igaz történetek szülésről, születésről

621. nap: Büntetés

Megjelent: 2012. jún. 17.

„Valami elkezdődött.” ‒ mondta K. Lefekszem gyorsan, majd szólnak, ha kellünk. Ébresztés. Megyek. Nehezen találok oda, befagyott az út, semmi nem úgy van, ahogy a térképen volt. Az utcát nem úgy hívják, mint ami ki van írva, mondja Zs. a telefonban. Zs. leszalad elém, segít, tolja a kocsit, megérkezünk.

Kicsi lakás, okos, gombszemű kutya. A kellemetlen szintet el nem érő rendetlenség. K. a gőzös, pici fürdőszobában térdel a kádban. Már jó pár nappal túl van az idején, de a vizsgálatok azt mutatták, megvárhatjuk, amíg megindul magától a szülés. Minden rendben. Még az érkezési vizsgálat előtt hívom Julit: „Nem kell rohanni, de gyere!”. Hamar megjön, véletlenül pont ismeri a terepet.

Közben az érkezési vizsgálat is megtörténik: meglepetésemre egészen az elején vagyunk. K. már a szobában marad. Minden kontrakció alatt fölsegítjük, megáll az ágy előtt, és ütemesen, szépen mozog. Táncol. A lába, amilyen szép, olyan rosszul érzi magát: minden kontrakció alatt begörcsöl, ez a legnehezebb számára. Órákon át szinte hajszál pontosan ugyanez zajlik. Kontrakció elején fölpattan, tánc, hangok, aztán lazítás fekve. Elálmosodom, az egyetlen csöpp szobában elalszom a sarokban ülve.

Amikor fölnézek, ugyanaz zajlik. Zs. is mindig ugyanúgy segíti. Megvirradt. A falba vájt speciális, kerek hajóablakon át festői a kilátás. Már eltelt csaknem hat óra, amióta megjöttünk. A szívhangok jók. Látszólag minden rendben, de ha a vajúdás aktív szakaszában elalszom, az nekem azt jelzi, hogy valami nem úgy halad, mint ahogy kellene. Javaslom, hogy megvizsgálom, és ha nem nyílt sokat a méhszáj, elmegyünk, hogy pihenjenek, aztán majd visszajövünk. Nem fogadja el. Mivel nincs szakmai ok, nem erőltetem.

Julival nézegetjük a jobbnál jobb, szebbnél szebb könyveket. Kimegyünk a konyhába. Minden csupa egészség. Méz, magvak, kis konyhai kézi famalom, gyümölcsök. Cukor sincs a háztartásukban. Só se, csak tömbkristály formájában. Házi, nem géppel sütött mazsolás kenyér, málnalekvár. Kávé a tiszteletünkre. Eszegetünk, várakozunk. Vajon mivel foglalkozhat K.? Juli tudja. Majd’ eláll a lélegzetem, amikor meghallom: koreográfus!

Újra kád, újra tánc, újra hangok, a lába, a lába, a hibátlan szépségű lába fáj. Dél van. Minden változatlan, csak a levegő fogy. Néha Zs. leviszi a kutyát pisilni. Amikor nincs itt, mi vesszük át a szerepét, de semmi nem változik.

Már kora délután van. Tizenkét órája vagyunk itt. Megint vizsgálatot kérek, és fölajánlom, hogy elmegyünk, ha nincs jelentős változás. Most beleegyezik. Alig haladt valamit. Fáradtan elenged. Juli is, én is a gyerekeinkkel töltjük a délutánt.

Este gyerekfektetés után mindenképpen visszamegyünk, CTG-t is viszek magammal, hogy lássuk, szabad-e tovább várni, mire K. rátalál arra, amit nem lehet előre megtervezni. K. nem várja ki a lefektetést. Fél nyolckor jelzi, hogy valami változott. Nem hív oda, de azonnal indulok. Belépve látom, hogy meglágyultak a vonásai, a hangja. Négykézlábra ereszkedett a földön, alig néz rám, mélyen magában van ‒ végre.

Nem is kell a CTG, hiszen mindjárt itt a baba, a szívhangok jók. Hívom Julit, siessen, ha ide akar érni. Megjőve előkeresi a baba fogadótakaróját, meleg vattát, olajat a gáthoz, ezt-azt készít. A babaszív kitartóan, tökéletesen ver. De mi történik? K. megint föláll, megint a megszokott mozgás, a megszokott hang ‒ talán mi zökkentettük ki?

Már este tíz óra. Minden változatlan, csak a munka, a munka. Hirtelen megreped a burok, spenótzöld a magzatvíz. Gyorsan meghallgatom a szívhangokat, tökéletesek. Megmerevedik a kezem a szívhanghallgatás közben. Szöget üt a fejemben: túl jók ezek a szívhangok ehhez a sűrű, zöld magzatvízhez! Lehet, hogy K. szívverését hallgatjuk az ultrahang szívhanghallgatóval? Megfogom K. pulzusát, hogy érezzem, különbözik a baba szívverésétől. De ekkorra már a gondolattól K. pulzusát fogó ujjaimban is a baba szívverésének megfelelő dobogás van. Az sem jut eszembe megnyugtatásul, hogy korábban megmértem K. vérnyomását és pulzusát, rendben találtam ‒ meg se közelítette a babánál normális 120-as szívverést. Megkérem Julit, fogja meg K. pulzusát, de ő is ‒ belegondolva abba, amibe én ‒, hogy talán nem is él a gyermek, és órák óta K. szívverését hallgatjuk ‒ csak tapogat, nem érzi ő sem, amit kellene. Befelé koncentrálok, megint megpróbálom ‒ úgy vélem, sikerült, igen, jól van a baba, K. szíve lassabban ver. Julinak is sikerül. De elbizonytalanodtam. Ennyi elég ahhoz, hogy kórházba menjünk. Zs. érti.

Indulás. A közeli kórházban azonnal CTG-t csinálnak ‒ minden rendben. Még két és fél óra telik el, és az egészséges kislány megszületik. Reggelre újra otthon vannak. Tíz évet öregedtem a kórházig vezető úton. Ez volt a büntetésem azért, mert délután, amikor hazafelé tartottam tőlük, elhessegettem a gondolatot: vissza kellene vinnem a CTG-t, és megvizsgálni K-t, hiszen már olyan régóta zajlik ez a vajúdás, biztonságosabb lenne – de inkább a gyerekeimhez siettem.

Három nap múlva találkozunk újra, a szülés utáni beszélgetésen. Nem szokott ez ilyen hamar bekövetkezni a szülés után, de most mindannyian igényeltük. Ott van mindenki. A gyönyörű kislány, a kutya, a boldog szülők, Juli és én. Mindent elmondunk egymásnak. Őszinte, tanulságos, igazi átgondolások. Mindannyian gazdagabbak vagyunk.

G. Á.

(Részlet az Inda című könyvből.)

Piroska születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.