Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 409. nap: Van egy erő

409. nap: Van egy erő

Megjelent: 2011. nov. 18.

„Van egy erő, ami szüléskor eljön a nőkhöz. Nem kérik, egyszerűen csak elárasztja őket…” …és ez az erő elhozza a kisbabát (Penny Armstrong: A születés művészete). 2008 júniusában velünk is megtörtént a csoda. Egy szerelmes lányból és fiúból egyszeriben család lett. Kisbaba született erre a világra. Minden pillanatban megtörténik ez a világban, velünk azonban akkor és ott történt. Megszületett a kicsi lányunk, és általa született egy édesanya, egy édesapa és egy új család is.

A várandósság nagyon szép volt, szerettem kismama lenni. Az első három hónap rosszullétét és a hányást leszámítva tényleg minden percet élveztem. A legelső pillanattól fogva tudtam, hogy el tudnám képzelni, hogy az otthonunkban lássa meg a gyermekünk a napvilágot, de persze akkor még ez olyan távolinak tűnt. Azért decemberben elmentem egy információs estre, hogy tájékozódjam. Szerettem volna közelebbről megismerni ezt a lehetőséget, de ekkor még nem volt semmi tudatosság, elhatározás bennem, csak éreztem, hogy nekünk ezt az utat kellene választanunk. Az információs esten már biztos voltam benne, hogy én szeretném, ha otthon szülhetnék. Eltelt a kilenc hónap, és egyre izgatottabban vártunk már. Időközben – hogy semmi se legyen egyszerű – Apával vettünk vidéken egy házat, amit fel kellett újítani, s persze mindezt a kislányunk érkezése előtt egy hónappal. Sok-sok kérdés volt bennem a születéssel-szüléssel kapcsolatban (kétség egy szemernyi sem), amire mind választ kaptam Geréb Ágiéktól a tanfolyamon.

Szerettem volna, hogy a kislányunk apja és nagymamája (ő az én édesanyám) is jelen legyen a nagy napon. A párom tökéletesen egyetértett velem, és támogatott a döntésben. A nagymamit pedig elvittem a tanfolyam egyik napjára. Ő ugyan szülésznő, de otthonszülésben még nem vett részt. Szuper egy anyuka, mindig támogatott, hagyta, hogy a gyermekei éljék a saját életüket. Most is csak egy halvány aggodalomfélét láttam megcsillanni a szemében, amikor felvetettem az otthonszülés gondolatát, ami aztán azonnal kihunyt, miután a tanfolyamon feltette a kérdéseit, és választ is kapott rájuk.

A nyolcadik hónap végéig dolgoztam, a cég még ekkor is nehezen engedett el, s bár élveztem a munkámat, de május végén éreztem, hogy most már csak a születendő gyermekemmel szeretnék foglalkozni. Apa drága meg csak felújított és felújított vidéken. Szerencsére a munkája rugalmas, így minden idejét az új otthonunknak szentelhette. A hatékonyabb munka érdekében le is költözött, én pedig házi őrizetet kaptam a húgaim személyében, aminek persze mindenki örült.

A nyár leghosszabb éjjele előtt három nappal érkezett közénk kislányunk. Annyi nehézséget megéltünk már apával, hogy úgy döntöttünk, az érkezését nem bízhatjuk a véletlenre. A lehető legjobbat szerettük volna neki, hogy tudja és érezze, hogy ez a világ jó. Nehéz az út, ami ide vezet, de megérkezni jó. Otthon született hát Kincsem, csupa szerető ember közé, félhomályban, csendben.

