Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 370. nap: Ugye, mennyire…? (Emma)

370. nap: Ugye, mennyire…? (Emma)

Megjelent: 2011. okt. 10.

Ugye, mennyire…? Én csináltam! (Némi segítséggel persze.)

(Rám utalsz? ‒ Kommentek dőlt betűkkel Tamástól.)

Hűű, hát kb. a lehetetlent kéred, hogy mindent leírjak, mert annyira sok minden van, hogy nagyon nehéz legfőképpen szavakba önteni… Dde kezdjük az elejéről.

Abbahagytuk a skype-olást, és nagyon jó kedvem kerekedett, napok óta a legjobb. Írtam is Dalmának, hogy mennyire zizzent vagyok, meg annyira szeretnék már szülni, hogy csak na, és milyen nehéz a várakozás. Titkon bíztam benne, hogy a telihold megteszi a hatását… Mégiscsak boszorkányok vagyunk vagy mi.

(Az előző napi hidegfront nem jött be…)

Aztán hazajött Tamás a munkából, és mondtam neki, hogy úgy sétálnék egyet, meg mozduljunk ki egy kicsit. Mondta, hogy hoz fényképezőgépet, hátha lesz ihlet. Hát sétáltunk egy jót (egy egész sorozat fénykép készült, köztük a fa mögül kukucskálós), ettünk egy kis fagyit, kb. 7 órára értünk haza. De mindketten kicsit fáradtak voltunk, úgyhogy fél 9-kor már ágyaztunk, és azon poénkodtunk, hogy már a tyúkokkal fekszünk.

Már a séta közben is voltak enyhe fájásaim, de hát az elmúlt napokban ezek jöttek meg mentek. Olyan menstruációféle, érzem a derekam meg a hasam stb.

Elkezdtünk egy filmet nézni, közben Tamás masszírozgatta a derekamat, mert az csak nem akart jobb lenni. Aztán a film fináléjánál olyan „pisilnem kell, de nagyon” érzésem volt. Kimentem, de nem tudtam pisilni, csak valami enyhén rózsaszínes izét találtam odalent.

Aztán visszamentem még filmet nézni, de megint olyan pisilős érzésem volt. Mikor elindultam kifelé, eléggé fájt a hasam is… Ugyanaz volt.

Mondtam Tamásnak, hogy hát, itt valami furcsa van. Vagy a pisivel nincs valami rendben, vagy máshonnan eresztek (elkezdtem szagolgatni – állítólag semmihez sem fogható édeskés szagának kellett volna lennie, ha magzatvíz…). Hát ennek nem volt semmi különös szaga. Aztán gyorsan tampon be, hogy megnézzem, honnan eresztek.

A hasam fájogatott…, kezdtek bíztatóak lenni a jelek, de gondoltam, hogy még nem fújok riadót, mert nem vagyok biztos a dologban. Tíz perc sem telt el, konstatáltam, hogy valószínűleg a magzatvíz ereszt, némi aggodalomra adott okot, hogy kis véres darabkák voltak benne… Némi ijedelem, „Geréb Ági telefon” hív. Először egy másik bába vette fel a telefont, mondta, hogy a véres dolog az sosem jó, hívjam Geréb Ágit (küldött titkos számot), meg hogy még ne szüljek, mert ő most egy másik szüléshez megy, várjam már meg (persze viccesen).

Ági jó álmos hangon felvette, kérdezgetett: Fáj? Mennyire? (Ekkor kb. már belőttük, hogy olyan ötpercenként fájhat.) Mértem-e lázat? ‒ mondtam: Nem.

A kicsit véres izé az normális szülés előtt, minden rendben van. Méregessük csak az időket, meg figyelgessünk, aztán jelentkezzünk. Ja, és próbáljunk meg pihenni, mert most ő is próbál még egyet pihenni, ha bármi van, jelentkezzünk.

(Így utólag ez viccesen hangzik: „próbálj meg pihenni”, na persze, mikor életed legnagyobb eseménye van előtted, az adrenalin kezd az egekbe szökni stb. Majd a hatodik gyerek előtt…, talán.)

A következő fél órára Jóbarátok betesz, fájások méreget… Egyszer csak Ági visszacsenget, hogy akkor mi a helyzet. Mondtam, hőmérséklet: 36,5, fájások olyan öt-hét percesek. Mondta, hogy jól van, előszedte a papírjainkat, megnézte, kit szeretnénk szüléshez, de se X, se Y most nem elérhető, helyette Éva jönne. Mondtam, persze.

