igaz történetek szülésről, születésről

638. nap: Harmadik Telihold

Megjelent: 2012. júl. 4.

Másfél év múlva ismét egy kisbaba növekedett bennem. Harmadik gyermekünk gyönyörű Húsvéti ünnepek után született. Mivel mindkét előző gyermekem a kiszámolt időpont előtt tíz nappal bújt ki, biztos voltam benne, hogy Ő sem várja meg a hivatalos időpontot.

A mai napig is hálásak vagyunk annak a doktornőnek, aki olyan odafigyeléssel és hozzáértéssel végezte el a várandósságom hatodik hetében levő cisztaműtétemet. Gyakori, hogy várandósan nem nyúlnak hozzá a cisztához, még akkor sem, ha ilyen hihetetlen fájdalmai vannak a kismamának, mint nekem voltak azon az éjszakán, amikor kórházba siettünk. Hiszen nagy a vetélés kockázata. Engem megműtöttek, kivették a cisztát. Sok-sok papírt kellett aláírnom, ahogyan ezt akkor szokás, ahol többek között a Baba esetleges elvesztéséről is tájékoztattak. Nagyon érzékenyen érintett, s mindez kihatott az egész babvárásom kilenc hónapjára, sőt utána is.

Csupán három nappal a kiszámolt időpont előtt, egy napsütéses szombati délelőttön, amikor épp fánkot sütöttem, éreztem, hogy ez a nap más, mint a többi. Nem mondanám, hogy kontrakcióim voltak, de fájdogált a hasam. Nem is beszéltem róla senkinek, „talán ezeket hívják jósló fájásnak” gondoltam, eltarthat még napokig. Lefektettem délután a gyerekeket aludni, én is lepihentem, és egyre gyanúsabbá vált a dolog.

Fáradt voltam, de mégis kitaláltam magunknak az esti programot. Menjünk moziba! Gáborral bementünk a városba egy öt órakor kezdődő filmre. Ágival többször megbeszéltük, hogy erről a szülésemről ő sem szeretne lemaradni, és én is nagyon szeretném ha jönne, gondoltam, hogy jó hamar szólok neki, nehogy túl késő legyen. Moziba menet rövid SMS-ben leírtam a történéseket.

Már az autóban értek a kontrakciók, s a moziig sétálva többször meg-megálltunk egy-egy fájást kivárni. Olyan szuper érzés volt tudni, hogy az utcán, moziban hármunkon kívül senki nem tudja, hogy én szülök. Igen, most szülök tulajdonképpen, attól, hogy nem vagyok kórházban, nem vizsgálgatnak, nézegetnek… ‒ én attól még szülök.

A filmre nem emlékszem, Gábor szerint jó volt. Tizenöt-húsz percenként az előttem levő ülésre hajoltam, elengedtem magam. Érdekes, hogy nem zavart, hogy nem otthon vagyok, nem hiányzott semmi. Gábor kezét fogtam, s amikor jött a hullám, megszorítottam. Ő visszaszorított. Ennyi kellett csak.

Hazaérve a rutinos fürdetés, mesélés, altatás közben értek a kontrakciók, majd amikor elcsöndesedett a ház, igazán útjára engedhettem harmadik gyermekünket.

Lezuhanyoztam, de egyáltalán nem kívántam a vizet. Gábor készülődött, pakolászott körülöttem, begyújtott a kályhában. Kitaláltam, hogy most máshol fogok szülni, mint eddig, hogy nehogy fölébresszem két kis alvó gyermekünket. Ettől az elhatározástól azonban nem találtam a helyemet, járkáltam föl s alá a házban. Bementem a kis alvókhoz is: „Jaj, de fogtok örülni!” ‒ suttogtam.

Negyed kettőre igen erős fájásaim lettek, nem sűrűsödtek, de az ereje elsodort. Egyre sebesebben járkáltam, csak néha feküdtem le, s percekre el is aludtam a szőnyegen. Áginak telefon, hogy majd hívom, ha jönnie kell. Fél óra múlva hívtuk újra, hogy na, most már viszont siessen. Olyan jó lett volna, ha már abban a pillanatban ott is van! És egy pillanattal később itt is lett! Már a házunk előtt járhatott, amikor hívtam. Elindult előbb, hogy velünk lehessen. Nagyon meghatódtam, hogy miattam jött, érezte, hogy sietnie kell. Hosszú ruhájában, halkan lépett be hozzánk, természetesen, mint aki haza jön. Mintha egy anyuka érkezne, hogy segítsen. Hogy nekem segítsen, kényeztessen.

