igaz történetek szülésről, születésről

505. nap: Babóta (Mariann születése)

Megjelent: 2012. febr. 22.

Előző nap délután anyósomékhoz mentünk szülinapra, és nekem elég rendszeresen (tízpercenként) elég kellemetlenül fájó összehúzódásaim voltak. Gondoltam, aznap vagy másnap fogok szülni. Éjjel aztán fél kettőkor fölébredtem, tízpercenként erős fájásaim voltak (határozott, nem jósló, nem bizonytalan), és mivel emiatt mocorogtam, meg járkáltam vécére, enni, inni, inkább átmentem a nappaliba, hogy ne zavarjam Atit (a férjemet) meg Anit (a kislányunkat). Általában visszaaludtam a fájások között, aztán az álmomba szőve őket ébredtem föl.

Reggel hatkor úgy gondoltam, ha kórházba mennék, akkor az most lenne. Atival megbeszéltük, hogy miket érzek, és mit fogunk csinálni. Nem mondtuk ki, hogy ma fogok szülni, de benne volt a levegőben. Ati lement Anitával sétálni, de bíztatott, hogy telefonáljak a szüléses számra. Én nyolc óra előtt nem akartam, hogy ne zavarjak, viszont szerettem volna, ha a bába, aki jön, nem csinál magának vasárnapi programot, például kirándulást.

Már a 37. heti beszélgetésen kiderült, hogy Geréb Ági ebben az időben külföldön lesz, így Juli vette föl, és megbeszéltük, hogy egy óra múlva újra szólok. Ezalatt pont elég vészesen kezdtek fájni az összehúzódások, ezért telefonáltam Atinak, hogy jöjjön haza, de Anita nélkül (vigye anyósomékhoz). Kiderült, hogy ők pont elmentek a temetőbe, de már fordulnak is vissza.

Tíz órakor már ijesztő erősségű fájásaim voltak (azért ijesztő, mert hiányoltam a bábákat), szóltam Julinak, hogy jöjjenek, és háromnegyed órát ígért. 10.30-kor már kétségbeesve hívtam Atit: „Gyere már!” Végre hazaért (anyósoméknak adta Anitát), én már magamon kívül voltam, ő meg teljesen higgadtan tudott segíteni, bíztatott, hogy mindjárt jönnek a bábák. Nekem még beláthatatlanul soknak tűnt a hátralévő 15 perc, de Atival már jobban éreztem magam lelkileg. Egyre hangosabban üvöltöztem, mindig valaminek dőlve ringattam magam. Ati azt mondta, nem vagyok vészesen hangos, de a szomszédokra igazából nem is tudtam volna figyelni. Próbált simogatni, fogni, borogatni, de fájás alatt nem tudtam elviselni több érzetet, el is löktem. Fájásszünetben viszont hozzábújtam, és fájás kezdetekor hívtam, hogy legyen velem, mert össze-vissza mászkált a lakásban. A lepedő alá már reggel rakott egy vízhatlan terítőt, amúgy meg minden napok óta el volt rendezve: az olajok a polcon a kiságy fölött, a kiságy összeállítva stb.

Mielőtt a bábák megérkeztek, mondtam Atinak, hogy „mindjárt jön”, mert erős tágulást és lefelé nyomást éreztem, és kértem, vegye le a bugyimat, utána egyből jött pár vércsepp. Ati telefonált nekik ezügyben („olyan, mint a ketchup”). Mikor bejöttek, pont nem fájt, rájuk tudtam nézni, köszönni. Mialatt kezet mostak, elkezdtem fokozhatatlanul üvöltözni, erre gyorsan odajött Juli: „Ne erőlködj, csak annyira, amennyire feltétlenül szükséges.” 9-10 cm-es tágulást állapított meg, még volt egy pici méhszáj. Elkezdett alul masszírozni, erre éneklésszerűre változott a kiabálásom.

„Na jó, vegyétek le a ruhámat”. Juli elkezdte a keresztcsontomat masszírozni, remek, puha, meleg volt, körkörös. Irányítottam, hogy följebb. Ati hideg vizes pelenkával törölgette az arcomat, nagyon jó volt. Kánikula volt, de nem akartam ablakot nyitni, mert bőven sok volt ennyi inger is.

