igaz történetek szülésről, születésről

469. nap: A szív közepén ülünk

Megjelent: 2012. jan. 17.

Már nagyon vártuk. Minden nappal jobban és jobban. Még ma sem akart előbújni. Éjszaka sem akart. Talán nyugodtabban, türelmesebben kellene őt várnunk. Igen! Sikerült uralkodni magamon.

Eljött a mi éjszakánk. Kétórás alvás után enyhe összehúzódások. Ez az, vagy nem az? Talán akkor tényleg a nyákdugó volt az még délután. Hét perc múlva újból egy összehúzódás, most erősebben.

Itt az idő. Telefonáljunk, vagy várjunk, amíg ötperces lesz? És öt perc múlva már jött a következő. Telefonáltunk, a segítség úton van.

Járkálok fel alá, így jobb. Ülni, feküdni nem esik jól. Az első kontrakció óta alig 50 perc telt el, de én ezt nem érzem, az időérzékem elveszett, a fájások hárompercenként jönnek. Jajgatok, sőt egyre inkább sikítok. Nincs, aki leintsen, ez jó! Így jó! Erőt ad!

Melegre vágyok. Egy káddal teli víz melegségére. De nem lesz tőle könnyebb, egyre nehezebb, egyre jobban fáj, de érzem, hogy mégis oly csodálatos, és egyre közelebb vagyok a perchez, hogy megláthassam a kislányomat. A meleg víz nem elég forró, páromat kérem, hogy hozzon vízforralót, muskotályzsálya-olajat, de minden pillanat olyan örökkévalóság, nem merem elengedni, ne hozza, maradjon itt velem, mert megint fáj. Mire észreveszem, önti a forró vizet. Most érzem már, hogy jobb.

A fájások már majdnem folyamatosan, megállás nélkül jönnek, hányingerem van. Azt érzem, kilépek saját bőrömből, kívülről látom magam teljes lélekjelenléttel. Így kell csinálni.

De valami megváltozott. Erős hányinger, és nyomnom kell, erősen, nagyon erősen.

„JÖN!” – kiáltok – „JÖN!” „Micsoda? A baba?” – kérdezi férjem. „IGEN!” – sikítom. Gyorsan jön…

Térdepelek a meleg vízben, egyik kezemmel védem a gátat, másikkal pedig várom a kicsikém fejecskéjét. Valami nem jó. Csúszik. Ez nem a feje. Akkor mi lehet? A feneke? Az biztos nem. Nem fordult meg. Biztos vagyok benne. Egyre inkább csúszik, már kint is van. Mi lehet ez? Fehér és csúszik és narancs nagyságú. Abban a pillanatban kidurran. A burok volt az. Egészen eddig védte Őt.

És igen! Már jön a kis hajas fejecske is. Kicsúszik félig a feje. Kitapintom az orrocskáját! Csodálatos érzés! Érzem, de még nem látom. És aztán a következő nyomásra kint is van. Felhúzom a vízből. Gyönyörű! Sírni tudnék a boldogságtól. Ölelem. Vigyázok rá. Nem sírt, de tudtam, hogy minden rendben van, lélegzik szépen. Csukva van a kis szeme. Jár a kis keze. Csak ölelem. El sem akarom engedi. De nem is kell, nem viszi el senki, itt marad velem. Ameddig csak akarom. Bár megállna az idő…

Nem! Még terveim vannak Veled, kicsim! Gyönyörű, örömteli pillanatok sorozata. És már semmi nem fáj. Mekkora csoda! Minden nap átélném. Itt van apa is. Ölel minket. Vigyázott ránk, és eztán még inkább fog. Világra jöttél, itt vagy velünk. A testvéred pedig bent alszik a szobában. Hihetetlen, hogy nem ébredt fel, végigálmodta az elmúlt két órát. Érezte, hogy aludnia kell. És ekkor szól: „Apa!” – és ő megy.

Így tökéletes minden. Teljes harmónia és csend. Nincs vakító fény, csak félhomály, meleg víz és a szív közepén ülünk mi: Te és én…

L. N.

Véletlenül kiválasztott mesék.