4.40-kor felkeltem, pisilnem kellett, majd visszafeküdtem. A mosdóban mintha hallottam volna valami kis pukkanást, de nem foglalkoztam vele. Visszafeküdtem az ágyba, amikor is azt éreztem, hogy valami meleg folyik a lábamon. Gondoltam, megnézem, mi van. Felálltam az ágy mellé, és liternyi, babaillatú, tiszta víz folyt ki belőlem. Rita testvérem azonnal felpattant az ágyban, és csak mondogatta. „Tudtam, hogy most fog történni valami, tudtam.” Nevettünk és felcsaptuk a „Bába válaszol” című könyvet, hogy most akkor mit is tegyünk. Én közben egy törölközőn térdeltem az ágy előtt, mert még mindig csordogált a víz belőlem, Ritus meg az ágyon hasalt. Mivel a víz tiszta volt, teendőnk nem akadt, így csak nevettünk a helyzeten. „Tisztára, mint a filmekben.” – mondogatta Rita.

Aztán felhívtam a párom, mondtam neki, hogy ne aggódjon, elfolyt a víz, de még semmi más nem történt, viszont reggel induljon el. Szegény, később mesélte, hogy semmit sem tudott ezután aludni, de muszáj volt reggelig várni, hogy munkásokat eligazítsa. Felhívtuk nagymamiékat is, ők azonnal kocsiba ültek, útközben bevásároltak, hátha másnapig is eltart a babám megérkezése. Ágit még nem akartam zavarni, ki tudja, milyen fáradt lehet, hadd aludjon. Reggel hatkor befutott nagymami meg Kata testvérem is, ők is ott voltak a szülésnél. Nagyon jó volt a hangulat, megreggeliztünk, közben én még semmit sem éreztem. Egyszerűen nem fogtam fel, hogy aznap valóban találkozhatunk. Ágit reggel hét-nyolc körül hívtam, kikérdezett, majd kérte, hogy egy óra múlva hívjam újra, de persze előbb is, ha úgy érzem.

Közben sétálgattam, néha kicsit keményedett a pocim, de egyáltalán nem fájt semmi. Kezdtem aggódni, mi van, ha nem is fog ma történni semmi, de nagyikád türelemre intett, hogy ne izguljak már, a magzatvíz elfolyása elég egyértelmű jel. Aztán hányingerem lett, elmentem a mosdóba, a reggelit nem viselte el a gyomrom, hasmenésem is lett… a testem tisztította önmagát.

Tizenegy felé újra hívtam a bábánkat, hogy szerintem jöjjön. Na, nem mintha annyira fájt volna, csak kezdtem aggódni, mivel az utcában épp filmforgatás zajlott, és lezárták a környéket, féltem, nem engedik be. Továbbra sem fájt, csak néha éreztem a derekamat, úgy húzott. Ági 11.30-kor érkezett meg, ekkor én már bevonultam a fürdőbe. A kicsi lakás legkisebb helyiségében éreztem jól magam, ültem a vécén, és ringattam magam. Ági megvizsgált, egy centiméter – mondta, és én csalódott voltam. Persze, számíthattam volna erre, hisz addig még alig éreztem valamit. Majd újabb hányinger, Ági tartotta a fejem, hálás voltam, úgy örültem neki, hogy megérkezett, valahogy azt éreztem, hogy minden rendben lesz, már csak Apa hiányzott… Kérdezte Ági, hogy maradjon-e, intettem, hogy ne. Jó volt egyedül.

Apára vártam, a szemeit akartam látni, a huncutságot bennük, hogy jelezze, nem lesz semmi gond, menni fog ez nekünk. Délben érkezett meg. Akkora már nem igazán voltam magamnál, bejött mellém, még egy másodperc töredékéig elkaptam a tekintetét, de valami más, nagyobb erő elragadott. Apa azt suttogta a fülembe, hogy szeretlek, én pedig nem tudtam már válaszolni. Jöttek a hullámok, és vittek egyre mélyebbre és mélyebbre. Egyszer mikor „feldobott a víz”, végre rámosolyogtam. Megszorította a kezem, átölelt, és újra azt suttogta: SZERETLEK. Vajon tudta, hogy ez akkor, ott menyire sokat jelentett? Azt hiszem, igen. Válaszolni megint csak nem tudtam. Az örvényre koncentráltam. Ezt Ági mesélte még a tanfolyamon, és most tudattalanul jött elő bennem: „Ha átengeded magad a kontrakciónak, akkor az ahhoz hasonló, mintha egy örvénybe lépnél bele. Ha kapálódzunk, küzdünk ellene, akkor képtelenség szabadulni, nem lehet kivergődni belőle, de ha megadjuk-átadjuk magunkat a nagyobb erőnek, akkor miután levisz a víz mélyére, a következő hullámmal újra felszínre hoz, ahol nyugodtan lebeghetünk.”