Még korábban magányomban lezuhanyoztam, kipróbáltam, hogy a meleg vizet a hasamra irányítom, utánozván a forró borogatást – hát iszonyúan rossz volt, alig tértem magamhoz a sokktól (persze nem tértem magamhoz egészen a születésig). Ezért amikor felajánlották a borogatást, nem akartam kipróbálni.

Nem fértek jól hozzám ott az ágy mögött állva, ezért nagy nehezen följöttem az ágyra, térdelve megfogtam a fejtámlát, és kérdezgettem, hogy jó-e. Végig sokszor dicsértem őket, Atit is, és utána is. Éreztem, hogy ha tolok egy picit, akkor erősödik a tolási inger (szó sincs kakilási ingerről, hanem pont olyan, mint amikor egy kisbabát akar kitolni a méhéből az ember), és magától jön a tolás (tolódás). Ha még erre rásegítettem ‒ nagyon könnyű volt erősen tolni – éreztem, hogy hatékony, megy lefelé a babó. És egyszer csak zutty, kilőtt belőlem egy hatalmas valami, azt hittem, a baba, de csak a magzatvíz volt.

Erre picit csalódtam, de különben fantasztikus jó érzés volt, és nagyon hálás vagyok egész életemre, hogy Juliék ezt megvárták (a korábbi kórházi szülésemmel ellentétben), és megtapasztalhattam a szülésem természetes menetét. Nagyon büszke vagyok magamra, hogy ilyen klasszul működöm, és a Természet része vagyok, ami áhítattal tölt el. A nyomások alatt néma voltam, néha a falhoz nyomtam a fejem. Mindent érzékeltem, tudtam gondolkodni, nem éreztem kontrollvesztést, de csak magamra figyeltem (és ezt megtehettem szerencsére, mert biztosítva voltak a körülmények).

Még néhány nyomás alatt kibújt a fejecske. Ez a lefelészállás-érzés fantasztikus volt, éreztem, hogy hatékony vagyok, hogy most születik a babám, és örültem, hogy tolhatok. És hogy erre senki sem biztat, magam dönthetek az érzéseim szerint. A bábák nagyon csöndben voltak, és Ati utólag mondta, hogy Juli nagyon feszülten figyelt. Egyszer-kétszer suttogtak egymással, de szóltam, hogy ne suttogjanak, mert zavar, hogy nem értem.

A kitolás fantasztikus volt, sokkal elviselhetőbb, mint a tágulás, mert éreztem, hogy halad a baba, és óriási erővel szétfeszülök belül, de végig egy pillanatra se ijedtem meg (mint azelőtt Anival, hogy atomjaimra szakadok), csak toltam bátran, mert tudtam, simán kifér, és amúgy is bíztam a jövőben, ha szakadok, hát szakadok.

Az erő, amivel toltam, nagyon nagy volt, de nem ért el olyan óriási szintet, mint Aninál. Emiatt aztán nem lettek a babán pici piros pöttyök, én nem horzsolódtam le belül, az aranyerem nem lett fájdalmas. Mikor kijött a feje, nem jött több fájás, élveztem, hogy pihenhetek. Egy idő múlva viszont szólt Juli, hogy nyomjak, ha úgy érzem. Picit elkezdtem, amiből magától nagy lett, és egyszer csak zutty, hatalmas megkönnyebbülés, és heves öröm tört rám. Sírva-sóhajtva kiabáltam, hogy „Ez csodálatos, jaj de jó!”

Sírt egy picit, ez is fantasztikus volt, megerősítette, hogy megcsináltuk, létezik. Egy újszülött kisbaba sírásának a hangja! Hihetetlen. A párnákra dőltem, és simogattam a fejét. „Kéred?” –„Igen.” Odaadták takaróba bugyolálva.

A lepény több mint egy óra múlva született meg. Amikor Anitát hazahozták délután a nagyszülők, már fölöltözve feküdt rajtam Mariann. Beszaladt, kereste a szemével, „Hol a Babóta?” És meglátta, megnézte. Új időszámítás kezdete.

Mariann azóta is (öt éve) bámulatosan kiegyensúlyozott lányka, árad belőle a belső biztonság érzése.

Sz. B.

Rebeka > 

Véletlenül kiválasztott mesék.