igaz történetek szülésről, születésről

484. nap: Keserű szülés utáni abszurd színmű

Megjelent: 2012. febr. 1.

Nekünk, sajnos, nem jött össze. Ugyan Geréb Ágiék korábban számtalanszor elmondták, senki se legyen csalódott, ha végül kórházban kell kikötni, hiszen a lényeg, hogy a baba rendben megszülessen és a mama is egészséges maradjon, de igazából nagyon a lelkemre vettem, hogy végül mégis be kellett vonulnunk oda, ahova legkevésbé sem akartunk.

Pedig minden tökéletesen indult. Egy gondnélküli terhesség, jó hangulat, remek felkészítők Ágiéknál, hasznos beszélgetések a szülésről. Még a szorongó apák is megoszthatták egymással aggodalmaikat, ami kifejezetten jólesett.

És akkor eljött a becélzott időpont… ‒ de semmi. Eltelik egy hét… ‒ semmi. Ági nagy gonddal egy kis csodakészüléken „távirányítással” vizsgálta kis magzatunk szívműködését, ami eleinte rendben volt, majd a szülés előtti hétvégén némi zűröket mutatott. Ági ekkor bezavart minket a kórházba, hétvégi ügyeletre, ahonnan hazazavartak, hogy itt minden normális, ne tartsuk föl őket ilyennel. Majd aznap este mindez újból: Ági aggódva beküldött, ők kelletlenül megvizsgáltak, majd haza. Ugyan ekkor már fel voltunk készülve, hogy akár bent is tarthatnak, de mégsem. Hétfőn azért a nőgyógyász – aki nem mellesleg tudott és nem tiltakozott otthonszülési tervünk ellen – szintén vetett egy pillantást Orsira, majd egy kis manuális vizsgálat után hazaküldött, hogy minden rendben, ő Ágira bíz minket.

Hazaérve már valóban megindultak a megfelelő fájdalmak, így hamarosan hívtuk Ágit, aki nagyon megnyugtató volt, és szerencsére elég hamar meg is érkezett hozzánk Évával karöltve. Ahogy betették a lábukat, teljesen megnyugodtam: feleségem és az érkező gyermek jó kezekben van, innentől gond már nem lehet. Gyors vizsgálat, terepszemle és „berendezkedés” közben és után feleségem vajúdását igyekeztek megkönnyíteni fürdővel, járkálással, illóolajokkal, szép szavakkal, simogatással. A csendesebb periódusokban mindez átcsapott egy teadélután hangulatába: hogy milyen finom a padlizsánkrém és Ági szerint is a Twinings Earl Gray a legjobb feketetea.

De egyszer csak ez az idilli állapot félbeszakadt. A tolófájások hirtelen lecsökkentek, s burokrepesztés után kiderült: mekóniumos a magzatvíz. Ági kiadta az utasítást: bizony sajnos itt a pillanat, öltözés, kórházi pakk elő, pakolás, és hívni a mentőket. Ez volt az otthonszülés egyetlen momentuma, amitől előre féltem, hogy csak ez ne következzen be! Bekövetkezett.

Korábban nagyon aggódtam a szüléstől, hogy minden rendben legyen, hogy közben nem tudok segíteni, hogy ez valóban egy megoszthatatlan női dolog, így csak esetlenül, tétlenül tudom szemlélni a folyamatot. (Ágiéknak erre is megvolt a recept, apukákat mindenféle „földi” feladatokkal ellátni: vízmelegítés, tevés-vevés, mindez nagyon jól bevált.) A becsület kedvéért előre megnéztük a szülőszobát is, ahol szorongásaim nemhogy csökkentek volna, csak fokozódtak. Arctalan gépezet, sok cső, műszer, szike, ez meg az, ahogy talán Murphy is mondja, ha egy orvos kést lát, akkor neki bizony ottan vagdosnia kell. Akkor ott feleségemmel nagyot nyelve, némán hagytuk el a terepet. Ez az, amire nem vágyunk. De végül ez várt ránk.

