igaz történetek szülésről, születésről

764. nap: Csoda érkezik! Halkan kopogtat, dübörög, aztán lábujjhegyen belép (Hanna)

764. nap: Csoda érkezik! Halkan kopogtat, dübörög, aztán lábujjhegyen belép (Hanna)

Talán abban minden szülő nő egyetért, hogy egy csoda történésének aktív részesei, a világ akármelyik zugában is legyenek. Akár kórházban, akár otthon hozzuk világra életünk folytatását, akár biztonságban, akár nem. Akár bántanak közben, akár szeretettel vesznek körül, ezt a tényt megmásítani egy földi halandó sem tudja: csoda a szülés, csoda a születés. Ej, de jó lenne, ha ezt a csodát meghagynák mindenkinek, szépen, szépnek…!

Az én történetem úgy indult, hogy kórházban adok életet a babácskámnak, csakhogy nagyon sok volt a megszorítás, és a teteje a hatodik hónapunkban került rá:
1: Nem vihetek magammal doulát és férjet egy időben, csak egy valaki lehet bent.
2: Nem választhatok szülésznőt, akit a „gép dob”…
3: Nagylánykorom rémálma: gátmetszés márpedig van. (Ezt már hamarabb tudtam, de nagyon zokon esett a tudat. Azt gondoltam, már biztosan fejlődött az ország valamerre.)

Én nem vagyok nyafogós, nem gondolom, ha csak az egyik paraméter lett volna, akkor merészelek ott szülni, ahol alapvetően szeretnék (otthon), ugyanis nagyon nagy volt a nyomás: egy „jól nevelt” anyuka kórházban érzi magát biztonságban. A leendő apuka fél, de kiáll mellettem, anyám: „Te tudod, kisjányom”, és a többi pedig: „Ú, de bátor vagy!”… Hiába mondom, hogy nekem a kórházhoz kellene még egy kis bátorság, mert ahányszor rágondolok, mi vár rám, elfog a páni félelem. Aztán a legnagyobb meglepetésemre egy meglehetősen „varázstalan” védőnőm is kijelenti: „Gabriella, magának tényleg otthon kell szülni.”. Annyira jólesett, hogy valaki a túloldalról lát valamit, még akkor is, ha éppen nem a példaképem.

Végeredmény: behunyom a szemem, és határozottan a gyomromban érzem a választ: OTTHON AKAROM!!! No jó, nem kezdem a fogantatással, de nem tartom lényegtelennek, hogyan jutottam el a gondolatig.

Szóval eljött a csudálatos dátum, és felhívtam Ágit, hogy elmondjam neki, mennyire máshogy érzem azokat a jósló fájásokat, mint eddig, persze, bizonytalan vagyok, mert még mindig bőven belefér. Nem bírok lépni sem, amikor rám jön, de sokkal nagyobbnak képzeltem… Azt mondta, semmi gond, menjek el, majd rám néz.

A „jó” budai utakon úgy éreztem, nem is kell sokat zötyögnöm, hát ki fog potyogni. Ennek ellenére úgy tűnt, ebből bármi is lehet, szinte teljesen zárva vagyok, akár még a jósolt dátum is lehet belőle. A leírásom alapján pedig akármikor is jöhet, úgyhogy ha van öt percem éjszaka, amikor vissza tudok aludni, tegyem, mert van sansz, hogy kelleni fog hamarosan a profit – minden perc számít. Előző éjszaka én már keveset aludtam, éreztem, hogy kopogtat.

Nagyon izgatott voltam, tökéletesen karácsonyhangulatom volt. Mint gyermekkoromban. Olyan lehetetlennek tűnt, hogy eljön a pillanat, amikor meglátom a karácsonyfát, és az idő is annyira lassan akar menni, mintha nem is valóság lenne, de vajon hogy is lesz az a meglepi dolog?

Hajnalban elment a nyákdugó. Először szülök, így kicsit megijedve, de inkább izgatottan telefonálok a doula barátnőmnek: ugye, ez nem gond, ugye, nagyon közel van, ugye ez az, amire gondolok? Nem pont, próbáljak meg aludni, amíg a fájások nem lesznek egyértelműbbek, sűrűbbek, addig csak őrizzem meg a nyugalmam. Hajh, könnyű ezt mondani!