No, ágyból ki, akkor már hivatalosan is vajúdunk.

(Adrenalin az egekben.)

Ez volt 12-kor. Hirtelen nagy dilemmába estünk, hogy akkor szóljunk-e a szülőknek…, mert hát nagyon megígértették velünk. Persze Tamás a „kíméljük meg őket” taktika híve volt, én meg a „de igenis szóljunk nekik, felnőtt emberek, ők kérték”, meg „nincs ilyen minden nap”… Aztán küldtünk SMS-t…

(Szüleim csak reggel olvasták el, talán jobb is így…)

Ezek után jött, hogy akkor hogy is lenne jó átvészelni a következő fájást… Jöjjön a labda, de a labda koszos, én meg fájásonként szivároghatok, hát mossuk meg. Labda kádba be, mosogatom, nem elég tiszta, elő a Domestost, Tamás meg röhögőgörcsöt kapott az akciómtól… (Az utóbbi időben Domestos volt a jó barát, mindent azzal mostam le…)

(Vicces látvány egy gumilabdát sikáló terhes nő, aki néha megáll egy kis fájás erejéig, aztán folytatja tovább.)

Labda kész, meleg vizes palack derékhoz, közben egyfolytában azon izéltünk, hogy vajon jön-e a következő fájás, vagy szépen elmúlik, mert vakriasztás volt. Tamás karján stopperes óra, olyan öt és hét perc közötti fájások, aztán elkezdte mérni a hosszukat is (kb. 40 másodpercesek).

(Ekkor még baromira fontosnak éreztem magam az órával a kezemen, és szabályosan haragudtam Eszterre, ha nem szólt időben, hogy mikor kezdődik a fájás, mert pontatlan lesz a mérés. Akár több másodperc eltérés is lehet!!! ‒ mekkora egy ökör vagyok…)

Minden fájásnál látszott, ahogy megkeményedik a hasam, majd a fájás végével elernyed. Jön a keményedés, jön a fájás, hol derékból kiindulva, hol alhasból. Ülök a labdán, hátamnál meleg vizes palack, de csak nem jó. Tamás ül az ágy szélén, fogja a kezem, simogat, és egyszer csak azt mondja, hogy lehet, hogy ez az utolsó kettesben töltött fél óránk… ‒ a próféta szólt belőle.

Két-három fájás múlva nem volt jó a labda. Elkezdtem sétálni, kerestem a pozíciót, mi hogy lenne jó. Egyszer csak rájöttem, hogy a négykézláb az egyik legjobb. Minden fájásnál négykézlábra. Addigra a Jóbarátok helyett már Barber hegedűversenye ment.

(Engem egy idő után már zavart, és később Esztert is, úgyhogy lekapcsoltunk minden zajforrást.)

Tamás közben szólt, hogy kint gyönyörű telihold van…, és bagzanak a macskák, de nem ám egy, hanem egy egész csapat tart orgiát odakint, elképesztő koncertet adva. Épp csak, hogy megnéztem és meghallgattam, jött egy újabb fájás, a nappaliban a kanapéra térdeltem rá, mikor egyszer csak éreztem, hogy valami elpukkan bent, majd placcs, a magzatvíz szó szerint katapultált. Nem nagy mennyiség, de azért egy szép adag. Ez kb. negyed 2-kor volt. Szóval boszorkányok vagyunk mi, teliholdkor szülünk/születünk.

Miután elment a magzatvíz, Tamás nem várt tovább, hívta Ágit, hogy akkor most már magzatvíz el, nekem két-három percenként nagyon fáj, és hogy jöjjenek.

(Eszter állapotát jól mutatja, hogy itt már én telefonáltam.)

Na, innentől kezdve megváltoztak a fájások, nagyon-nagyon felerősödtek, és már nem nagyon tudtam kifelé koncentrálni. Ami eddig jó volt, hogy Tamásra borultam a fájásnál, vagy masszírozta a hátamat, az most nagyon zavaróvá vált. Szegény mindig jött és kérdezgette, hogy mit csináljon, jó-e ez így vagy úgy, de ezekkel már nem nagyon tudtam foglalkozni.

