629. nap: Jobb lesz a stábnak is
Első kisfiam császármetszéssel született. Szülészorvosommal nagyon jó viszonyban voltunk, tegeződtünk, szülésfelkészítő tanfolyamra jártam, amit ő is tartott. Annál jobban meglepődtem, amikor bementem a kórházba, és mindenféle fájás, magzatvízelfolyás nélkül közölte: „Ma szülünk, estére meglesz a baba!” Elém tett egy nyilatkozatot, hogy egyezzek bele a burokrepesztésbe. Nem írtam alá, aztán ahogy telt az idő, megtettem: férjem is biztatott, hogy „biztosan jobban tudja”, és az orvos is: „jobb lesz így neked is, meg a stábnak is”. Furcsa indoklás, sosem felejtem el, de akkor, egy megindultnak vélt szüléskor és sok hónapnyi bizalom után elfogadtam. Burokrepesztés után semmi, majd pár órás „túl gyenge” fájások után oxitocininfúzió. Ugyanaz a menetrend: nem írtam alá a papírt, aztán abban a lelkiállapotban, a megindult fájásokkal próbáltam elhinni, hogy az orvos „biztosan jobban tudja”.
A folytatás – most már tudom – szinte menetrendszerű lett: erőtlen összehúzódások, a szülés „nem halad”, túl sok idő telt el (mármint a burokrepesztés óta), a baba nem mozdul, nem indul el az úton – nem akar megszületni! Biztos valami baja lehet: legyen császár, nehogy oxigénhiányosan szülessen. Ezt én sem akartam, és furcsa megkönnyebbülést éreztem: vége a fájdalomnak! Így is lett. Az őrületes fájdalom megszűnt, és vele együtt minden más érzés is.
Amikor kisfiamat egy méter távolságból megmutatták, nem éreztem semmi extázist. Gondoltam, a nyugtatók, fájdalomcsillapítók miatt, majd megjön az érzés. És tényleg: jött a bűntudat, hogy nem sikerült, nem tudtam megszülni! Aztán a kétségbeesés: hol a gyerekem, miért nem hozzák még?! Egy örökkévalóság telt el másnap reggelig, amit soha többé nem akartam átélni.
B. M.
Véletlenül kiválasztott mesék.
- 1694. nap: Amíg a többiek látnak esélyt (Júlia Laura születése, 2VBA2C)
- 487. nap: Matyó néni (Bogi)
- 570. nap: Vízöntő
- 1025. nap: „Jó barlangász lesz” (az elsőszülött)
- 1535. nap: Vasárnapi történet (Luca)