Nem érzékeltem a külvilágot, csak foszlányokra emlékszem (például azt sem tudtam, hogy közben levették a fürdő ajtaját, hogy jobban odaférhessenek hozzánk), fejem a mosdókagyló szélének szorítva… hideg volt a kagyló széle, és ez jó volt. Egyszer levertem a dolgokat körülöttem a kezemmel, amikor a csapba kapaszkodtam, csörömpölt és gurult szerteszéjjel minden, de ez is olyan távolinak tűnt akkor. A pihenőidőben a vécére ültem, ami a mosdóval pont szemközt volt, és ott is tovább ringattam magam. Aztán valami monoton mozdulatsorrá alakult át minden, jött az örvény, én felálltam, a csapba belekapaszkodtam… Valaki hideg vizes borogatást tett a homlokomra. Ez is olyan jó volt.

Apukád bal oldalt masszírozta a derekamat, jobb oldalon nagymami, Ági meg a mosdó alatt ült, s onnan masszírozta a gátat, meg a combomat. Mikor ült oda? Egyáltalán hogy fér be, olyan kicsi ott a hely, igaz ő is kicsi, és mégis mennyi erő van benne, bennem vajon lesz elég erő? Egyszer, egyetlenegy pillanatban átfutott az agyamon, hogyha ez 10-12 óráig tart, én belehalok. De ez a gondolat jött és ment, ott zakatolt bennem, hogy „ha meghajolsz az erő előtt, akkor könnyebb lesz.” Rendben, nem túlélni, hanem megélni kell. És jött újra és újra a mélység, én felálltam, ringattam a csípőm, a hátamat masszírozták, egy fehér ruhás „angyal” pedig forró muskotályzsályás borogatást nyújtott a pocakom felé. Nem láttam az arcát, azt sem tudtam, hogy ki ő, csak pár óra múlva tudtunk egymásra mosolyogni.

Aztán nem volt elég a ringatás. A mozdulatsor maradt, de muszáj volt hangosan nyögni, aztán valami mély hangon sóhajtozni, és végül kiabálni, nem sikítani vagy ordítani, csak kiadni a hangom, mintha a fájdalom ez által is kevesebb lett volna. Meleg volt, őrült meleg, csorgott rólam a víz, a fejemet a mosdóhoz szorítottam, és kiabáltam. Nem szavakat, semmi értelmeset, csak valami mély torokhangokat, mintha nem is az én hangom lett volna. Közben szorították a borogatást a hasamra. „Erősebben, forróbbat!” – lihegtem. Újabb pihenő, úszunk a víz tetején, a karomban a babám, és megint jön a fájdalom… és újra és újra. Nem tudtam mennyi idő telt el, nem tudtam hol tartunk. Ági a „lebegős szünetekben” szívhangot hallgatott, majd rám mosolygott, s ment minden tovább. Jött a hullám, én felálltam, kapaszkodtam, ringattam magam, kiabáltam, elmerültem benne, majd feldobott a víz a tetejére, én leültem, és lebegtem, és pihentem. Majd újabb fájdalom és újabb és újabb és újabb, és egyszer csak a fájdalom átváltozott…