(Számomra ez volt a legnehezebb időszak. Kb. 45 perc, míg megjött a segítség. Addig semmit nem tudtam tenni. Fel-alá járkáltam, figyeltem Esztert, de őrült tehetetlenséget éreztem. Ha hosszabb lett volna a hajam vagy a szakállam, biztos kitépem…)

Jobbára a fürdőszobában vertem tanyát, hogy minden fájás után a jövő magzatvizet fel tudjam fogni, és a papírt egyenesen a vécébe tudjam dobni. Hol a mosógépbe, hol a kádba, hol a mosdóba kapaszkodtam, de leginkább négykézlábon voltam.

(Inkább görnyedt, és vonaglott ‒ ezek a szavak jobban illenek ide.)

Tamás meg csak nézte egyre az óráját, hogy kb. mikorra ér ide valaki, meg mi a fenét is tudna ő tenni… Igaziból semmit sem tudott volna (ekkor kezdett pánikolni először). Néha már talán összefüggően is jöttek a fájások, már nem igazán emlékszem, ugyanis innentől kezdve már csak arra tudtam koncentrálni, hogy túléljem mindig az adott fájást, ami már nem menstruáció jellegű fájás volt, hanem sokkal élesebb, intenzívebb, és már nem tudtam volna lokalizálni, hogy honnan indul.

Én nem tudom, hogyan lehet csendesen szülni… Egyre inkább éreztem, hogy kiabálnom kell, egyszerűen jött a fájással együtt, és ez segített. Határozottan segített.

Aztán megéreztem az első „tolóingert”, mert ezt nem fájásnak nevezném, hanem ingernek, ami a fájás végén jön. A méhszáj környékéről induló érzés, amit nem nekem kell „nyomni”, hanem mint a kakilásnál működő természetes inger… Csak kicsit fájdalmasabb. Ekkor érkezett meg Ági (kb. 2 órakor). Én addigra már csak négykézláb tudtam létezni. A fürdőkád előtt a földön támaszkodtam, mikor belépett, egy halvány mosoly kíséretében köszönt, felmérte a helyzetet, és Tamásnak is rögtön lettek feladatai… Én meg nagyon megnyugodtam, hogy most már „lehet szülni”, aki lényeges, az már itt van.

Ági rögtön megkérdezte, hogy nem akarnék-e bemenni a szobába, ott talán kényelmesebb lenne… Én megpróbáltam felegyenesedni a földről, de mintha bebetonozták volna a kezem, nem bírtam felemelni, mondtam, nem, én nem tudok menni. Ági azzal a lendülettel beszuszakolta magát a vécé, a radiátor, a kád és a fenekem alkotta zsebkendőnyi területre…

(Ez azért kicsit tovább tartott, volt ott átöltözés meg előkészület egyéb is, de Eszternek ez nemigen tűnhetett fel.)

Talán még próbálkoztam kicsit előrébb jönni, hogy elférjen…

(A vendég kényelme az első.)

A térdem és a kezeim alá próbáltak két fájás között törölközőt tenni, hogy mégse a kövön kelljen térdelni, de őszintén eszembe sem jutott, hogy ez fájdalmas és fárasztó is lehet… Nekem másom fájt és sokkal jobban.

Aztán Ági gátmasszázst csinált, az nagyon jólesett. A fájások közötti szünetekben meg meghallgatta (talán kétszer vagy háromszor), hogy van-e szívhang, és az jó-e – valami kis fehér kütyüvel… Közben meg mondogatta, hogy ügyes vagyok, minden rendben, most már eltűn a méhszáj, már elindult a feje, meg hogy már itt a feje, megfoghatom… Megfogtam. De őszintén csak egy nyálkát éreztem, semmi fejre emlékeztető nem volt benne…

Talán egyszer még megkérdezte Ági, hogy most nem megyünk-e be a szobába, de hát akkor már tényleg „nem ott voltam”. Mert valahogy akkor már csak a fájdalom volt, amit a szünetekben vártam, hogy akkor most, a következővel már meglesz, amikor meg jött, akkor meg csak legyen vége, éljem túl, és akkor a következővel lesz meg.

Nem tudom mennyi tolófájásom volt, valószínű az „átlagnál” több, mert Emmának kisebb volt a köldökzsinórja, és mindig csak egy kicsit jött „lejjebb”, aztán visszacsúszott a méhbe… No, én ezt utólag tudtam meg, mert ebből semmit sem érzékeltem… Nem a hasamat nézegettem…

(Én néztem, és valóban jól látszott, hogy elindul, aztán gyengül a fájás, és visszatér a pocakba).

