476. nap: „Édes almát hoztam én”

A kisfiunkkal, B-vel rövidebb ideig vajúdtam, emlékszem, még halogattam is, hátha megúszom. Kimentem a kertbe almát szedni. Pár órával a szülés előtt megfőztem a vacsorát, gondoltam, úgyis eltart még ez. Biztosította magát a kis B., nehogy éhen maradjunk ‒ olyan is a mai napig, kis torkos.
Aztán T. szólt, hogy szerinte most már menjek szülni, és erősödtek is nagyon a fájások, úgyhogy beültem a kádba, az jólesett, aztán mégse. A szomszédok közben bemenekültek a házukba, teljes rémületben. A kislányunk mindenesetre nagyon bátran jelen volt, igaz, el volt foglalva a babájával. Közben azért eleresztett egy-két ilyet: „Anya, hagyd már abba, így csinál a mosógép!”, meg szülés után: „Anya, állj már fel! Vegyél fel!”
Szóval, megérkeztek Ágiék, és aztán nemsoká’ jött is a kis titokzatos ember, csak ott termett egy nagy ugrással, mint egy igazi kis párduc. Állva szültem meg, félig T. térdén támaszkodva, fájt nagyon, de hát az csak két pillanat volt, a feje, aztán a válla.
És aztán olyan jó volt, ahogy T. és J. is ott segédkeztek a köldökzsinór elvágásánál, ahogy a doulák beburkoltak, és ahogy a kis büszkeségem ott szuszogott a hasamon, utána meg már a mellemen.
Eszembe jutnak az óvodáskori képeim (anyák napjára készültek), ahol olyan bizalmatlanul nézek, hogy az óvónénik féltek tőlem, és eszembe jut ez a szüléskor megélt hatalmas ősbizalom, amit Ágiék óvó kezei keltettek bennem. Hogy nem kellett oxitocin, már attól beindult a szülés, hogy megláttam őket. Hogy másnap és azután akármikor felhívhattam őket, hogy meghallgattak, bármi volt, pedig már éppenséggel nekik is tele lehetett volna a hócipőjük a sok éjszakai mustrálással. Hogy úgy mentek el, mint családtagok, és mindezért semmit nem követeltek, még csak nem is kértek.
Ha valaha lenne még gyerekem, biztosan megvárnám, hogy ők szabadon, háborítatlanul eljöhessenek a szüléshez, hogy úgy segíthessenek, ahogy az nekik és nekem is jó.
B. M.