igaz történetek szülésről, születésről

1925. nap: Bárcsak itt lenne! (Borókabogyó)

1925. nap: Bárcsak itt lenne! (Borókabogyó)

Lassúság. Kimértség.
Méltóságteljes öregség.
Örömteli megtörtség.

A szoba közepén ülök, körülöttem az elmúlt tíz év dobozokba csomagolva. Két hónapja költöztem ide, s majd megyek is tovább. Átmeneti lakhelyem legrégebbi barátnőm pici garzonja. Az egész lakás olyan, mint egy babaszoba.

Mérhetetlen vágyat érzek, hogy minden dobozt kibontsak, mindent újra átéljek, szelektáljak, sok mindent kidobjak, sok mindent megtartsak, újra bedobozoljak. Az orvostudomány szerint van még hat napom, annyi csak elég lesz. Lassan megy, erőm fogy, hasam már az ülésben is akadályoz. Mégis mindent felforgatok, közben egy biztos pontot keresek. Emelgetek, majd megint megpihenek.

Pedig vigyáznom kéne, mert négy napot még ki szeretnék húzni a babával odabent. Ez az év leghosszabb napja, ráadásul a legnagyobb teliholdja és még le is hűlt a levegő a nagy kánikula után. Ennyi természeti tényező valószínű kicsalogatja a babát.

Valami megváltozik, amikor az ablakon kitekintek a naplementére, újszerű fájdalmat és melegséget érzek a lábam között. Vécé, vér, ijedtség. Hívom a bábát: „Nagyon jól haladunk – örömmel mondja, – csak a nyákdugó távozott, innentől kezdve bármikor jöhet a baba, holnap, de két hét múlva is.” Hívom a barátnőm, ő is örömmel fogadja a fejleményeket. Én megriadok, de az jólesik, hogy ők nem. Eszembe jut az információs hét: teljesen normális, hogy dobozok közepette jön rá a szülés a kismamákra.

Közel van, azt érzem. Közelebb, mint gondoltam. Kimegyek a Felvonulási térre, köszöntöm a Holdat. Szuper Hold. Tényleg nagy és fantasztikus erő árad belőle. Segítséget kérek tőle. Euforikus állapot uralkodik el rajtam. Gyenge vagyok, de ez más. Gyengéden vagyok gyenge. Táncra perdülök a liget sarkán, persze csak finoman. Kezemben egy flakon víz.

Éjszaka félálomban érzem, hogy a fájások elkezdődtek. Reggel már rendszeres fájásokra ébredek. Megmosom az arcom, mellem, hasam, kezem, bokám a holdsütötte vízzel, és elindulok a kórházba CTG-re. Többször megállok és a házak falát támasztom. Elhaladó emberek, akik mit sem sejtenek abból, hogy itt egy élet kifele jön már.

Hívom a bábát, megnyugtat, nagyon jól haladunk. Telefonommal mérem, tízpercesek a fájások. Ez már biztos kevesebb, mint négy nap. Mialatt a CTG hallgatja a babaszívet, én mérem az összehúzódásokat. Nem szólok se asszisztensnek, se az orvosnak. „Majd ha elfolyik a magzatvíz, jelentkezzen a szülőszobán” – mondja az orvos, én bólintok és irány haza.

Még vennem kell pelenkákat, textilt, ahogy kitaláltam, ki kell mosnom, vasalnom. Megyek a Dm-be, fájdalmak közepette válogatok, vásárolok. A dobozokhoz áthívom kedves barátom, tízpercenként hallgatok, ő mosolyogva nem szól. Hozatok vele egy sört. Magamat is meglepve megiszom. Hívom a bábát, nem ártottam-e ezzel, megnyugtat, nem.

Barátom mielőtt elmegy, arra gondolok, megkérem, maradjon. Maradjon itt Apának, mert most már biztos előbb jön a baba, mint négy nap. Talán maradna. A legközelebbi jóbarát férfi az életemben. De elengedem, otthon a kismama barátnője várja.

Kicsit aggódik, vajon nem kéne a bábát hívni. Majd. Valahogy azt érzem, csak akkor hívom, ha tényleg szükséges. Közben barátnőmmel, aki a doulám, folyamatosan telefonkapcsolatban vagyunk. Még dolgozik ma. Hívnám hozzám, de még annyi a teendő, jobb, ha mindenki teszi a dolgát.

A kórházi csomag. Még mindig nincs összekészítve. Milyen anya az, aki azt sem tudja, miket kell beletenni? Mármint a babának. Egyáltalán mekkora egy baba, és mennyit pelenka kell, arra a kitudja hány napra. Nincs is hálóingem. Majd jól azt gondolják rólam a nővérek, hogy felkészületlen vagyok. Törnek elő belőlem a kétségek. Félelem a kórháztól, a ridegségtől, a személytelenségtől, a kiszolgáltatottságtól. Szeretnék valamit megváltoztatni.