Ági egyszer megkérdezte, hogy Tamás tud-e valamit segíteni. (Gondolom, hogy adjon szegénynek valami feladatot). Addigra annyit aggódtak a térdem és a csuklóm miatt, hogy mondtam, hogy akkor Tamáson pihentetem a kezem… Kb. egyszer, mert igaziból nem volt rá szükségem, de az jó volt, hogy Tamás szinte odabújt hozzám, el is kezdte mondogatni, hogy ügyes vagyok, minden rendben, megy ez…, vagy valami hasonlókat. Valamikor ekkor érkezhetett meg a doula (vidékről jött).

(Nem, később jött, majd szólok, mikor.)

Aztán úgy kb. már 40 perce „tolhattam”, amikor Ági mondta, hogy ha szeretném, hogy megszülessen gyorsabban, akkor pózt lehet váltani, de ha nem szeretném, akkor így is meg fog tudni születni a baba. Valószínű ekkor már sokszor mantrázhattam, hogy „Gyerünk, gyerünk!” – vagy valami hasonlót…

Aztán mondhattam, hogy igen, mert Tamás és Ági helyet cseréltek, de még nem emeltek fel, csakhogy jött a következő tolófájás, amikor is Ági feltette a kérdést: „Na, akkor most mi lesz?” Én meg úgy voltam vele, hogy a fájást én leállítani nem tudom, úgyhogy Tamás fogja elkapni, ha most jön ki… (Tamás ekkor esett pánikba, aznap másodszor), de azért próbáltam nem megszülni, azt hiszem…

(Na, ez egy érdekes rész volt, valóban így történt: ott álltam hátul, ahol a bábának kellett volna, Eszter pedig szólt, hogy most tolófájás van, nem emelgetés. Legyökerezett a lábam, de igaziból nem estem pánikba, hanem próbáltam felmérni a helyzetet, és hogy mit tegyek, ha meglátom a baba fejét. Mindezt persze egy másodperc alatt. Furcsa dolgokra képes az emberi agy…, de mire elkapó pózba süllyedtem volna, megszűnt a tolófájás.)

Végül is még ezzel a fájással sem jött ki, hanem Tamás hátulról megemelt…

(Na, itt jött meg a doula! Csak most gondoltam bele, mit láthatott: a fürdő ugyanis pont szemben van a bejárati ajtóval…)

Így a következő, kb. három fájásnyira való tolófájással és egy érezhető repedéssel kibújt a feje. Én pedig teljesesen „meglepődve” néztem le, hogy „Úristen, itt van a feje… Belőlem egy gyerek jön éppen ki, tényleg jön ki a gyerekem!”

Aztán egyszer csak kijött egészen egy rózsaszín-lilás-mázas, itt-ott talán véres, hatalmas gyerek. Én meg néztem, hogy ez mind belőlem? Ez nem is kicsi, hanem hatalmas baba. Meg hogy ez most már tényleg ő. Meg hogyan is néz ki? Meg szeretném fogni. Emma ekkor prüszkölt és felsírt egyet, de aztán abbahagyta. Talán nagyokat szuszogott.

(És meresztgette ő is a szemét.)

Kicsit sután próbáltam a mellemre fogni, azt hiszem, Ági és Tamás is segítettek, és igen, igaz az, amit az anyukák szoktak mondani, hogy ebben a pillanatban megszűnik minden fájdalom, meg az egész világ is, és csak minél nagyobbra próbálod nyitni a szemed, hogy minél többet lássál belőle. Talán azt mondogattam, hogy milyen szép, meg milyen nagy. Hihetetlenül jó volt fogni azt a meleg, csúszós kis nagy testet. Meg végigtapogatni, emlékszem, a fülét néztem meg először részletesebben, hogy milyen kicsi, meg hegyes a vége… Tünde füle van. Aztán a lábát, és amikor a sarkához értem, akkor végre egy ismerős részlet jött, hogy igen, ezt a sarkat én már ismerem… Ezzel a hegyes kis sarokkal játszottam nap mint nap hónapokon át, igen, ez a baba ugyanaz, mint amelyik bent volt.