Valami más lett, másképp fájt. „Kapcsoljátok le a villanyt!” – mondta Ági, majd ezt: „Látom a fejét, szőke vagy kopasz.” „Kakilnom kell!” – kiabáltam. „Akkor nyomj!” – mondta valaki. „Nem tudok, nem megy.” – válaszoltam, és sírni kezdtem. „Fáj, úgy fáj!” – kiabáltam, majd ezt: „Gyere kincsem, gyere már!” – meg ezt is: „Istenem, Istenem”. Ági közben szívhangot hallgatott. „Változtassunk helyzetet, ez nem jó a babának.” – hallottam. „Menjük kijjebb!” A fürdőnk az előszobából nyílik, oda léptünk ki, apukád és nagymami velem együtt mozdult, mintha egyek lettünk volna, a nyakukban volt a karom, és így nyomtam már odabent is párszor.

A fehér ruhás ismeretlen a szülőszéket varázsolta oda, mondták, üljek rá, de nem volt jó. Állnom kellett, ezt éreztem belül, a lábam viszont beleremegett a nyomásba, így megfordultam, és rátérdeltem a székre. Mögöttem Ági, mellettem a két legfontosabb ember, és akkor éreztem, hogy elérkezett az erő, tudtam, hogy most fog megérkezni a kisbabánk. És nyomtam és kiabáltam, és megjelent a fejecske, a következő pillanatban pedig a teste csusszant ki. Megszületett a kislányunk! Ági fogott meg hátul, anyukám pedig ezt ismételgette: „Kislány, kislány”!

A következő kép, hogy a szoba felé megyünk? Visznek? A húgaim álltak az ajtóban, sírtak és nevettek. Olyan jó volt, hogy ott voltak.

A következő kép, hogy fekszünk az ágyban, a hasamon ott van a drága kicsi kincsünk, és nem sír, csak nézelődik, és én nem tudom felfogni, nem tudok sírni sem, pedig azt hittem, fogok. Ez még annál is több volt, az a pillanat minden más pillanatnál több volt. Megszületett! Csend volt és félhomály és kimondhatatlan csoda!

14.20. Nem egészen három óra telt el az első vizsgálat óta. A köldökzsinórt nem vágtuk el, amíg lüktettet. Amikor már nem pulzált, akkor történt meg a teljes fizikai elválásunk. S ekkor már végre elérte a kicsi lány a cicimet is. Olyan édes volt, mintha először megszimatolgatta volna, aztán a szájával is keresgélte, és közben a nagy sötét szemeit rám emelte. Micsoda bölcsesség, tudás volt a szemeiben!

Körülbelül egy óra múlva éreztem, hogy újra fáj, átadtalak apának, akit szépen lepisiltél, nekem pedig fel kellett állnom, nem tudtam fekve maradni. Az ágy mellett leterítettek egy dekubituszlepedőt, és két nyomásra kicsúszott a méhlepény hiánytalanul. A bába megvizsgált, nem kellett varrni, nem repedtem. A gátvédelem tökéletes volt.

Nem sokkal később Ágiék elmentek, előtte még Ági odajött, és megpuszilt minket, aztán Judit is, a fehér ruhájában, aki doulaként volt jelen, akit nem vettem észre, mikor jött, és nem láttam az arcát egészen eddig, és aki észrevétlenül segített.

Majd mindenki letelepedett a nagy franciaágyra (apa, nagyi, nagynénik). Boroztunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, és persze néztünk a csodás kis jövevényt. Nem lehetett betelni vele. Ő pedig jól bebugyolálva nézelődött, szopizott és aludt közöttünk. Csak gyönyörködtünk benne, aztán egyszer csak apa elkezdett dúdolni, majd én is bekapcsolódtam, és énekeltük a csángó népdalokat, amiket pocaklakóként is sokszor hallhatott a gyermekünk.

Így érkezett meg közénk kicsi Lorka, áldást hozva magával az életünkbe. Köszönet és örök hála minden ott levőnek.

V. A.

Hanna >
Palkó > > >