Azért teszem a dolgom, próbálok aludni, de már igazán nem megy, Apafej is odavan. Mit segítsen? Pff, úgy mondanám, hogy mit, mert jönne, hogy segíts, de nem tudom, hogy mit, persze! Adnám neki oda legalább a fele izgalmam, mert ezt nem lehet bírni, azok a furcsa érzések a pocakomban nagyon is jól viselhetőek, de mi lesz, hogy lesz? Na, ezt mondd meg kisapám, az segítene. Nem akarom terhelni, ő pár hónapja munkát keres, most is épp indulna állásinterjúra, de nem megy ‒ érzi ő is, hogy esemény van. Írom, és most is szám előtt a két öklöm… Annyira jó, hogy megtörténhetett velem is!!! (Két hosszú kapcsolatom nem hozott gyümölcsöt, kezdtem letenni róla, hogy tőlem valaha valaki akarjon családot, úgy éreztem, fejet kell hajtsak a sorsom előtt.)

Ne cikázzak már az időben, hát még nincs meg, de már túl vagyok a kapcsolatokon, szóval felhívtam, akikre gondoltam, hogy szeretném, ha velünk lennének a történések alatt. Megérkezett Judit, Adél barátosnéim, hamarosan Ági is ott mosolyog. Hú, kezdem magam hülyén érezni, hogy mindenkit idecsődítettem, mert nem is fáj. Tulajdonképpen csak nagyon izgulok, és úristen, mit csináltam! Aztán megint jön egy tekerés a pocakomnak, há…há…háááát, azért nem szólok nekik, hogy menjenek el, nem akarok nélkülük maradni. Nem tudom, de mintha abból a gyötrő izgalomból legalább egy bugyornyit átadtam volna.

Nézeget Ági, hát minden okom megvan rá, hogy a szülésre gondoljak, ez nagyon megnyugtat. Persze, minden alkalommal elmondták, amikor szóba került az információs héten, hogy nyugodtan szóljunk, de annyira nem akartam, hogy parádézzak a szülésem előtt három héttel. Talán még tágultam is valamicskét, de annyira nem figyeltem már semmire oda, hogy nem emlékszem. Csak arra, hogy sűrűsödnek a sóhajok, hoppá, már délután is lett a hajnalból! Ó gurul az idő kereke, csak ne nézzen oda az ember lánya!

Apu szorgosan vasal, nem érhet hozzám. Gyere ide, á inkább menj arrébb, jó hogy itt vagy! Teljesen egyensúly lett a vasalással: ott van hozzám közel, hasznos akar lenni az én édes Thomasom! Rám néz, és az nekem pont elég segítés (egyelőre). Már nézte, hogy leszedi a függönyöket, szerintem a plafont is kivasalta.

Nem tudom, meddig jutott, mert én kimentem a fürdőkádba, Ági hozta a gőzölgő pelenkákat a lebegő dinnyére a vízben. Hát, ez tényleg van! Tényleg jön az égi segítség, azok ott orgasztikus élménnyé váltak a szülés körül, dübörgéssé, mintha lovak közelednének. Amíg átadom magam az éginek, Ági a kád szélére ül és somolyog az orra alatt, mint anyám, amikor gyermekkoromban a hűtőfürdőm mellé ült. Még hasonlítanak is valahogy, hogy erősebb legyen a déja vum.

Kérek falatokat, régóta áhítoztam jó ludwigos kiflire vajjal, kedvenc camembert sajtikámmal. Nevet Ági, nem tudja mire vélni: ilyet nem nagyon látott, pedig ő már sokat tapasztalt. Innen derült ki számomra, hogy én most tulajdonképpen szülök, és ilyet nem szoktak, de ha jólesik… Még közben is kérdezgettem, hogy ez már az? Kicsit félelmetes, aztán nagyon félelmetes, uh, megfájdul a fejem. Minden oké, de kezd sok lenni a jóból, ki kell szálljak.

Bemegyek a hálószobácskába. Még mindig vannak kételyeim, csak amikor azt mondják, hogy látják a fejét, akkor kezdem elhinni. Ez nem móka, itt valaki tényleg jön! Hát ez óriási! A barátnőm szüléseinél bent voltam, így már „tapasztaltan” vigyorogtam, meg hát anyám is megmondta, hogy neki, amikor már kinn volt a buksi, onnan már tényleg csak kicsike van hátra.