Elkezdek hajtogatni az anyámtól kölcsönkapott bőröndbe. Évekkel ezelőtt kaptam tőle, nagyon féltette, alig adta. Megígértem, hamarosan visszaadom. Harmincegy évvel ezelőtt ezzel ment a kórházba engem szülni. Még Apám vette neki az NSZK-ban. Jól ismerem, mert azóta bejárta velem a világot, táncoltam vele előadásokban, teljesen hozzám nőtt. Vajon ő mire gondolhatott, amikor pakolt? Nyitva hagyom a földön, benne a lehetőség, rábízom a gondviselésre a döntést.

Gyertyát gyújtok, csak az világít.

Beszélünk Dáviddal (a gyerek apja, Dublinban él) „Ez a baba ki fog jönni, szeretném elengedni” – mondom neki. „Tedd azt!” – erősít meg.

A bába azt mondta első találkozásunkkor, az lesz ott a szülésnél, akinek ott kell lennie.

Már harmadszor megy le Steve Reich Music for 18 musicians című egyórás kompozíciója. Kikapcsolom, elég volt belőle.

Kikészítem a vajúdós kisruhámat. Titkon mezítelen szeretném, de valamiben el kell kezdeni, amiből majd kivetkezhetek. Csipkebetét van a mellkasán, anyámnak vettem, de megtartottam. Egy éve nyáron Julcsi barátnőm táncolt benne a színpadon.

Rajz. A szülést kezdtem lerajzolni napokkal ezelőtt. Be kell fejeznem, mielőtt megszülök. Azt hiszem, ebben rejlik az erő, mint egy talizmánban. Már majdnem kész. Hiányzik a barna szín. Nincs barna ceruza. Regresszió, mint egy kisgyerek hisztizek a ceruza miatt. Megmosolygom magam. Akkor ez már tényleg szülés, hasonló a tanfolyamokon hallottakhoz. A babát színezetlenül hagyom, majd kiszínezem, ha már tudom, ki ő.

4Geréb Ágira gondolok, bárcsak itt lenne.

Megérkezik Kriszta. Megnyugtató.

Kiteszek Jézus képet, meg Buddha szobrot a gyertya mellé. Majd mondom Krisztának, baj van, ezek sose szültek, hogy fognak nekem most segíteni. Akkor hívjuk Máriát, egyezünk meg. Ez is megnyugtat.

Dávid négyszer hív, Geréb története jut eszembe egy távollévő apáról, hogyan tud rákapcsolódni a szülésre. Minden pontosan úgy történik.

Valamin viccelődünk, disznóöléssel kapcsolatos. Nem emlékszem. Talán a lábosokban forró víz miatt… Talán Kriszta tudja.

Próbálkozunk a muskotályzsálya-borogatással, amit az információs héten tanultunk, és nem értjük, miért nem működik. Nem tompít ez semmit, kételkedünk. Mint két kislány, aki szülőset játszik.

Befele fordulok az ágyon, próbálom üdvözölni, majd elengedni a fájdalmat. Nehéz. Szeretkezéshez hasonló hangok, kacagás, nyögés, kívülről hallom a hangomat. Kriszti utólag bevallotta, rögzíteni kellett volna.

Kriszti vasal. Textilpelenkák. Amit én nem tettem meg. Legalább van dolga.

Hívjuk a bábát. Adria megérkezik, megnyugszom, lelassul a folyamat. „Még csak kétujjnyi a tágulás” – mondja. Basszus, azt hittem, már nagyobb. Hogy fogom én ezt kibírni. Leül a fotelba, valószínűleg alszik.

Folytatom.

Megérkezik a másik bába. Nem láttam soha, szimpatikus. Talán be kéne mutatkozni, de nem akarok. Eszembe jut Geréb, nem kell udvariaskodni szülés közben.

Masszírozás Adria bábától jobb eleinte, mint Krisztitől, a bizonyosság árad a kezéből. Most már működik a forró zsályaborogatás. De mennyire!

Eszembe jut a tradicionális apacsszülés, állva támasztja a férfi a szülő nőt, mint egy közösülés. Tánc. Krisztin csüngök, lihegek a nyakába, erotikusnak találom, ez volt a vágyam Dáviddal. Mikor rájövök, hogy a barátnőm, akit ölelek, s nem a gyerek apja, fekve folytatom újra.

Nyígok. Fekve szenvedek. Eszembe jut, ezért a kórházban biztos lebasznának, hogy így viselkedek. De jó, hogy itthon vagyok!

Guggolva szeretnék vajúdni, ezért gyakoroltam a jóga-szülőpózt. A testem olyan gyenge, hogy csak feküdni bírok. Adria megnyugtat, így is szülhetek, semmi baj, csak sokkal tovább fog tartani. Úristen.

Csak fekszem, nem is vagyok alternatív, mehettem volna kórházba, ott is fekve kell szülni. Megint bűntudat gyötör.

