Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 785. nap: Hagyományos szülés (Dani születése)

785. nap: Hagyományos szülés (Dani születése)

Megjelent: 2012. nov. 28.

Dani tervezett baba volt, mikor kiderült, hogy terhes vagyok, nagyon örültünk. Eleinte nem is volt gond, de a 33. héten az orvosom egy rutinvizsgálat során közölte, hogy nyitva van a méhszáj, és amit érzek a hasamban, azok fájások. Rögtön bent tartott a kórházban. Infúzióra kötött, és a CTG szerint fájásaim voltak, de én azokat nem éreztem. Szerencsére, Karesz mindig eljött velem, és számíthattam rá. Másfél hétig feküdtem bent. Innentől már nem volt olyan habos-babos, mint eddig. Az orvosom szigorúan ágynyugalomra intett, csak enni és vécére kelhettem fel. Innentől kezdve nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam. Karesz sokat segített, még a zoknimat is feladta.

Beszélgettünk a szülésről, én azt mondtam, hogy ne jöjjön be, mert tudtam, hogy nem bírja az ilyesmit. Ő egyre jobban azon volt, hogy be akar jönni. Tesóm is be szeretett volna jönni. Azt beszéltük meg, hogy Karesz bejön, és ha nem bírja, kimegy, akkor váltják egymást tesómmal.

Egyik hajnalban pontosan 3.33-kor ébredtem. Sehogy sem tudtam visszaaludni. Arra is gondoltam, hogy vajon mikor fogok szülni. Felkeltem, elmentem vécére. A konyhában ettem egy joghurtot, mire éreztem, hogy még mindig folyik. „Nahát, jaj nekem, már a pisilést sem tudom visszatartani?” Mire ráeszméltem, hogy ez a magzatvíz.

Gyorsan riadóztattam mindenkit, hogy ajaj, szülni fogok. Jöttek is a fájások. Utólag nem tudom, miért volt fontos zuhanyozni, de még oda is elmentem. Remegtem az izgatottságtól. Gyorsan összepakoltunk, és indultunk, Fater vitt be kocsival. Anya elment dolgozni. Karesz jött velünk, az úton felvettük tesómat.

Még sötét volt, körülbelül fél öt fele indultunk el. Jócskán fájt a kocsiban, de még elviselhető volt. Fater nyomta a gázt. Kérdezte, mennyi időnk van még? Tesóm válasza: „Ne aggódj, ebből csak este hatra lesz baba!”

Beértünk Budapestre a klinikára, mondtam, hogy kinek a „kismamája” vagyok, és elfolyt a magzatvíz. (Megjegyzem, a szülészem egy rendkívül jó ember, jó orvos!!) Ő akkor még nem volt bent. Elkérték a papírokat, akkor jöttem rá, hogy az izgalomban pont azokat hagytam otthon.

Behívtak. Tesómat visszaküldték a papírokért. Fater fordult egyet vele. Engem egy doki megvizsgált, csak úgy hívtam, hogy mészáros, mert kíméletlenül, mint egy darab húst, úgy vizsgált, miközben folyt a magzatvíz. Egy kedves szülésznő megsimogatott, látta, hogy félek, nyugodjak meg, minden rendben lesz. Nem a szüléstől féltem, hanem ettől a mészárostól. Szerintem nem tudta megállapítani, hány ujjnyira vagyok nyitva, csak mondott valamit, mert nem találta…

Aztán leültetett a bejárattal szemben egy székre. Ja, előtte átöltöztem egy kórházi hálóingbe, és kaptam a lábam közé egy betétet (bugyi nélkül), majd sétáljak el vele a székhez, üljek le az ajtóval szemben, míg ez a mészáros hülye papírokat töltet ki velem. Akkor már éreztem, hogy majd lefordulok a székről, nagyon fáj. Közben mindenféle nyilatkozatot odatolt, olvassam, el, írjam alá. Megpróbáltam elolvasni, de a betűk már összefolytak, és nem is tudtam odafigyelni. De nem volt baj, csak írjam alá. Így azt sem tudtam, mit írok alá pontosan. Közben azt is aláírtam, hogy tanoncok jöhetnek be a szülésre.

A doki utána kérdéseket tett fel: „Első szülés?” „Igen.” „Volt már abortusza?” „Nem.” stb., stb. Aztán megint megkérdezte, hogy volt-e abortuszom. Hát ha öt perccel ezelőtt még nem volt, akkor azóta nem lett… De ezeket csak én gondolom hozzá, ott csak egyszerű tőmondatokkal válaszoltam. „Nem.”

„Ugye tudja, hogy most szülni fog?” Ezt a kérdést is feltette legalább kétszer. Miközben lehet, hogy nem látszott, de én határozottan éreztem, hogy igen, szülni fogok, iszonyúan fájt. Közben nyitogatták az ajtót, és láttam, hogy Karesz ott téblábol idegesen, és felháborodva kérdezi, hogy miért nem adnak már egy ágyat?

