Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 474. nap: Kis cakkos fülű (Tomi)

474. nap: Kis cakkos fülű (Tomi)

Megjelent: 2012. jan. 22.

Tomi születésére gondolva két év után sok kép, töredék, mozzanat jut eszembe… A legfontosabb, hogy tudom, éreztem, amikor megérkezett, mármint Ő. Nemrég beszélgettem keresztanyámmal arról, amikor meghalt egyetlen gyermeke, aki nagyon súlyos testi és szellemi fogyatékos volt, és több mint negyven évig ápolta, tartotta a karjában. Mesélte, hogy csendesen ültek, simogatta, minden porcikáját csókolta, és érezte, ahogy egy nagyot sóhajt, és elhagyja a testét, de még ott van vele egy burokban, majd elmegy.

Hogy miért pont ezt írom? Mert én éreztem, amikor Tomi megjött. A teste ott volt, mondtad, hogy minden oké, „megy a kis szíve”, rajtam volt már, letekerted a zsinórt a nyakáról, leszívtad, még ambuval is rásegítettél, de még nem volt ott. Adria tett a homlokára életmentő cseppet, és erre picit megrázkódott, és ott volt, addig éreztem, hogy még akár menne is, ő sem biztos benne, de nem féltem. Egyáltalán nem. Minden rendjén volt, minden olyan lassan történt, mint amikor egy filmben lelassítják a jelenetet, csak őt néztem meg a Te arcod, ahogy koncentrálsz. Akkor értettem meg, miért nem volt ő valós nekem a terhesség alatt ‒ nehéz várandósság volt, direkt használtam a másik szót… Még mondtam is a párcsoportban, hogy valahogy ő nem valós, még nevet sem tudtunk választani előre. És amikor megjött, csipogott, mint egy kis pingvin, Zoli nemrég mesélte, hogy ő akkortól szereti. Különös, nem? Nincs rózsaszín babatervezés, megfoganás és várandósság. Csak döntés, hogy nekem kell, és munka és rosszullét, és nagy konfliktusok, sok érzelmi nélkülözés, és a végén egy ilyen csoda. Élet és halál szentsége, misztériuma…

Amikor elmentél, megpusziltad, megsimogattad, és azt mondtad: kis rágott fülű ‒ vagy cakkos fülű? Nem is tudom. Még cakkos a füle… ‒ imádom. Másnap lett neve, nézegettük, nem volt Vencel, inkább Andor, de Anna megvédte, és Tamás lett, nem komor komondor Andor.

Annának azt mondtad, hogy nem minden szülés ilyen nehéz. Nehéz volt? Nem tudom, mindent kétszer csináltam, még nem tudom pontosan, miért. Amikor azt mondtad érkezéskor, hogy itt nemsokára baba lesz, nem hittem el, nem hittem, hogy ilyen könnyen lehet szülni… Annyira semmi volt addig, olyan kellemes. Miért záródott összébb a méhszájam? Csak sejtem, persze az egy dolog, hogy följebb volt, meg nyakán zsinórral, és csak a burok tágított, de nem tudtam elengedni olyan hamar… Ha kórházban vagyok, itt vittek volna császárra, az tuti… Anna is nyakára tekeredett zsinóros volt. Lassan értem, miért… Vajon, ha lenne még babám, ő is az lenne?

Jártam családállításon, lett volna ikertesóm, sok mindent megmagyaráz ez, még a gyerekeimmel kapcsolatban is. Kicsit abszurd, de Mária azt mondja: „igaza annak van, aki gyógyulást hoz”, és én jól vagyok. Soha még ilyen jól nem voltam…

Azt is mondtad, hogy türelmes vagyok. Komolyan? Sokan mondták már, de nem tudtam, hogy szülés közben lehet valaki türelmes. Én azt hittem, hangos voltam, Zoliék szerint nem.

Tudom mindenre azt mondtam: „Jó így.” Tényleg jó volt. Nemrég jöttem rá egy könyv kapcsán, hogy mi volt az a szakasz, amikor kitolás előtt minden tiszta lett, és nem volt semmi fájdalom, és tulajdonképpen semmi sem volt. Nandu azt írta, ez a „légy hálás és pihenj” szakasz. Nekem ez nem volt meg előre, hogy ilyen van. Annával is a kórházban és Tomival is itthon kicsit megijedtem, hogy most minden leállt. De mindenki olyan nyugodt volt, és beindult újra.

Azt sem gondoltam, hogy megtalálom a nekem való kitolási helyzetet, és megtaláltam, de hogy milyen hülyén kitekertem magam! De nem nyílt szét a szeméremízület, mint Annával, ahol hátamra fektettek, és húzni kellett a lábam, és még nyomták is le, nem tudtam egy napig lépni sem utána, és később is csak sokára lépcsőzni…

Anna már a várandósság alatt is velem volt, tudtam, mikortól vagyunk ketten, olyan fura és fontos dolgok ezek…

Tudod, mi volt még más? Most a magam kontrollcsoportja vagyok. Van egy tizenegy éves gátmetszésem, ami még néha fáj, és tudom, érzem, hogy van benne mélyen egy fel nem szívódott felszívódó varrat… Van egy gátrepedéses hegem, de nem tudom hol, mert nem fáj, és nem is látszik, most akkor melyik is a jobb, vágni vagy repedni?!

Más volt az egész gyerekágy. Nyugodt és csendes és szoptatós és könnyen kakilni tudós, és senki nem piszkált, és nem kellett kemény széken ülni látogatás és szoptatás alatt, és ágyba kaptam enni, inni, és itthon voltam, voltunk, ott, ahol lennünk kellett.

Nem mentem hathetes kontrollra, képtelen voltam engedélyt kérni egy idegen férfitól, hogy a kedvesemmel együtt lehessek. Tudtam, hogy minden rendben van, kint és bent, lent és fent.

Nem volt rossz emlék, például olyan, hogy véres köpenyes szülésznő leszólja a fájásaim, mondván, csak arra jók, hogy kifárasszanak, menjek haza aludni! És senki nem mondta kitolás alatt, hogy „kakil, kakil, kakil, kakil…” Most is szégyenkezem…, pedig tudom, az eszemmel azóta felmentettem „drága jó Sz. doktort”, hogy csak arra bíztatott, hogy jó izmokat lazítsak el… Nem tudtam hozzá menni később… Mert tudtam, hogy meghalt nála egy baba, mert megsürgetett valakit ok nélkül, és azért sem, mert ő csinálta az abortuszt, Anna és Tomi féltestvérének, mármint ő ölte meg… Nem hibáztatom, a munkáját végezte, de én nem tudtam hozzá menni…

Hozzátok mentem, sokat tanultam és kaptam Tőletek. Tőled különösen sokat. Nem tudom viszonozni, csak egy csendes köszönömre futja.

Sokat tettél azért is, hogy még ma is együtt vagyunk Zolival…

Köszönöm!

D. B.

Anna > > >