Vizet raktunk föl forrni a borogatáshoz. Segíteni akartam, udvariasan mutattam, hogy hol talál hatiteres lábost. A csörömpölő edények fölül nézett rám: „Te csak menj a dolgodra” ‒ mondta. Milyen igaz! Nekem most más dolgom van, mintsem edények után kutatni. És mentem. A Dolgomra.

Sétáltam, kapaszkodtam Gáborba, s amikor épp nem találtam támaszt, Ági állt elém, hogy őbelé kapaszkodjak. Pici volt, törékeny, nem hittem, hogy elbír. Inkább Gábort kerestem, nyúlkáltam utána, mint egy polip, aki zsákmányát keresi. „Milyen jó ez a borogatás! Kérek még forróbbat, még gyorsabban!”

Aztán hirtelen nem bírtam tovább állni. Ez a pont volt az, amiről Ági is annyit mesélt az információs héten. Ennél a szülésemnél hihetetlen élesen és határozottan jött: a megadás. Megadom magam. Megadom, térdre rogyok, itt vagyok, vigyen a fájás, az örvény, ahova akar. Térdeltem: „Segítsetek, nagyon fáj! Valaki segítsen!” ‒ könyörögtem. Ági masszírozott, borogatta a gátamat. Elfolyt a magzatvíz.

Hihetetlen intenzitással sodortak a kontrakciók. Ismertem ezt a „kakilós” érzést, ez már a kitolás. Pihegtem, nyögtem és vártam. Aztán nagyon-nagyon csípett a gátam, feszült rettenetesen, úgy éreztem, hogy ezerfelé repedek. Nem számít már az sem, csak bújjon ki a fejecskéje.

Kibújt a feje. Kérdeztem Ágit, hogy most hogyan és mit csináljak? „Ahogy jólesik, jól van a kisbaba.” ‒ mondta. Vártunk. Én is, ők is. Mindannyian. Nem sokáig. A következő kontrakcióval egész kis meleg teste megszületett. A földre szültem. Fölpattantam, fölültem a kanapéra és kértem Őt. Megöleltem. Életemben először. A kisfiamat. Újra Anya lettem. Ennek a kisfiúnak az Anyukája.

Nagyon sírt, fázott, szopizni sem akart, csak később. Nyugtalanított, hiszen olyan végtelenül szép szülés volt. Milye fáj? Ági azt mondta, hogy nem is sír nagyon. De szerintem nagyon sírt. Első babánk, akit megmért Ági, ott, akkor rögtön. Csak úgy kíváncsiságból, hogy ilyet is lássunk. Gyönyörű volt, nagy és egészséges.

A gátam teljesen ép maradt. El sem akartam hinni. Így is lehet szülni? Nem kell utána hónapokig helyezkedni a széken a fájdalomtól, s ápolgatni a gátamat?

Ági összepakolt, halkan beszélgettek még Gáborral, majd nagy betűkkel ráírta a szüléses papíromra: „Így kell szülni.” (Jaj, de büszke voltam!) Majd olyan halkan, ahogyan jött, kilépett a madárénektől ébredező hajnalba.

Legbékésebb, legdinamikusabb szülésem volt. Ha visszagondolok rá, elönt a szeretet, a melegség és a nyugalom. Ági ismét nagyon kevéssel (háromnegyed órával) a születés előtt érkezett, de azalatt az idő alatt is sikerült teljesen befogadni és körünkbe zárni.

Ábris első két évében nagyon sírós kisfiú volt. Minden különösebb ok nélkül sokat sírt. A mai napig kapaszkodik, szorít, nehezen enged el. Talán fél, hogy elveszít, mint akkor majdnem, olyan apró embrióként a műtét alatt, amikor elaltattak. Nem tudom, sose fogom megtudni, mindenesetre hálás vagyok minden segítségnek, hogy most ölemben tarthatok egy ilyen gyönyörű és egészséges kisfiút.

G. Zs.

Első Telihold > > >
Második Telihold > > >
Belgiumi Telihold > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.