ötödiket, és kibújt.

Annyira euforikus voltam utána, rögtön álltam fel, és fordultam Ágihoz, hogy kérem a babámat, gyorsan adja ide, és már feküdtem is a hátamra, hogy rám tehesse. Közben Zoli rögtön az alfelét leste, és örömmel tudatta, hogy lány (nagyon azt szeretett volna). A köldökzsinór nem volt valami hosszú, ezért csak a hasamra került a kislányunk, Ági, aki szinte rögtön elkezdett kapálódzni, és ahogy azt egy internetes videón láttam anno, elindult felfelé a cicihez. Tiszta örömben feküdtem, az egyik kezemmel tartottam a takaró alatt, a másikkal simogattam a nagy fekete haját. A köldökzsinór elég sokáig pulzált még, aztán végül abbahagyta, el lett vágva, a méhlepényt is megszültem útközben. Ági-baba közben felért a ciciig, amit segítettem neki bekapni, mert már nagyon türelmetlen volt. Egészen meg voltam hatva, hogy ezt is átélhettem.

Az egyetlen rossz az volt, hogy ekkor már el is kezdődtek a borzalmas utófájások, esküszöm, sokkal rosszabb volt, mint a szülés, lévén nem egy percig tartottak, hanem jóval tovább, és a térdemig és a hasam tetejéig kisugárzott az égető érzés, jaj. Ági (a bába) közben megvizsgálta a gátamat, és úgy döntött, hogy két öltést azért kapok a repedésre. A varrás elég sokáig tartott, mert közben nagyon gyakran jöttek az utófájások, amikkel aztán még két napig nagyon-nagyon szenvedtem, utána még kettőig kevésbé, és azután múltak el teljesen.

A varrás végére felébredtek a gyerekek is (csoda, hogy addig nem, pedig jó hangos voltam a vajúdás során), Zoli felment hozzájuk, meg Anyu is. A nagyobbak le is jöttek rögtön babanézőbe Anyuval, a kicsit viszont nem volt könnyű meggyőzni, hogy jöjjön le, amikor megtudta, hogy egy ismeretlen is van itt. Végül ő is lejött, itt vigyorgott mind a három, mint a tejbetök.

Megkérdeztem a húgomat, akinek még nincsen gyereke, és aki végig bent volt, hogy na, milyennek találta így kívülről a szülést (kicsit aggódtam, hogy elvettem a kedvét a nagy kiabálással), mire mondta, hogy valahogy nem annyira csodálatosnak, hanem inkább nagyon természetesnek élte meg. Hogy ennek így kell történnie.

A szülés után mondtam Áginak, hogy milyen jó kis szülés volt ez, és ő mondta, hogy jó, csak kicsit gyors (egy óra 38 perc az első összehúzódástól kezdve). Akkor nem értettem, miért mondta, azóta már igen, hogy azzal, hogy ilyen gyorsan történtek a dolgok, valahogy nem merültem el a szülésben, végig teljesen racionálisan gondolkodtam. Amikor fájt, akkor üvöltöttem, a fájásszünetekben viszont teljesen értelmesen beszélgettem mindenkivel. Kicsit skizofrén dolog volt, mintha két énem lett volna ott, az egyik fájt, a másik meg mintha kívülről figyelte volna az egészet. Így utólag picit furcsa, de valójában semmi baj nem volt ezzel, én továbbra is teljesen elégedett vagyok (egy egy óra 38 perces szüléssel, hát persze, hogy elégedett vagyok!).

Ági nyár végén lett hároméves.

Mivel több babát nem tervezünk (valószínűleg), kijelenthetem, hogy ez volt az utolsó szülésem. És annyira jó, hogy eljutottam, eljutottunk ide! A konzervatív kórházzal kezdve, a haladó kórházon át, az Anyu pesti lakásában történő szülést követően végre tényleg otthon, ahogyan azt rengetegen tették eddig, és rengetegen teszik nap mint nap. Hosszú út volt ez nekünk, amin járva rengeteget változtunk, fejlődtünk, tapasztaltunk, hálás vagyok, hogy átélhettük, és megérkeztünk ide, ahol most vagyunk. És köszönöm Ágiéknak, hogy segítettek ebben nekünk, és lehetővé tették ezt számunkra!

B. Z.

Gabi > > >
Csabi > > >
Berci > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.