igaz történetek szülésről, születésről

706. nap: Küzdelem, amely életörömhöz juttat (Margaret)

Megjelent: 2012. szept. 10.

Tudom, minden ki volt számolva. Annak ellenére, hogy nem lehetett már tudni, hogyan jó nekünk!

Már 18 óra, gyorsulnak a fájások. Szóljunk ‒ ne szóljunk valakinek. Sok csalódás ért bennünket az utóbbi hetekben. (Az emberi számításainkat legalábbis ‒ utólag tudom, ez az, amit nem szabad. Csak kívánni lehet valamit, ha nem akarunk csalódni!)

Hittük is meg nem is. Itt vannak a gyerekek. Betegek a kicsik, a nagyok holnap suliba mennek. Elküldjük őket ‒ ne küldjük. Hova menjenek ‒ kinek jó az. Meg kéne várni az estét a babának.

Baba vagy valaki más nem így gondolta. Nekem már lassan elég lesz, de ezt az egészet sem itt hagyni nem tudom, sem elfogadni! Dehogynem! Az utóbbit! Éreztem, hogy a gyerekek is feszültek a sok felgyülemlett esemény miatt. Kértem a két kicsit, „Maxot és Móricot?”, hogy legyenek tekintettel a kisbabára meg rám. Nemsokára köztünk lesz. A nagyobbak már egy ideje így voltak ezzel.

Szóltam az illetékesnek, hogy jó lenne, ha úgy intézné, hamarosan borogathassa a fájós derekam meg hasam alját. Ezt csak fél nyolcra sikerült megtennie. Addig csak váltottam a testhelyzetet ‒ hátha lassítja a folyamatot. Ez segített! De mihelyst felálltam, hogy fogadjam az ápolást, gyorsultam hárompercesre.

Fáradt voltam, kezdtem kimerülni, feszült az alsóm, mint soha a végbél környékén. Nehezen tudtam letenni magam, elengedni, kikapcsolni. Semmilyen testhelyzet nem akart jó lenni. Egy kicsit segített a meleg, amíg nem fájtam. De már későnek éreztem. Aggódtam kicsit: hogyan fogom ezt végigcsinálni? Már hosszúak voltak a kontrakciók, erősek.

Hallottam a bíztatást: „Mindig lesz annyi időd, hogy erőt meríts!” Kerestem a helyem. Nem számított semmi ‒ hol, mit hagyok magam után. (A gyerekek jók voltak odafönn. Játszottak, néztek valamit. Épp arról, hogy megszületett egy kiscsikó. Nagyon érdekes téma volt ez nekik! Hallottam a kisebbik hangját. De tudtam, jó kezekben van. Apa jött-ment. Szerintem ez így volt neki is a legjobb ‒ ebben a szituban!)

Éreztem, hogy folyik a víz. „Mit jelentsen ez?” ‒ kérdeztem. Hát, hogy hamarosan itt van. Elég volt ‒ csak hamarosan! Innentől kezdve olyan volt, hogy nem nagyon lehetett melegíteni. Az oxigént is fogytán éreztem. (Nem voltak hárman rám.) Nagyon feszített a végbél környéke ‒ ez új volt, rossz volt. Hallom, hogy ki van neki taposva az út ‒ mindjárt itt lesz. Nem így éreztem. Világ választott el tőle.

Hallom: „Ha el bírod engedni, mindjárt kint van.” Akkor megértettem, hogy annyira feszült a comb-csípő térdelve, hogy le-el kell engednem magam. (De ezt hordoztam magamban hónapok, hetek, napok óta. Éjjel-nappal, föl-le, ki-be. Hát hogyan engedjem el. Nehéz volt.) Hallom: „Ügyes-ügyes, jól csinálod. Már egy centi van csak, itt a buksija.” Újabb nekifutás. Nincs erő, fáj a végbélnél, nem érzek előrehaladást. Nyomok, de nem érzem, biztosra kell, lehet-e. De tényleg jön egy kicsit. H.: „Ügyes! Jön!” Hosszú perceknek tűnnek, nem érzem, szabad-e, kell-e nyomni?! Öt-hatszori újabb nekiveselkedés. Már megfogom a kis fejét. „Gyere ki valahogy, mert ott halsz meg. Hogyan rakjalak ki?” Érzem, hogy hiába próbálhatná is valaki húzni, fordítani. Őt én kell valahogy engedjem. Na, gyerünk, még egy próba. Apa épp újra belép! Nem tudom, hogyan jött ki. De épp akkor kicsusszant!

Megfordulok, nézem, hogy a kézben meg sem mozdul. Nem hiszem el ‒ a színe, meg sem szólal. Egy-két pofon, leszívás. Ébresztő, mi van Veled, kicsi lányom?! Na, beleszökik az élet, megrázza magát, köhint vagy mit csinál. Változik a színe, mozdul. Féltem, kin-min múlik az élet!

Eltelt egy óra azóta, hogy a gyerekek még mindig csendben odafönn vannak. De jó! Rakjunk rendet. Mert nagy rumlit csináltam. Hasonlót még soha! Hamar lejött a placenta ‒ közben meg csak reszketek. Már bebugyoláltuk a kicsikét. Meg rendben a környék.

„Ki akar egy kisbabát látni?” Hát egy kivételével (aki aludt betegen) mindenki! „Jaj, ilyet még nem láttunk!” ‒ mondja Móric. Milyet? Talán azt, hogy lány, vagy ilyen friss újszülöttet? Nem tudom! Lefeküdtek, de a kérdésekre válaszolhatott Apuka.

Mindjárt négynapos Margaret! Jól szopik! Esténként sírdogál. Nagyon örül neki mindenki. Most éppen nyugi van. Tudtam már nagyvécézni (ami a mostani esetben nagy dolog). Minden nap alszom egy órát kb., mélyen. De még gyermekágyas vagyok a férjem szerint is. Tehát muszáj a derekamnak meg a többinek pihenni. Kapok innen-onnan segítséget, ebédet.

Köszönök minden segítséget! Még szükség lesz ez után is mindenkire!

W. E.
Elza Mara >>>
Vid Viktor >>>
Mariann >>>
Vídár  >>>
Endre >>>
Oszkár >>>
Rudolf >>>
Harald >>>
Gilbert >>>
Henrik > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.