Egész terhesség alatt úgy képzeltem el, hogy majd itt biztos nagyon fogok sírni, meg hogy a gyerekemet sem fogom látni, annyira el leszek érzékenyülve. De nem. A sírás nem jött, inkább valami nagy-nagy megelégedettség, hogy megvan, hogy gyönyörű, hogy minden rendben van. Megkönnyebbültem. És csak tapogattam és erősen néztem a babám.

(Én picit sírtam, de csak úgy férfiasan, katonásan.)

Aztán lassan kezdtem rájönni, hogy a csempe nyomja a fenekem, hogy a méhlepényt még meg kell szülni, és ekkor jött is Ági meg Éva (akik közben a szobában elkészítették a helyemet, meg a gátkezeléshez a terepet).

Ági hozta az ollót, hogy akkor vágjuk el a köldökzsinórt, ami már akkor teljesen el volt kékülve, aztán meg jó szakaszon fehéredve, már nem pulzált. Elkötötte két zsinórral, aztán Tamás elvágta.

(Ez az apaelvágós dolog túl van misztifikálva. Csak arra jó, hogy aztán elmondhasd, ha kérdezik. A méhlepényt elásni a kert végébe… Na, az igen, az már férfimunka!)

Ági megnézte, hol is tarthat a lepény, de az már lényegében a babával együtt megszületett, úgyhogy csak ki kellett venni belőlem. A lepény meglepően kicsi volt. Az a része, amivel a méhfalra tapadt fel – Ági elemzése szerint – pont normális méretű volt, de a burok része az eléggé kicsi, ahogy a köldökzsinór is eléggé rövid volt, de gyorsan hozzátette, hogy pontosan jó méretű volt minden a baba számára, és hogy tökéletesen ellátta, pedig van vagy három és fél kiló.

Kihámoztak a sok véres-magzatvizes-kakis rongyból meg papírból. Lassú, mini léptekkel betámogattak az ágyra. Két székre láb fel, közben megkaptam az utasítást, hogy próbáljam meg mellre tenni, mert az segít a méh összehúzódásában (minél kevesebbet vérezzek), meg hát Emma is kitartóan tátogott már egy ideje – kereste a cicit. Hát eléggé suták voltunk, Emma maximum cuppogott a mellemen, de hogy egy rendes szívó mozdulatot nem sikerül tennünk, az is biztos (még kb. három napig nem…)

Rövid nézegetés után Ági azt mondta, hogy repedni repedtem, de izmot nem ért, úgyhogy szépen be fog gyógyulni… Itt kicsit aggódva kezdtem kérdezgetni, hogy mégis mi fog ebből látszani, meg mégis mennyi idő múlva… Szóval egy kicsit hiú vagyok, ha a lenti régióról van szó… Aztán kimondta az ítéletet, amit nem szerettem volna hallani… Ő azért egy öltést betenne… Kérdés az, hogy kérek fájdalomcsillapítót vagy sem… Nem tudom, miért kértem… Talán már nem szerettem volna több fájdalmat, de így utólag nagy hülyeség volt. Fájt az injekció, és hiába a szuri, fájt a varrás is… Valószínűleg pont annyira, amennyire az injekció nélkül fájt volna…

Aztán megvizsgálták Emmát, meghallgatták a szívét, tüdejét, benéztek a lába közé (Ági ekkor konstatálta, hogy kislány – jellemző rá, nem szeret elveszni a részletekben), és megállapították, hogy ezzel a gyerekkel minden rendben. Aztán Ági nagyo mondta,hogy csak próbálkozzak a szoptatással, mert kevésbé fogok vérezni, meg segített helyesen mellre tenni, de hát elég kezdők voltunk, így nem igazán ment. Azért megkaptam az ukázt: ahányszor csak bírom, annyiszor próbálkozni, próbálkozni, fog az menni.

Még összecuccoltak, és eltakarították a „nyomokat”, aztán elköszöntek. Búcsúzáskor megöleltem Ágit, és megköszöntem, hogy pont a legjobbkor érkezett, ő meg annyit mondott, hogy ügyes voltam (ez nála egy dicshimnusznak felel meg ‒ itt majdnem elérzékenyültem).

Hát, ennyire emlékszem. Így visszaolvasva nagyon is sok mindenre, de azért az érzések nagy részét így sem tudom igazán leírni, azok pont arra valók, hogy az ember átélje őket.

(Bizony.)

Pusszantás:

E (immár egyedül)

(Nem vagy egyedül.)

M. E.