Juj, hát ezt nem is gondoltam, ha ez a kretén fejfájás nem lenne, hát minden évben szülnék egyet! Hó, de jó, simán bírom, hó, de szuper, mindjárt az ölemben, aj, de várom, de azok a másodpercek, nem percek, én úgy érzem, simán van egy órája, hogy látták a fejét. Megnyugtattak, hogy van az több is.

A nagyon félelmetes kezd rémületté válni. Mögöttem a férjem, mögötte Adél barátnőm az ágyon. Tartanak, mert nagyokat feszülök hátra. A dübörgés már nagyon hatalmas, én nem emlékszem, szűköltem-e, vagy mi történik, csak egy-egy pillanatra csöppenek vissza a kísérőim társaságába. Most már egész máshol vagyok javarészt, ahol eltűnik a félelem, nincs fájdalom, nincs kíváncsiság, nincs kívánság… Ahol megszűnnek lenni az érzések, az a dimenzió, ahová csak kiváltságosak mehetnek alázattal fejet hajtva, erőért tartani a markukat, hogy ez had’ legyen még, ha szabad…

Megint lent vagyok egy pillanatra, akkor azt hallom: „Most még egy hatalmasat bele kellene adni!” Jól hallottam? Hát adnék én…! Judit elővett egy fiolát, amiben valami vasfüves, fahéjas ‒ nem tudom mi is még ‒ masszázsolaj volt. Azt mondták, hogy majd most fog jönni az a hatalmas, amit én már nem találok, mert gyengül a szívhangja az én angyalkámnak. Jött is. Kiabáltak az égiek: „Hát gyere, annyit adunk, amennyi kell, csak vidd! Ne szégyenlősködj!” Valami történt. És kértem, és kértem, és elfogadtam… És akkor egyszer csak megin’ odalenn vagyok: MEGVAN!!! MEGVAN!!! 21.46 földi mérővel!

Miért nem érzek még mindig semmit? Van is, nincs is. Babócát még nem látok, csak fájdalmat érzek, de már merek ott maradni, átélni, amit kell, érzem, hogy azért valahogy rendben vannak a dolgok, az emberek sóhaja és vigyora árulkodik. Ági még valamiket csinál: a nyakára volt kétszer tekeredve a köldökzsinór, és ami állítólag a szülésznők „rémálma”: köldökzsinórcsomó is volt rajta. Hát ezért kellett neki olyan sokszor megszületni. Édes kicsi picurikám! …

És ott van a pocakomon a kis csupasz, meleg, finom ÉLET! Egyesével mindenkit jól megnézett magának, aztán csendben szuszmákolt. Így tellett el vagy tíz perc szinte mozdulatlanul, csendben egy másodperc alatt. Csak vigyorogtunk, mint a tejbetök.

A nagy áhítat csendet hatalmas cuppogások varázsolták komédiává. Anya lettem! Nézd Móka (így hívtam a pocakomban), ez itt a cicike, mostantól egy darabig innen osztom a nyamikát… Ah, azonnal megértette, hát mint a mesében… És már nem az ujjacskáin cuppog, szorgosan gyakorolja, hogy is kell azt… És a vigyorgást nevetés, majd mosolygás váltotta fel, amiből azóta sem ébredtünk, csak egy-egy pillanatra, amelyek nélkül valószínűleg fel sem fognánk, milyen szép is ez a tündérmese.

„Hé! Most akkor mi van neki ott?” –kérdezem. Senki nem látta. Ó, nagyon be van bugyolálva, olyan édesen szuszog, hagyjuk. Apa felállt az ágyon, és körbe-körbe járkált, mint a kutya. Hm, szerintem valaki bugyolálja ki, mert Apu nem fog addig békén hagyni, míg ki nem derül a tuti. A gyertyafény is fel-felágaskodott megnézni a tegnap esti csillagocskát.

„Boldog vagyok iiiittt” – ahogy azóta Hanna mondja.

Köszönöm Mindenkinek és Mindeneknek!!!

P. G.

Véletlenül kiválasztott mesék.