Próbálok a zuhanyzóig eljutni. Azt érzem, ha állok, a méhem kiszakad, a végbelem szétreped. Ezért mondták, hogy pihenni kell szülés előtt.

7Bánom a percet, hogy lefeküdtem a gyerek apjával. Azt hiszem, egy sort k…va anyázok. Aztán ez meg is nyugtat. Gerébtől tudom, ez is normális.

Annyira szenvedek, hogy szeretnék epidurális érzéstelenítés. Rádöbbenek, nem a kórházban vagyok, ilyet nem kaphatok.

Akkor eszembe jut, hogy a bábáknál biztos van fogó (régmúlt idők módszerei jönnek látomásként). Arra gondolok, húzzák ki azzal a gyereket, mert én már nem bírom. Mondani persze nem merem nekik.

Megkérdezem őket: „Hogy fog kijönni? Ki fog egyáltalán jönni?” „Még nem tudjuk, hogyan, de minden kisbaba kijön… valahogy” – válaszolja Adri. Ez megnyugtat.

Ölelem és eltolom Krisztit, szopnék a melleiből, csecsemő vagyok újra, közben azt látom magam előtt: Piéta. Ő Mária, én meg Jézus.

„Te vagy a legjobb anya a világon!” – kiáltom.

„Ehhez én még kicsi vagyok, ami most történik” – nyöszörgöm.

„Drága szerelmem, gyere ki, ígérem, jó anya leszek” – suttogom.

„Istenem, bocsásd meg minden bűnöm!” – könyörgöm.

„Meg fogok halni?” – kérdezem Adria bábát. „Nem fogsz meghalni” – jön a válasz. Ez végtelenül megnyugtat.

Szeretlek, szeretlek, mindenkit szeretek, minden, valaha szült nővel együtt érzek ebben a pillanatban. Tér és idő megszűnt. Csak az anyaság van.

Rázkódik a lábam. Már csak állatként küzdök. Nehezen férnek hozzám a bábák, de nem szólnak.

Állunk. Körülöttem a három nő. Botticelli Primavera című festményét látom a szobában megelevenedni, mi vagyunk azok. Flóra és a három grácia.

„Ki kell tolni most már” – mondják. Kriszta tartja a testem, én nyomom.

Érzem a szomszédtól áradó kávé- és cigiszagot. Most másmilyen, mint minden szokásos reggelen. Elhalad a szomszéd az ablak alatt, és beszól: „Mikor lesz már ennek vége?!”

„Látszik a feje” – mondják. Azt hiszem, már kint van az egész fej. A francokat, csak egy pinduri hajfelület. Csalódás. Geréb jut eszembe, lehet csalódni.

Csengetnek.

Valami nem stimmel. Diskurálnak a bábák. Vágjanak, ne vágjanak. Ők nem szoktak gátat metszeni, de most kéne.

Még egy nyomás, és kicsusszan a csecsemő.

Még mindig csengetnek. Nem értem, miért nem nyitja ki az ajtót egyik nő sem. A rendőrség. Kriszti bemutatja a hivatalos papírokat. Kérdezik, hogy fiú vagy lány. „Azt még nem tudom, visszamennék megnézni” – mondja. Jó egészséget kívánnak a megszeppent férfiak. (Erről az epizódról Kriszti tudna jól mesélni.)

Fekszünk. Rám helyezik. Maszat. Szerelmem. Pont felkelt a nap (5.13).

Nyugodt. „Nem szopik? Nem sír?” – csodálkozom. „Pihen – mondják a bábák. – Elfáradt ő is.”

„Fiú vagy lány?” – kérdezem. „Nézd meg!” Nem merem. Lábacskái között tapogatok. „De hát ez lány!” Nagyon megörülök.

El kell vágni a zsinórt. Ki legyen az? Nekem mindegy, csak vágjátok már! Na, de mégis – mondják a bábák. Akkor legyen Kriszta! Kriszta meghatódik, elvágja.

A placentát is ki kell szülni még. Az már tuti nem fog menni. Kijön. Könnyebben, mint gondoltam. Ők diskurálnak, tanulmányozzák, engem ez már nem érdekel. Kriszti kimossa, és a fagyasztóba elteszi.

Kriszti sokat pakol, mos, aztán megy dolgozni.

3_rajzJönnek a barátnők, étel, fejőgép, takaró stb.; tiszta átjáróház a pici garzon.

Estére csak egy kedves barátom, Csabi marad, csendesen jelen van, alszunk a gyerekkel, egész éjjel (aztán két évig nem).

Másnap megérkezik az Apja. Nekem Bori név, ami eszembe jut a kicsiről. Ő Borókát mond.

Így lesz gyermekünk Boróka.

Türkiz kékes-zöldes színt kap a rajzon a kis csepp. Borókabogyó-szerűt.

N. Cs.

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.