igaz történetek szülésről, születésről

545. nap: Belesimulósan született erre a világra (Mirkó királyfi)

A nagytesó szerint mindenképpen Mirkó legyen a neve. „De anya, miért kell kórházba menni?” ‒ kérdezi, amikor látja a saját születése képeit. Hát erre most mit lehet mondani? Mert így szokták?? ‒ „De beteg voltál?” „Nem, kisfiam, csak így szokás… De Mirkó itthon fog megszületni, hozzád, veled, velünk, együtt leszünk, majd megnézed?” „Igen.” ‒, és már megy is tovább a dolgára. Szerinte is így természetes, kérdések nélkül. És mikor kérdezik, na mesélj!!! Hogy volt, mint volt? Otthon? Tényleg? Akkor hirtelen nem is tudom, mit meséljek, mert annyira beleolvadt a napunkba, éjjelünkbe, olyan belesimulósan született erre a világra. Olyan is most is pár hónap elteltével, édes, mosolygós, sima ügy.

Már a nagyot is otthon szerettem volna, de valahogy túl sok akadályt éreztünk akkor, és most is a legnagyobb akadálynak a bürokráciát éreztük. De ettől eltekintve én sokszor képzelegtem arról, hogy megszülök egymagam, mint egy kis macska, csak én és a pici babám. Legbelül teljesen biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz. A nagy is gyorsan, könnyedén született, kórházi viszonyok között viszonylag háborítatlanságban, minden beavatkozás, gátmetszés nélkül. Nagyon jó élmény volt már az is, gondoltam, tudtam, ennél még gyönyörűbb is lehet! Még akkor, öt évvel ezelőtt kaptam egy amerikai barátnőmtől néhány könyvet, amikor megtudta, várandós vagyok, és hát köztük volt néhány gyöngyszem, például az Ina May Gaskin könyve. Innentől nincs is más út, azt hiszem. Ha egyszer betekintesz a gyönyörű történetekbe, nincs menekvés, én is így szerettem volna. Annyira logikus, annyira egyszerű és természetes.

Már jócskán túl voltam a várandósság felén, amikor falura mentünk esküvőre, sógornőm ment férjhez. Az esküvő nem a faluban volt, 30 km-re, és após aggódott, mert a tehén pont elleni készült. Én éjfél körül a naggyal és a szüleimmel visszamentem a házhoz, és mivel apósom megkért, nézzünk rá a tehénre, hát oda vezetett első utunk. Mindig azt hallottam tőlük, hogy hány férfi kell hozzá, hogy kihúzzák a bocit a tehénből, és hogy egyedül nem tudnak megelleni stb. Mondtam is a páromnak, hogy figyeld meg, csend és nyugalom lesz, megellik magától szépen. És mit ad Isten, tényleg, már ott volt kint a kis boci, amikor odaértünk, apukámmal odahúztuk a mamához, hogy tudja nyalogatni. Nagy élmény volt, valószínűleg várandósan fokozottan hatással volt rám. Mert lám, a tehénnek is a nyugalom és háborítatlanság kell.

Mirkóhoz visszatérve, nem tudtuk, mikor fogant, a dátumok így bizonytalanok voltak, de papírforma szerint már késett kicsit (mintha csak az IC-ről beszélnénk), hiszen nekünk akkor volt jókor, amikor ő jónak látta kibújni. Szóval, már nagyon vártuk, aktív kismamaéletet éltem, jógáztam, sétáltam, dolgoztam. Minden újabb hét elteltével azon viccelődtünk, hogy jól elnéztük a dátumot. Az én megérzésem szerinti dátumtól csupán négy héttel jött később. Mindenesetre nekem nagyon erős, mély hitem van a várandósság, szülés természetes voltában, a gondolatok erejében, a sorsszerűségben és a gyermekek bölcsességében, na és persze a nők erejében. Elmentem az információs hétre is, de már nem is olvastam, úgy éreztem, amire szükségem van, azt már tudom.

Pénteken már egész nap éreztem, hogy készülődik kifelé, s hívtam a bábát, jöjjön, ha tud, hisz messze lakunk, sok idő, míg ideér. Jött is, estére megérkezett, jót ettünk, beszélgettünk, majd elvitte még a két kutyánkat sétálni, mialatt mi csak tettünk-vettünk, figyeltük, mi jön. De könnyed fájásaim nem erősödtek, így lefeküdtünk aludni. Én nemsoká elaludtam, de kettő körül már fent voltam. A fürdőszobában jártam fel-alá, lélegeztem, de nem volt egy helyben maradásom. Ébreszteni nem akartam a többieket, mert még nem éreztem, hogy jönne az a hullám. Csak mentem, mentem, néztem ki az ablakon, hallgattam a fiúk szuszogását a fájások szüneteiben, pakolgattam a fürdő kellékeit, csak úgy. Megnyugtatott, hogy lent egy bába alszik, és én mégis nyugodtan járkálhatok, senki nem sürget, nem nézi, hol tartok már. Elég, ha én figyelek. A fájdalmat jól tűröm, így csendben lélegeztem csak. Mélyeket, jókat a friss hajnali levegőből.

Elmúlt egy vagy két óra is talán, amikor már vért láttam pisilés után, de mivel a nagyfiam születésénél is így volt, nem aggódtam, sőt tudtam, már közel vagyunk. Ébresztettem mindenkit, és innen már gyorsan mentek a dolgok, mire a férjem és a bába előkészítették a terepet, én már csak négykézlábra érkeztem a földre, és onnan hiába volt a megvetett ágy, nem akaródzott felmennem. Innen már jöttek a tolók, és azt sem éreztem, hogy a segítő kezek a gátamat olajozzák, ezt csak később mondta a párom. Azt éreztem, hogy nagyon jön. Egy mondatra emlékszem, amit mondtam, hogy „Mondjátok, már hol tartunk?”.

öccselÉs jött is minden gond nélkül, átnéztem a lábam között, s mint egy kis kutyakölyök, ott volt az én nagy fiam!!! Gyönyörű volt és nagy, hamar az ölembe vettem, és csak néztük, gyönyörködtünk, szopizott, lejött a nagy, és boldogok voltunk. A nagyfiú együtt vizsgálta meg a méhlepényt a bábával, nagyon érdekelte, és egyáltalán nem ijesztette meg a látvány, ahogyan ettől többen is óvtak. Csak figyelt, tanult, és ment tovább az élet, egy kicsit nagyobb adag boldogsággal megfűszerezve.

Nagyon köszönöm a segítőnknek, aki nem csak segített, de felvidított, megnyugtatott és erőt sugárzott mindig, mindenek ellenére!

Köszönöm a férjemnek a totális mellettem állást, kérdések nélkül!

A családomnak a sok segítséget, és hogy minden félelmük ellenére hagyták, hogy a saját utamon járjak (ahogy mindig)!

T. M.

Levi > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.