igaz történetek szülésről, születésről

686. nap: Valami csöndesen elindult (Manó Márk)

Megjelent: 2012. aug. 21.

Közeledik a kisfiunk szülinapja. Hétéves lesz, mindjárt iskolás. Változik az életünk. Már megint. Mostanában többször eszembe jut, mikor megszületett. Gondolok Ágira és Mónira is, akik végig ott voltak velünk, és elmondhatatlanul sokat adtak. Mindent. Jelenlétet, energiát, figyelmet, szaktudást, biztonságot, bizalmat és még annyi mindent, amit nem lehet szavakba önteni. Szükségünk volt rájuk, és ott voltak.

A gyerekkori családomban a szülinapokon mindig elmesélte anyukám, mi történt aznap, és milyen aranyosak voltunk. Ettől különlegesnek éreztük magunkat, és tudtuk, hova tartozunk.

Mi is szoktuk emlegetni (hétköznapokon is) mi történt, „mikor még a mami pocakjában voltál”, tudja, hogy otthon született, és hogy sokáig és lelkesen szopott. A születés az élet része, és mint ilyen, hétköznapi, de a családnak mégis különleges, mert nagyon személyes, és egy emberöltőt nézve ritka esemény. Ezért terveztük meg és igyekeztünk felkészülni rá, amennyire lehet.

Az otthonszülés gondolatával és élményével a kisfiunk megfoganása előtt találkoztam. A sógornőim voltak az úttörők a családban. Az első otthon született unokatesó világrajövetelénél végig ott lehettem, és nagyon különleges élmény volt. A második olyan gyorsan érkezett, hogy „csak” néhány órásan találkoztunk először.

Közben mi is vártunk már néhány éve, de nem kopogtatott a gólya. Aztán hozzánk is beköltözött az új családtag, és át kellett gondolni, mit és hogyan szeretnénk. Addigra már sok információt begyűjtöttem (személyiségemből fakadóan nem vagyok egy spontán ösztönlény, ezért minél többet tudok, annál nyugodtabb vagyok, de már dolgozom a lazuláson egy ideje). Komolyan mérlegeltem az otthonszülést, de dönteni csak az információs hét után tudtunk. Az elejétől volt nőgyógyászom kórházi háttérrel, akit úgy választottam, hogy megbeszéltük a tervezett otthonszülést, és biztosított róla, ha mégis be kell mennünk, mindenben segíteni fog.

Nekünk (na, jó, főleg nekem, de a férjem mindenben támogatott) a háborítatlanság volt fontos, nem csak az otthon, és úgy éreztem, túl fegyelmezett vagyok ahhoz, hogy idegen helyen, idegen emberek közt el tudjam engedni magam. Márpedig elengedés nélkül, akár fizikai, akár lelki értelemben, elég nehéz szülni és így születni is. Ez lehetne az egyéni szoc. problémám, de gondoltam, ha van más út és biztonságosan járható, miért ne. Úgy éreztem, mindent jól kitaláltam és megszerveztem.

Persze az élet azért nem ilyen kiszámítható, főleg lelki dolgokban. Manó egy hajnalon indult útnak, kicsivel több mint egy héttel a kiírt idő előtt. Az elején elég jól haladtak a dolgok, úgy tűnt, néhány óra múlva már találkozhatunk is, de aztán leállt a tágulás, és mindenféle természetes praktikák (kád, séta, masszázsolaj) hatására is csak lassan és szakaszosan haladtunk előre. Csak időszakokra emlékszem, bizonyos eseményekre, de sok minden olyan álomszerű maradt.

Aztán este már szóba került a kórház is, de már annyira a végén voltunk, hogy nem akartam sehova menni, és kudarcként éltem volna meg, ha nem úgy történik ez a fontos esemény, ahogy elterveztem. Azóta már „megengedőbb” vagyok az élet dolgaival. Végül szerencsésen alakult minden. Hosszú volt a nap, mindenki fáradt volt és elcsigázott, de nagyon boldog.

Hálát érzek, hogy így történt. Köszönet érte a férjemnek, a kisfiunknak, Áginak, Móninak és a gondviselésnek, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. Fontos nap volt a személyiségfejlődésemben és a párkapcsolatunkban.

Nem robbanásszerű, katartikus élmény, inkább valaminek a csendes elindulása, a fejlődés és tapasztalás egy lényeges állomása. Azóta is igyekszem megérteni és feldolgozni, ami történt. Úgy érzem, jó úton haladok.

Egy ideje szeretnénk második babát is, majd jön, ha itt lesz az ideje. Csak azt nem tudom, hogy ő hol és hogyan fog megérkezni. A nagyobb családban a hat unokából öten születtek otthon Ágival és Mónival, de a szabályozás most már kirekeszthet minket ebből a lehetőségből, például a korhatár megszabásával. Tudom, hogy más út is lehet jó, nyitottság kell hozzá és akkor egy új kaland. Meglátjuk.

U. K. B.

Véletlenül kiválasztott mesék.