igaz történetek szülésről, születésről

671. nap: Mikor a szív megszakad (Johanna születése)

Megjelent: 2012. aug. 6.

Három év telt el első szülésem óta. Már nem emlékeztem első szülésem fájdalmaira, csak a szüléstől való félelem maradt meg. Rettegtem, ha csak rágondoltam a rám váró eseményekre.

Második gyermekünk jövetelének nagyon örültünk, és tanulva az első szülés kudarcaiból, ezúttal egy gyönyörűen felújított és korszerűsített kórházat választottunk, udvarias és szakmai fórumokon ismert orvossal. Nagyon meg voltam vele elégedve, a vizsgálatokkor alapos volt, a szemembe nézett, nevemen szólított, és még beszélgetett is velem! Gondoltam, majd a szüléskor is ember számba vesz. Nem így történt.

Kislányom a vártnál jóval korábban, a 32. terhességi héten érkezett. Hajnalodott, amikor arra ébredtem, hogy a magzatvíz folyni kezdett. Rémülten pattantam föl az ágyból, és nem tévedtem, további folyam csattant a parkettán. Férjemet riasztva már nem a szüléstől féltem. A kicsimet féltettem, vajon kész-e a kinti létre, vajon megfelelő súlyú-e ahhoz, hogy élni tudjon?

Orvosommal telefonon beszéltem, várt minket a kórházban, de egy szóval sem mondta, hogy addig is mire kell vigyázni. Miután összeszedelőzködtünk – nyilván ilyen korai időpontban még nem volt bepakolva a kórházi csomag – és szereztünk kisfiamnak gyerekvigyázót, a kapuban vártuk barátunk érkezését, aki vállalta, hogy bevisz minket a kórházba. Nem tudom, hogy ez volt-e az oka, vagy a szülés körül történt valami, de kislányom már az anyaméhben megfázott, és koraszülöttségét még egy tüdőgyulladással tetézte.

A kórházba érkezést követően ismét a rutin következett: vizsgálat, borotválás, beöntés. Mivel nem voltak fájásaim, ezúttal nem viseltek meg a beavatkozások, viszont a gyermekem miatti aggódás annál inkább. Számolgattam, és imádkoztam, hogy megfelelő súlyú legyen, a kinti életre érett.

Az előkészítés után szépséges, egyszemélyes szülőszobába kerültem, virágos rétet ábrázoló festménnyel a falon, halk klasszikussal az atmoszférában. Nagyon idegesített. Biztos bennem van a hiba, de ha festmény, legyen viharos tenger, ha zene, legyen ősi, vad dobszó, amelyek sokkal inkább kifejezik a szülés állapotát. Persze, ezek részletkérdések…

Oxitocint kaptam, a fájások előidézése céljából, majd orvosom burkot repesztett, hogy a maradék magzatvíz is elfolyjon. Ezek hatására nagyon lassan, de elkezdődtek az összehúzódások. Furcsa érzés volt, teljesen betegnek éreztem magam, kórházi hálóingben, infúzión, várva a fájások megérkezését. Kintről nyüzsgés zaja hallatszott be, bent a feszült várakozás. Iszonyú éhes és szomjas voltam, de mivel a kicsim veszélyben volt, ezekkel nem illett törődnöm, pláne, mert úgysem ehettem, ihattam.

A fájások rendszeressé válása után orvosom javasolta, hogy epidurális érzéstelenítéssel szüljek, mert lényeges lehet a szülőcsatorna ellazítása éretlen kisbabám miatt, ezzel is csökkentve a születés közben bekövetkező agyvérzés lehetőségét. Természetesen nem akartam veszélyeztetni a kicsimet, mégis megkérdeztem, hogy nem kábítaná-e az érzéstelenítő a vélhetően amúgy is gyenge kisbabámat. Hiba volt. Kimért választ kaptam, hogy mivel ő az orvos, ő tudja, mit kell tenni. Megdöbbentem. Ismét kizártak. Kizártak a szülésemből, semmibe vették a félelmeimet, a gyermekemért való aggódásomat, és kívülről dirigáltak, feltétlen engedelmességet várva. Még egy rohadt kérdést sem szabad föltennem.

