igaz történetek szülésről, születésről

731. nap: Onlány (Janka)

Megjelent: 2012. okt. 5.

Már nem terveztünk több gyereket, a három fiúval kerek, egész volt a család. Nehezen törődtem bele, hogy lánybabát csak nagymamaként tudhatok magaménak.

Mikor Artúr, a legkisebb fiunk hétéves volt, és kiderült, hogy gyereket várok, először megijedtem. Nagyon furcsa volt átadni magam a sorsnak, hogy most nem mi döntöttük el, hanem jött „magától”. Furcsa volt a gondolat, hogy most újrakezdem, amit lezártam. Mindenki biztos volt benne, hogy lányom lesz, csak én nem mertem elhinni.

Ági házi őrizetben volt, az otthonszülés közben legális lett, de olyan szigorú szabályozást hoztak, hogy a bábáknak nem volt engedélye. Ha pedig a mentővel együtt rendőr is jön, és benne van a pakliban, hogy lecsukják a szaksegítséget, az nem lehet háborítatlan. Ezért azt terveztük, hogy Bécsben fogunk szülni, születésházban. Később viszont úgy döntöttünk, hogy külföldre szeretnénk költözni, Angliába. Akkor viszont szerettem volna már Angliában szülni, hiszen ott simán lehet otthon is. Így is lett, ennek a történetét írtam le, amit most megosztok veletek:

Csütörtökön (42. hét vége) a fiúk hazajöttek, és Ádám javaslatára nem aludtak itthon, hátha valami történik. Történt, egész éjjel összesen másfél órát tudtam aludni, mert ugyan még mindig rendszertelen és ritka, de erős fájásaim voltak.

Reggel hívtam Ágit, aki ebből meg más tünetekből azt mondta, hogy ez tényleg már a szülés, és meglátom, hamarosan kisbabám lesz. Ádám egész sokáig aludt, igyekeztem nem felébreszteni, mert később nagy szükség lesz az éberségére és a támogató erejére.

Éjjel leeresztettem a medencét, újratöltöttem, fújtam bele kis levegőt, hogy amikor már sürgős, akkor csak a hőfokot kelljen forró vízzel beállítani. Aztán ő fölébredt, és leállt minden.

Akkor azt mondta, hogy elmegy, egyedül hagy, mert úgy tűnt az elmúlt pár napban, hogy nélküle jobban alakulnak a dolgok. Tényleg, volt egy ilyen érzésem néha, mintha szégyellős lennék, hogy jobban tudtam mindenki elől elbújva vajúdni, de fura volt, hogy nem éreztem, hogy erre vágynék. Sosem vágytam egyedüllétre, és nagyon fura volt ezt megélni.

Ági írt a telefonomra, hogy nagyon velem van, és milyen kár, hogy csak gondolatban. Vigasztalásul válaszoltam, hogy úgyis ez egy magányos vajúdás, úgy tűnik. Erre azt írta nekem, hogy talán ő velem tudna lenni észrevétlenül. És akkor beugrott minden, a szüléseim, ahol úgy tudott ott lenni, hogy nem volt ott mégsem. Sosem volt sok a jelenléte, sokszor hamarabb tudta, hogy mit szeretnék, mint én magam. Ha szomjas voltam például, hamarabb észlelte, hogy száraz a szám, minthogy megfogalmazódott volna bennem. Beugrott, hogy amikor Panni, az anyósom haldoklott, volt, hogy ő volt vele, akkor láttam ezt a figyelmet kívülről. Nagyon megérintettek ezek a képek, és elkezdtem sírni, sírni, éreztem, hogy megint elindul valami, hogy haladok egy úton, ami közelebb visz Jankához.