Aztán adtak végre. Jött egy szülésznő. Kareszt is behívták, már ott tolakodott az ajtóban, hogy ő bizony be akar jönni, de mindenképp. A szülésznő szúrt ide, szúrt oda, nem bántam, ennél jobban úgysem fájhat. Próbáltam magamra koncentrálni, elég nehéz volt. Láttam, hogy Karesz sápad. Ő meg látta, hogy vergődök az ágyon, és nagyon fáj. Állt ide, állt oda. Leült egy székre. Én meg mondogattam neki, menjen már ki. Nem volt jó még arra is figyelni, hogy ő épp mikor esik össze. Kétségbe volt esve, mert ő addig nem megy ki, míg a dokim ide nem ér! Aztán mégis elindult ki. A szülésznő rászólt: „Hova megy, Apuka, mindjárt meglesz a baba.” Gondoltam, milyen baba, estig van még idő. Mindjárt?

Karesz kiment, és a dokim bejött. Volt ám megkönnyebbülés. Hihetetlen nyugalmat sugárzott mindig, most is. Nagyon örültem. Biztonságban éreztem magam. Megfogtam a kezét, emlékszem, hideg volt. Mondtam neki, szomjas vagyok. Azt mondta, ő is, de majd utána ihatok.

Hagyományos szülés volt, a lábaimat kiakasztották azokra a lábtartókra. Már tolófájásaim voltak. Mondták, nyomjak. Annyira elbizonytalanodtam, mert olyan hirtelen történt az egész, két órával ezelőtt még otthon voltam. Most meg már nyomjak? Visszakérdeztem: „Nyomhatok?” De nem sikerült. Valahogy az a sok újság meg a tudálékosság, hogy így kell meg úgy kell szülni… Meg nyomni, meg hasprés. Mire az orvos segített: „Mintha kakilni kéne.” És tényleg, na, így már más. Így már sikerültek a nyomások. Iszonyúan fájt. Nem üvöltöttem, de azért hangot adtam ki, rám szóltak, hogy hang nélkül nyomjak. Ügyesnek éreztem magam, vagyis összeszedettnek, mert ahogy szóltak, én figyeltem, és csináltam, hogy könnyebb legyen. Az orvos mondta, hogy tudja, hogy ez most nagyon fáj. Jólesett, hogy bár férfi, mégis képes együttérezni és elfogadni.

Valamikor a szülés közben jöttek-mentek emberek, tanoncok, de csak olyan fura alakokat láttam, mintha ott is lennének meg nem is. Idegesítőek voltak. Egyszer még a dokimat is elterelték… a figyelmét.

Nemsokára vége lett a fájdalomnak, és megszületett Dani! 36 és fél hétre született. Láttam, ahogy felemelik. Felsírt. Annyira boldog voltam. Annyira gyönyörűnek láttam. De akkor elvitték. Mondtam a dokinak, hogy milyen gyönyörű. Mondta, tényleg az. Én sírtam, de annyira sírtam, hogy csak na.

Aztán visszahozták kis idő múlva, betekerték valami ruhába. Nem adták ide, csak odatartották az arcomhoz. Sírt. Ahogy odatartották, rögtön abbahagyta a sírást. Megpusziltam, és éreztem az illatát. Nagyon jó illata volt, sose éreztem még ilyet, ez az igazi babaillat. Míg ott volt az arcomnál, nem sírt, aztán elvitték, és újra sírt. Nagyon sajnáltam, hogy nem adták ide.

A gátseb összevarrása nem volt mennyei, nem is tudom, mi fájt jobban… a szülés vagy az. Közben jött egy doki, hogy az S-nét keresi, mert kint áll egy hölgy, azt mondja, be szeretne jönni a szülésre. De hiába mondta neki, hogy már varrják. Nem nagyon akarta elhinni. Az egész szülés két és fél óra alatt zajlott le.

Mindezek után lábra álltam, és nem tudom, tesóm mikor jött be, de már velem volt, amikor átmentem egy másik helyiségbe. A dokim büszke volt rám, és azt mondta, így kell csinálni. Jólesett, hogy nem csak egy darab hús voltam a többi közt…

A következő kép, hogy egy másik szobában fekszem, hozzák a reggelit. Én kiültem az ágy szélére, és elkezdtem enni meg inni. Tesóm akkor jött be ismét. Meglepődött, hogy már ott ülök és eszem, és büszke volt rám, nagyon boldog volt.

Aznap sajnos Dani nélkül telt. Külön szobában aludtam. Le lehetett menni a második emeletről a földszintre, és meg lehetett látogatni. Még mellre is lehetett tenni a folyosón a huzatban. Amikor lehetett, vele voltam. Sok szobatársam nyafogott, hogy nekik nincs tejük, ők biz’ nem mennek oda le. Pedig a csecsemősök üzentek, aki akar, menjen bátran, odaadják a babát. Hatból talán ketten mentünk le. Én alig vártam, hogy mehessek. Végre láthatom azt, aki nyolc hónapon át a hasamban volt.

Úgy néztem rá, mint egy kis csodára, hiszen az. Annyira gyönyörű volt! Sokáig gyönyörködtem benne, és csak néztem minden egyes porcikáját, hogy milyen fantasztikus, hogy ennyire tökéletes, mindene megvan, pici fülek, arcocska, szemöldök, szempilla. Kicsi ujjak. A kisujja mindkét kezén görbe. És a barázdák a tenyerében. Saját ujjlenyomata van. Senkihez sem hasonlítható külön kis teremtmény.

A nehézségek még csak eztán jöttek, mint a szoptatás, de kitartóak voltunk, és a nehézségek ellenére is két és fél évig szopizott. De ez már egy másik történet!

S. A. A.

Ádám > > >