A nem éppen kellemes epidurálást követően már nyugodtan lehetett kézzel tágítani – így megérkezett a már szintén átélt vágómarha-állapot is. Nem fájt a beavatkozás, inkább csak a lelkemnek, a durvaságot éreztem, testem darabszámba vételét: Ebbe most beleturkálunk, akár ki is belezhetnénk, nem számít…

Gondolom, a lelkes beavatkozásoknak köszönhetően, a vártnál hamarabb készen álltam a szülésre. Legnagyobb megdöbbenésemre az ágy átalakítását követően lábamat derékszögben felrakták egy tartó szerkezetre, hogy a kellő időben úgy, abban a helyzetben nyomjak. Elájultam! Szinte vártam a szíjakat, hogy kötözzenek is ki, mint a 70-es években volt szokás. Nem tudtam nyomni. Azt sem értem, hogy más hogyan tud olyan pozícióban. Epidurálásnál a kitolási szakban csökkentik a fájdalomcsillapító adagot, hogy az anya érezze a fájásokat, és tudja, mikor kell nyomni. Amit éreztem, inkább összehúzódás, mint fájás volt, de nem is ez volt a probléma, hanem, hogy ólomnehéz lábaimat le kellett emelnem a tartószerkezetről, és magamhoz húzni őket, hogy ez által préselni tudjak. Fáradtabb lettem, mintha fájásaim lettek volna. Hiába volt már a második szülésem, a pici sérülékenysége miatt most is vágtak. Igaz, nem haránt, hanem lefelé, s én üdvözöltem a technika eme vívmányát, mert sokkal kevesebb fájdalmat okozott, mint korábbi metszésem.

Azt mondják, a humor nehéz pillanatokon is képes átsegíteni az embert. Szerencsére, két poén is érkezett a szülést követően, hogy megkönnyítse drámázásom. Első férjem bravúrja volt, aki kislányomat megpillantva közölte, hogy fiú, a másik az orvosé, aki mint elődje is, hamar megkérdezte, mi a neve a kicsinek. Férjem később bocsánatot nyert a bakiért, hisz a picurkánk olyan fejletlen volt még, hogy valóban félrenézhető volt. Az orvos viszont vehetné a fáradtságot, hogy mielőtt kérdez, közölje, hogy milyen nemű gyerkőc született. Olyan kínos volt másodszor is visszakérdezni, hogy fiú vagy lány – hisz ez nagyban befolyásolja, ugye, hogy mi a neve.

A kis közjáték után 45 perc bizonytalanság következett, mire megtudtuk, kicsink él-e, hal-e, és egyáltalán mi van vele. Nagyon nehéz volt. Aztán a hírek sem nyugtattak meg, miszerint a súly nem vészes, hisz majd’ 2 kg, viszont éretlen tüdővel, és mint már írtam, tüdőgyulladással született. Emiatt lélegeztető gépre szorult, és antibiotikummal kezelték a kórház koraszülött-intenzívosztályán. Bénító volt a fájdalom. Kislányom megszületett, anélkül, hogy láthattam volna, idegen kezek elvitték, magányosan fekszik valahol egy inkubátorban, és már számos beavatkozás érte.

Nem tudtam, hogyan lehet ezt túlélni. Ráadásul, a kórház rendelkezése szerint csak az mehet a gyermekéhez, aki a saját lábán tud közlekedni. ??? Próbáltam, de csúfos elesés lett belőle, élettelen lábaimat képtelen voltam irányítani. Kórtermemben feküdve, szinte katatón állapotban vártam az érzéstelenítő hatásának elmúlását, és éreztem, hogy ez az az állapot, amit úgy hívnak: a szív megszakad. Csak fájt és fájt, nagyon, alig elviselhetőn.

Hosszú órák múlva végre beléphettem az osztályra, ahol számos picurka között ott feküdt az enyém is, tele csövekkel, infúzióval a fejében, és én majdnem belehaltam. Patakokban folyt a könnyem, az aggódás és a tehetetlenség rettenetével a lelkemben. A személyzet kedves volt, biztosítottak, hogy minden rendben lesz, és mivel kislány, bizonyosan legyőzi a nehézségeket. Ekkor a fájdalom mellett büszkeség öntött el, hogy igen, nekünk, nőknek mindent ki kell bírni, ez alól ő sem lesz kivétel ‒ de már ilyen apró korban is?

A kórházban töltött három hét alatt novellányi esemény történt velünk. Talán megmentették az életét, talán nem. Ha esetleg biztonságban (melegben, mondjuk) tüdőérlelő gyógyszerrel segítik, és nem iparkodnak őt is megszülettetni, talán, ha közben elmondják a szükséges tudnivalókat, és netán választási lehetőséget adnak, talán nem kellett volna annyit szenvednünk. Én persze nem tudhattam mindezeket, csak éreztem, hogy nem jó ez így.

Johanna lányom manapság gyönyörű, sudár kamasz lány. Okos, szellemes, rendkívüli teremtés. Talán csak annyiban különbözik testvéreitől vagy más, időre született gyerekektől, hogy felettébb céltudatos, szinte aszkéta jellem, és mind a lelki, mind a testi fájdalmakat, kihívásokat szó nélkül tűri. Mint akkor, régen…

Sz. A.
Matyi >>>
Rebeka >>> 

Véletlenül kiválasztott mesék.