Végtelen hosszúnak tűnt a nap: délelőtt 11-kor már nagyon fáradt voltam. Próbáltam pihenni, de nem ment. Ágival beszéltem, aki biztatott, hogy bizony tudnék, ha semmit nem csinálnék két kontrakció között, csak aludni próbálnék. Tudtam, hogy ez irtó fontos, hiszen már két éjjel nem aludtam rendesen, és a neheze még előttem áll. A baj csak az volt, hogy fekve a fájdalom elviselhetetlen volt, ezt kellett cserébe adnom pár perc bóbiskolásért. A medencében vagy a labdán vagy akár mászkálva sokkal jobb volt a helyzet, de akkor nem tudtam pihenni. Nagyon vágytam a muskotályzsályás borogatásra, de tudtuk, hogy azt nem jó idejekorán elkezdeni, mert később, amikor annyira kéne, nem fog használni már. Írtam Áginak, hogy mikor lehet már zsályázni, ő azt válaszolta, hogy amíg tudok e-mailezni, addig még nem. Várjuk ki, hogy rendszereződjenek a fájások.

Nem tudom, mennyi idő telt el így, én kibírhatatlannak tartottam a zsálya nélkül, Ádám nézte, hogy rendszereződnek-e. Tíz-tizenkét percenként fájt, erősen. Felhívtam a bábákat, mondtam, hogy már két napja vajúdok, de leállt közben kétszer, és most rendszertelen, de közel tízpercenkénti erős fájdalmaim vannak, szeretném, ha kijönne egy bába megvizsgálni, hogy hol tartunk. Azt a választ kaptam, hogy ez nem hangzik úgy, mintha szülés lenne, és holnap majd megyek úgyis CTG-re, majd akkor kérhetem, hogy megvizsgáljanak, és ha szeretném, akkor csinálnak egy burokleválasztást méhszájtágítással, akkor majd rendesen beindul. Erre elmagyaráztam, amit épp előtte tudtam meg Ágitól, mert soha nem mértem a perceket, hogy az előző szülésemnél sem rendeződött, hanem nagyon hirtelen felgyorsult egyszer csak. Kérdezte, hogy van-e itthon fájdalomcsillapító, mert azt bevehetnék. Mondtam, hogy nincs, és nem is akarok bevenni semmi ilyesmit. Azt mondta erre a bába, hogy akkor, ha felgyorsul, telefonáljak újra. Később kiderült, hogy ebből arra következtetett, hogy nem fáj még „eléggé”, ahogy Ági az emailezésemből jutott erre a következtetésre.

Végül elkezdtük a muskotályzsályát, és szinte azonnal felgyorsult, négypercenként jöttek kb. Persze, nem volt rendszeres, hívtam Ágit skype-on, a medencében voltam (volt egy felfújható, úgynevezett birthpoolunk, ami direkt otthonszüléshez készült), és kérdeztem, hogy meddig fog ez tartani, mert nem bírom elviselni sokáig. Bíztatott, hogy nem sokáig már, hogy a kétharmadát már megtettem, és innen már sokkal gyorsabb lesz minden, és inkább hívjam a bábákat.

Jó, majd hívom, de hát most beszéltünk velük, és egyébként is kakilni kell. Kérdezte Ági, hogy biztos vagyok-e ebben, hogy kaki. Nem hittem el, hogy már a baba jön, hiszen az imént hajtottak el a bábák, hogy ez még nem is szülés. A vécén viszont nem mertem nyomni, mert mi van, ha Áginak volt igaza.

Visszamentem a medencébe, Ági kérte, hogy vizsgáljam meg magam, mondjam el, hogy mit érzek. Nem volt kérdés: nagy kemény labdát éreztem félúton. Hívtam a bábát, hogy kitolás van! Erre azt mondta, hogy ez esetben hívjam a mentőket, mert ők nem érnek ide. Akkor mondtam, hogy nem tolok mégsem, csak jöjjön azonnal. Már úton van, mondta. Kérdeztem, hogy mikor ér ide, mondta, hogy nem tudja, de ha úgy érzem, hogy tolok, akkor hívjam a mentőket, vagy ha elmegy a magzatvíz, akkor is.