Óráknak tűnt, mire megjött a mentő. A mentőorvos elválasztott feleségemtől, előbb őt vallatta a kocsiban, majd külön engem. Kihallgatásukkal hosszú, kellemetlen percek teltek el így a kórházba indulás előtt, de igyekeztünk nem a Blikk másnapi címlapjára kerülni Ágival egyetemben.

A kórházban szintén faggatózás, kínos keresztkérdések, sunnyogások. Itt már teljesen egyedül maradtunk. Se Ági, se bába, mint egy ideális állapotban, egy másik országban, csak a ki-be járkáló szülőszemélyzet („Kismama, nyomjon!”, „Apuka, nézze a műszert!”). Orvosok is jöttek, és nagyon akarták, hogy a mi kisgyermekünk most már igazán jöjjön ki. Nem túl hosszú, de annál küzdelmesebb idő után, gátmasszázs helyett hatalmas vágással és vákuum segítségével azért végül mégiscsak megszületett gyermekünk.

Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen mindent elfelejtettünk, ami az elmúlt órákban velünk történt, a világ kerek és csodálatos lett, kisfiunk pedig a legtökéletesebb.

A csoda pár óráig lebegtetett minket, majd vissza a valóságba: az ötágyas kórházi szobába, ahol egész nap akkora a jövés-menés, mint egy pályaudvari váróteremben, ahol a vécét nem lehet bezárni, és ahova az ápolók – tisztelet a kivételnek – csak létszámot ellenőrizni jönnek be. Alig vártuk a pillanatot, hogy hazakerüljünk, ahol nem várt kálváriánk, egyben Ági csodatevése csak folytatódott.

Máig pontosan megmagyarázatlan okból feleségem jó két-három hétig nem tudott önmagától pisilni, csak katéter segítségével. Ági hatalmas akciót szervezve naponta – még a legnagyobb ünnepek idején is – feljárt hozzánk, de ha ő nem, segítőiből mindig akadt valaki, aki a nap bármelyik szakában megjelent, hogy katétert cseréljen, pisiltessen, szoptatási tanácsot adjon, meséljen, biztasson.

Ági közben szinte családtaggá vált, láthatóan örömmel ücsörgött az ággyal szembeni kanapén, hallgatta velünk a Bartók rádiót, nézve könyveinket vagy a képeket a falon. Teázgattunk, sütiztünk és ilyenkor sokszor elfeledtette velünk aggodalmunkat, hogy feleségem eztán talán már egész életében csak katéterrel fog tudni pisilni.

Gyermekünk életének első három hetében akkora és oly színes, érdekes felvonulás volt a lakásunkban (mindez megfejelve egy, az egész házra kiterjedő gázszereléssel), ami már-már az abszurditásba csapott át. Sokszor úgy éreztük, mintha egy Ági vezényelte színdarabban ülnénk, amiben három hét alatt számtalan segítő szereplő bukkan fel. Mindenki leül a kanapéra, szemben a franciaágyon a kórházban begennyesedett gátsebétől mozdulni alig bíró feleségemmel, és a szituációt csendes megadással tűrő, csodálatos és makkegészséges kisgyermekkel.

Ági egy alkalommal elámulva a gátseb rémes állapotán, mintegy tábori kórház jelleget kölcsönözve szobánknak egy könnyed mozdulattal ott az ágyon újraöltötte feleségem elgennyesedett varratait, ami ettől kezdve nagyon hamar és nyom nélkül begyógyult.

Reménytelennek tűnő kálváriánk azonban lassan szerencsés véget ért. Végre kidobhattuk a maradék katétert, eltűntek az állandó papírvatták (közben visszakötötték a gázt, így meleg víz és fűtés is lett), a lakás is kezdett visszaalakulni normál állapotába. Ágiék már ritkábban jöttek, de telefonon sokat érdeklődtek, és bármikor szívesen mondtak pár kedves szót.

A sors azonban csúnya fordulattal zárta le történetünket, mert nem sokkal az után, hogy mi rendbejöttünk, lassan kimásztunk ebből a furcsára sikerült szülési időszakból, Ági életét és a háborítatlan szülés bölcsőjét hirtelen rendőrök dúlták föl. Lelkünkben ez pedig csúnya tőrdöfésként hatott.

B. D.

Véletlenül kiválasztott mesék.