Letettük, és hamarosan jött egy fájás, amikor a muskotályzsálya már nem esett jól, hallottam, ahogy ordítok, hogy NE! (amikor a nő elutasítja a zsályát, akkor fejeződött be a tágulás, okított minket egy otthonszülős doula egy héttel korábban), és aztán hallottam magamat, ahogyan előtör az az állati ordítás, és éreztem a visszatarthatatlan nyomási ingert. Odanyúltam, hogy érezzem, hogy mi történik, és egészen biztos voltam benne, hogy bár már sokan szültek előttem gyereket, sőt, én is szültem már hármat, de a kezemmel meggyőződtem róla, hogy ezúttal ez fizikai képtelenség, hogy ott a baba kijöjjön. Éreztem a fejét, ahogy ereszkedik le.

Két tolás között Ági elmondta skype-on, hogy ha a vízben születik, és egy pillanatra sem éri levegő az arcát, akkor nem kell kikapni, de ha egy pillanatra már levegő éri, akkor levegőt fog venni, és ki kell rögtön venni a vízből. Nem látta a kamerán keresztül, hogy mennyi víz van a medencében, de mondtuk, hogy sok, és biztosan víz alatt fog születni.

Következő nyomás, továbbra is reménytelennek látom, hogy ki fog férni, odanyúlok, érzem, hogy elönt a meleg. Szólok, hogy elment a magzatvíz. Nagyon máshogy érintett minket, hogy kiderült, hogy a bábák nem érnek ide. Én örültem, hogy belátható időn belül vége lesz, és csak ez lebegett a szemem előtt. Ádám pedig megijedt, hogy meg kell oldania a helyzetet.

Ági kérdezte, hogy tiszta-e a víz. Ádám mondta, hogy nem, de gondoltam, hogy a medencére gondolt, Ági pedig azt kérdezte, hogy mekóniumos-e a magzatvíz. Ezt tisztáztuk, Ádám mondta, hogy nem látja a magzatvizet (tehát tiszta). Kértem, hogy Ági azt mondja el, hogy mi van, ha a zsinór a nyakán van, amikor kibújik, Ági is ezt szerette volna elmondani, de egy újabb tolás következett, és a kezemmel tartottam a gátamat közben, és már kint volt a feje, épp a kezembe buggyant.

Megtapogattam, nyakán a zsinór. Mondom, hogy mi a helyzet, Ági még nem mondta el, hogy hogyan kell lefejteni ilyenkor. Akkor megnyugtatott, hogy olyan gyorsan jön, hogy következő nyomásra kint lesz, és majd akkor lefejtjük. Következőre tényleg kint volt, és engem végtelen nyugalom öntött el, hogy már nem fog többet fájni, vége van.

Akkor viszont Ági vált nyugtalanná, és hirtelen utasításokat ömlesztett ránk: „Mit csinál? Nézd meg, mit csinál!” (Semmit, és kék az egész baba.) „Vedd ki azonnal! Dörzsöld a hátát! Töröld szárazra! Szívd le! Kapd be az orrát és a száját egyszerre, és szívd le!” (Ádám leszívta, mert én nem is értem volna el a tekeredett zsinór miatt, én meg dörzsöltem a hátát, a nyugalmam nem múlt el, biztos voltam benne, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.) „Mit csinál?” (Semmit.) „Töröld a fejét! Dörzsöld a hátát! Szívd le! SZÍVD LE! MIT CSINÁL?” És akkor egy prüszkölés, és nyekergés. „Takard be!” ‒ Az egész pár hosszú pillanat volt.

Kiszálltam a medencéből, leültem mellé, és lefejtettük a zsinórt. Megérkezett az első bába, nagyon megdicsért minket. Bemutattam Áginak. Minden rendben volt, lepény, zsinór stb.

Hívtuk anyut, hogy veheti a repülőjegyet, hívtuk Balázst, hogy hozhatja a fiúkat haza. Aztán próbáltunk gyorsan értesíteni mindenkit, aki izgult értünk.

Megjöttek a fiúk, megcsodálták Jankát, és azóta hatan vagyunk. Ádámmal meg igazán büszkék vagyunk egymásra.

Köszönjük, Ági!

P. N.

Samó >>>
Leó >>>
Artúr >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol