igaz történetek szülésről, születésről

1916. nap: Szülés(f)élmény

1916. nap: Szülés(f)élmény

Sajnos, a mi nagy napunk az elrettentő példák közé sorolandó.

Élmény?! Visszhangzik bennem minden egyes alkalommal valami belső, hisztérikus hang…

Szülésélmény? Hm… sok más szót tudnék arra az éjszakára írni, csak azt nem, hogy élmény. Trauma. Csalódás. Erőszak. Rablás. Valami nagyon fontosat, pótolhatatlant vettek el tőlünk akkor, ott.

A szülés szép, a szülés jó. És a fájdalom majd elhalványul, és csak a szép emlékek maradnak meg. Ha valaki mégsem így érzi, az lapítson, mert hisztis, hazudik, és különben is MINDEN FEJBEN DŐL EL. Rossz élményekről nem illik nyilatkozni, ha valaki beszél róla, az meg nem is szereti igazán a gyerekét. Tessék meghunyászkodni, hiszen megérte, ott a gyerek, egészséges… a többi csak rinya, hiszen mindenkinek fáj. És még sorolhatnám… sajnos hosszú a lista.

Hosszú időbe telt eljutni oda, hogy belássam: ki kell mondani azokat a dolgokat is, amik rosszak, fájnak, ha félsz, ha nem úgy alakult, ahogy szeretted volna. Ettől nem lesz senki rossz ember/anya! Persze sokan elítélik az ilyen embereket, aki kimondja, hogy szar volt, szülés utáni depresszióba került. És igenis nem minden rózsaszín köd és szivárvány.

Sokan el is fordulnak az embertől. Nem értik meg, hogy segíteni kellene az illetőn, nem pedig elítélni, megbélyegezni, rúgni rajta még egyet-kettőt. És a fentebb említett mondatok nem számítanak segítségnek. Egyszerűen nem értik… hiszen mindenkinek nehéz, te miért lennél más?

A szülészeti erőszak igen is valós, és nem kell elfogadni. Ez NEM természetes, hogy így történik. Nem kell így történnie. És idővel nem lesz szebb, nem halványul el.

Lassan két év telt el, de még most is sírva fakadok, ha arra az estére gondolok, aminek életem egyik legszebb napjának kellett volna lennie. Nem tudom legszebbnek hívni. Nem tudom, fogom-e tudni valaha annak hívni… nem tudom, akarom-e egyáltalán annak hívni…

Hiába voltam csecsemős nővér, nem számított… egyszerűen képtelen voltam irányítani. A mai napig haragszom magamra, hogy nem álltam a sarkamra, hogy az első jelnél nem küldtem el a szülésznőt melegebb éghajlatra. Utálom magam. Tudtam, hogy nem így kellene történnie, tudtam… tudtam, hogy másképp kellene lennie, hogy kijátszanak, megtévesztenek. De valami olyan blokk volt bennem, hogy nem tudtam cselekedni.

A vajúdás egy teljesen megváltozott tudatállapot, ahol az ember nem tud irányítani, ott segíteni kell neki. Én sajnos rossz segítséget választottam. Dúlával kellett volna mennem.

Hogyan is tudnám azt az estét jellemezni? Csak sodródtam az árral, vitt a tömeg valami ismeretlen, vészjósló dolog felé.

Volt egy eltökélt tervem, miszerint fáj majd. Vér és veríték és kínlódás után megkapom a kiérdemelt jutalmat, és mint család öleljük magunkhoz véres, lila gyermekünk nagy rózsaszín szeretetben, sírva. Jessz. Ember tervez…

Nem akartam császárt. Az nem volt opció. El sem tudtam képzelni, hogy úgy végződhet. Csak a „rendes” szülés utáni kép lebegett a fejemben.

Mindig azt hittem, hogy fitt, egészséges terhes leszek, dolgozok, amíg lehet. Aztán jött a görcs, az ágyhoz láncoltság, majd egy jobb időszak, GDM, hipózások, görcsök, polihydramnion, ismét görcs és fekvés. Úgy éreztem, a testem cserben hagyott. Szóval egy nehéz, szövődményes, izgulós terhesség után jött a vajúdás.

Egy hétfő este épp azt ecseteltem anyósnak chaten, hogy a héten nem lesz még gyerek. A hócipőm tele volt már, túl akartam lenni rajta a majd’ 40. hét tájékán. Kende olyan furcsán mozgott már egy ideje.

Valami furcsát éreztem… valami folyik… basszus!!! Soha életemben nem pattantam fel még olyan gyorsan az ágyból, mint akkor, és csak álltam, és mintha a Niagara tört volna utat magának.

Apa épp kimenőn. Sógornő pont pár napja kérdezte meg, mi a riadóterv, ha esetleg csak ő lenne itthon velem, amikor kezdődik a vajúdás. Felhívtuk a párom. Jött fuvarral. Zuhany. Háromszor öltöztem át, mire rájöttem, hogy a Niagarával nem érdemes bajlódni. Kedves fuvarosunk kedélyesen mosolyogva fogyasztotta a habcsókokat. Na jó, menjünk. Itt még viccelődtünk. Mindig ettől fostam… elfolyt magzatvíz… Juppí.

Liftben ügyeletes dokihoz szálltunk be: „XY doktor, elfolyt magzatvíz?” Lenéztem a nadrágomra: „Látszik?” Aztán csengettünk, jött az addig kedvesnek vélt fogadott szülésznőnk. Párom nem jöhetett be velem a betegfelvételre, mert hátha van valami eltitkolt „dolgom” előtte. Azt terveztük, hogy akkor is bejön majd, mert hát semmi eltitkolt „dolgom” sincs, de valahogy egyikünk sem akart már akkor és ott leállni ilyeneken vitázni. Szülünk… nem a betegfelvétel mikéntje a fontos. Betegfelvétel megvolt.

Hálóing – zuhany – hálóing – séta. Mivel fogadott szülésznőnk van, rögtön szülőszobára kerülünk, szupi. Beszélgetés a szülésznővel. Képnézegetés. Hányinger. Sehová nem haladás. CTG. Hányás. Jött a branül, tuti, ami tuti. Antibiotikum, mert jaj, már eltelt hat óra a burokrepedés óta…. érdekes, hogy máshol meg tudják vele várni a 12 órát.

Fájogatott, fájogatott, de hát ez még nem volt gáz. Szülésznő szerint ezek még csak jósló fájások, nem „igaziak”… elfolyt magzatvíznél jósló fájások, mi? Mivel nem haladtam, és más szült volna, csak átraktak a vajúdóba. Oké, értem én, nincs is ezzel semmi gond.

Jött az oxitocin fuziban, mert kell… aha. Innen jött a halál kénköves mennyköve és a csempelevakarós fájások. Minden fájásnál jöttek a végtermékek, mert hát itt beöntés nincs… minek. Szülésznő közben megvizsgál… mintha tőrt forgatnának az ember gyerekében. Apa kétségbeesetten nézi a szülésznő véres kezeit. Anya nyugtatja, hogy tök normális.

Fájásgyengeség – hányinger – hányás. Egy rohadt szőlőcukrot nem tudtam elszopogatni, mert attól is öklendeztem. Persze a szülésznő is csak fizsót kötött be. Ez az IR és a GDM miatt külön szép tett volt. A cukrom a béka feneke alatt lehetett, de nem tudtam mérni a szülésznő meg ’arta le magasról. Lehet a hipótól volt a hányinger és a hányás is… mert kitolásig megmaradt, sőt a műtőben is.

CTG nem mutat semmit. Én persze az oxitól majd’ meghalok. EDA-t kértem, de a szülésznő ilyen-olyan indokkal nem hívta az anesztest. Gondolom, mert aludtak épp, és nem akarta őket felkelteni. Volt közben egy kedves megjegyzése: „Anyuka, ne játssza a hattyúk halálát! Nem fáj az annyira, mert fájásgyengesége van.” Még jó, hogy a fájásgyengeség nem azt jelenti, hogy nem fáj, hanem azt, hogy a fájások nem effektívek… de a francnak van kedve vitázni.

A szülésznő minden hányásnál kiparancsolt az ágyból, hogy a mosdókagylónál hányjak, mert az jobbat tesz a méhszájnak… aha, köszi… mert az olyan könnyen megy, pont erre kell elpocsékolni az energiámat. Minden vizsgálatnál ingerelte a méhszájat, hogy összehúzódást generáljon, ami mocskosul fájt… és minden alkalommal rezzenéstelen arccal hazudta a képembe, hogy ő nem csinált semmit, csak a kedves édesanya hisztis és nem bírja a fájdalmat. És még a saját testét sem ismeri…

Hajnali kettő-háromig ment ez így, amikor megunta/elfáradt, és azzal a címszóval, hogy ha bármi van, szóljunk, elment aludni. A férjem is beszundított. Én meg csak fájtam, nyöszörögtem, végterméket ürítettem magam alá, és abban hemperegtem, mert hát akinek „kellett volna” ezt intézni, az elment aludni.

Ködös volt az agyam. Hosszú idő volt, mire eljutott a tudatomig, hogy valami nem jó: fájásoknál esett Kende szívhangja! Nem tudom, mióta… fasza. Apa ébredj! Valahonnan előkerítette a szülésznőt. „Jaj, anyuka rosszul fekszik, ezért nem érzi jó magát a baba.” Ez után csak a jobb oldalamon fekhettem. De legalább a lepedőt kicserélte alattam.

Itt kértem másodszor EDA-t. Amit megint csak megtagadott. Ő. Mert még a dokival se volt hajlandó beszélni. Csak élből rávágta, hogy nem. Újra megvizsgált és kiderült, hogy amíg nem cseszegetett, addig szuperül haladtam, és irány a szülőszoba.

Jött a mindenféle pózban nyomás. Megjött a doki. Nevetgélve beszélgettek a szülésznővel. Újra fájdalomcsillapítót kértem. Erre a dokim közli, hogy ő gondolt rá éjszaka, de már nem lehet… köszi. Ez után jött az éles bevetés kőmetszőben, mert csak úgy lehet. (Mondjuk én nem voltam sose nagy alter ilyen téren, de más az, ha nincs más lehetőséged.)

Nem ment a dolog. Kimerültem, az oxis brutál fájásoktól, az alacsony vércukortól, a baszogatástól… ami nem ért véget. Mivel nem nyomtam „rendesen” és nem kooperáltam jól, ezért megkaptam, hogy „Anyuka, szedje össze magát! Most már ne magára gondoljon, a baba számít, és ő nem érzi jól magát!” Én már nem tudtam, hogyan állok, hol a gyerek, és hol vannak a saját testrészeim… Nem megy! Essünk valahogy túl rajta. Felőlem lehet vákuum is, de akár műtőbe is vihetnek, csak legyen vége! Nem bírom.

Na, jött a nődoki segédlete és az ügyeletes gyengéd keze… a fogadott orvosom teljes súllyal a hasamban/mellkasomban landolt (ettől iszonyatos halálfélelmem lett), az ügyeletes pedig az alsó felemet készült ketté tépni. Legalább is olyan érzés volt. Kettő ilyen nyomjuk ki az anyából a gyereket után az ügyeletes csóválta a fejét: fájásgyenge, a baba bradicard, a sutura sem áll jól (Kende kobakja), és a szimfízis is feszes maradt. (Szülésnél a medencecsontok fellazulnak, hogy teret engedjenek a babának. Na, nálam ez elmaradt.) Jó, hogy valaki végre rájött.

Ott akkor megváltásnak éreztem az ügyeletes szavait. Valami megkönnyebbülésféle futott át rajtam hirtelen… de ahogy jött, úgy ment is. Nem sikerült… S.O.S. császár.

Hirtelen nagy lett a tömeg és a kavarodás. A férjem nem tudom, hová lett. Jött a beteghordó, hogy feküdjek át a tologatós ágyra… nem kell segíteni… megoldom. Antibiotikum. Meztelenre vetkőzés. Zöld takaró. Mehetünk. Zokogás… Nem ment… Félelem, hogy odabenn talán valami baj történt a kisfiammal… Lámpa… Lámpa… Lámpa… Pont, mint a filmekben.

Műtő. Hideg. Zokogás. „Üljön át a műtőasztalra…” Persze megoldom egyedül, mert kicsattanok az energiától. Így üljön. Úgy üljön. Nem jó. Anesztézia dühös: „Gerincferdülése van. Nem tudom megszúrni!” Én: „Elaltatnak?” „Nem, megpróbáljuk egy csigolyaközzel feljebb.” Persze megint baj volt, hogy nem jól ülök… bocsi, még mindig oxis fájásaim vannak, ne hari, ha nem megy. De legalább a szúrásokat nem éreztem. Nyolc volt. Sikerült.

Lefekszem. Bebugyolálnak, mint egy múmiát. Zsibbadok. Katéter. Zsibbadok… Bassza meg, a karom is zsibbad… a mellkasom is. Szólok. „Nincs baj, édesanya, csak elfáradt.” Persze. Hajninak hívnak, nem hülyének.

Rosszul leszek: leesett a vérnyomásom. Halálfélelem. Valami nem jó. Nem tudom, hány fecskendőnyi cuccot nyomtak belém, mire összevakartak. Dokik csivitelnek. Sírok.

Kiemelés 6.57. Szülésznő elszalad a gyerekkel. Kétségbeesés. Az anesztes értetlenkedve utána szól, hogy ugyan álljon már meg egy pillanatra. Meg is állt, pont egy pillanatra. Elment.

Iszonyatos ürességet éreztem. Valami eltört. Valami elromlott. Valami nincs jól. Egyedül maradtam. Nem ezt akartam. Egy baba felsírt valahol… a kisfiam az. Ő is pont ilyen egyedül van most valahol.

Nem így kellett volna véget érnie, hogy elveszik, egyszer csak nincs. Valamit a fejem mellé tesznek. Fordulok. Puszit nyomok. Annyiszor láttam már, hogy így megy, hogy bennem volt, hogy ilyenkor így kell csinálni. Ja, a gyerekem. Újabb egy másodpercre láthattam és vitték is.

Végeznek. Áttesznek egy tologatós ágyra. Őrzőbe tolnak. Férj hozza a gyereket… vagy a szülésznő? Meg nem tudnám mondani. De ők eddig együtt voltak. Hozzá vitték. Kende legalább nem volt egyedül. Itt van végre. Gyönyörű. Mi más lenne.

Rám szóltak, hogy ne mozgassam a fejem. Ja, tényleg. A szülésznőm megpróbálta mellre tenni, de nem ment. Nem is próbálkozott túl nagy lelkesedéssel. Nem is éreztem, ahogy hozzám ér, legyintettem, hagyjuk… még egy csodás dolog, amit elvettek tőlünk.

Akkor csak nézegesse. Nézegettem. Majd elvitték. Férjem is elment. Szülésznő is elment, mint aki jól végezte dolgát.

Jött az őrzős nővér, aki amikor meglátta az infóziós zacsit, kiakadt. „Jesszus, magának csak sót kötöttek be???” Elszaladt, hozott Rindexet. Jobban lettem: elmúlt a hányinger, a ködös tudat. Nyomott egy kis Tramadolt, hogy majd attól alszok… Nem jött össze.

Újra sírok. Jön az orvosom. Ezért meg azért volt a császár: meg a baba lábán volt a zsinór, ami visszatartotta. De ha jobban nyomok, ment volna természetes úton is… Zokogásba kezdek. A doki legyint: „Jó volt így.” Elmegy.

Tizenhárom valamikor jöttek, hogy tea, keksz és pattanjak kifelé mosakodni. Ki is pattantam. Kb. olyan érzés volt egyedül, először felülni császár után, mintha újra felvágtak volna… csak most érzéstelenítés nélkül. Nem kaptam hirtelen levegőt sem. Lemosakodtam. A nővér közben a terem sarkából figyelt. Katéter ki. Tolószék. Mehetünk fel. Bevitt a szobába, hogy pihenjek.

De én mennék a gyerekemért. Kicsoszogok a nővérpulthoz. Nem engedték. Visszazavartak. Beültem a szobába sírni, bár igyekeztem nem zokogni, mert az valami brutálisan fájt. Mindketten utánam jöttek. Mondtam, hogy most már jól vagyok. Szeretném végre a gyerekemet magam mellett tudni. Megmérték a vérnyomásom. Összenéztek. Majd azt mondták, hogy lassan, óvatosan, kapaszkodva mehetek. Szégyen, nem szégyen, csak név alapján találtam meg a gyerekem…

Három nap alatt semmit sem aludtam, hárman voltunk a szobában négy gyerekkel, valaki mindig sírt. Akartam alapítványi szobába menni, de arról is lebeszéltek, hogy kell a társaság. Az én vérnyomásom napi ötször mérték, míg volt szobatársam, akiét csak egyszer a három nap alatt. Az ágyamat nem lehetett lefékezni, többször majdnem elestem gyerekkel együtt.

A szoptatás legalább ment… bár csak egy mellből, mert a bal vérzett, és akkor adjunk már egy kis tápszerpótlást ennek a gyereknek. Amikor lehetett, kértem a fájdalomcsillapítót… kellett, nem is tudtam létezni nélküle.

A szülésznő minden nap eljött „meglátogatni”, várta a jattot. Nem mulasztotta el egyszer sem, hogy megemlítse, hogy ha ügyesebb lettem volna, ment volna. A harmadik nap, amikor megláttam már sírva fakadtam tőle. A doki egyszer volt benn és viccesen megkérdezte, hogy jó lesz-e a gyerek, vagy alkalmasint visszavarrjuk-e?

Első éjszaka be kellett adni a csecsemőre a kicsiket, második éjszaka rábeszélt a gyerekágyas nővér, hogy újra adjam be, mert egyszerűen nem tudtam ellátni, én is és ő is folyton sírtunk, átvette a zaklatottságom. Reggel azzal fogadott a csecsemős nővér, hogy a gyerek egész éjszaka aludt, nincs is vele semmi baj. Borzasztó érzés volt: megszülni se tudtam és még ellátni se tudom, mert nem tudom, mi baja, és velem csak folyton sír.

Lassan két év telt el… vannak még gondok. Hullámzóak a kedélyek. Csalódtam magamban. De legalább ma már tudok úgy Kendére nézni, ahogy akkor nem tudtam. Rózsaszín köd, szivárvány továbbra sincs… nem is lesz, én nem az a fajta vagyok.

A császárból felépülni nehéz volt. Három hónapig fájdalomcsillapítón éltem. Két hónapig csak a bal oldalamon tudtam aludni. Sokszor segítség nélkül fel sem tudtam kelni. Kilenc hónapos volt, mire voltak olyan napok, amikor nem fájt. Tíz hónapos, amikor azt mondtam, hogy vannak olyan napok, amikor még fáj. Még ha hidegfront jön, mindig fáj és feldagad a hegem. Egy bugyit nem tudok úgy felvenni, hogy ne irritálná. Néha úgy érzem, hogy ez a seb egy külön kis entitás… Szóltam az orvosomnak, hogy valami nem jó a hegemmel. De elintézett annyival, hogy ő jól varrt. Én is annyiban hagytam. Megtanultam így élni vele, pedig tudom, hogy ennek sem így kellene lennie.

Nem akartam császárt, mert féltem a kötődési problémák és a depresszió miatt. Ezek meg is voltak. Sokszor nem tudtam a mellettem síró kis lényt azzal a babával azonosítani, aki hónapokig bennem növekedett. Sokszor éreztem úgy, hogy az én babám még nem született meg, mert hát még rugdos bennem (még hetekig éreztem ezt a „fantom” mozgást). Azt is megkaptam, hogy nem becsülöm a gyerekem, mert nekem spontán jött, és bezzeg a lombikos csak jó anya lehet. (Azt tegyük hozzá a történethez, hogy három évig jártam dokihoz, hogy valaki végre kiderítse, mi bajom, de mivel előrelátó voltam, nem halogattam az utánajárást a gyerekvállalásig.) Sok mindent kaptam, amitől nem éreztem jól magam, és nem könnyítette meg a mindennapjaim és a kettőnk közti kötődés kialakulását.

Minden egyes nap kísértenek a történtek. Visszhangzik a fejemben: „nem ment”, „ha jobban nyomok”, „ha ügyesebb vagyok”. Nem tudom, lesz-e olyan, hogy nem szorul össze a szívem, ha arra a napra gondolok, aminek életem legszebb napjának kellett volna lennie. Már soha nem kapom vissza… megloptak, megtapostak… hagytam magam. Hibás vagyok, mert rájuk bíztam magam. Egyiküket sem akarom látni soha többet.

Szeretnék még gyereket, de félek minden eshetőségtől: szüléstől, császártól… a hasamat már tönkretették, de mi van, ha megint rosszul érzéstelenítenek és most nem lesz elég pár ampulla gyógyszer?

A mai napig halálfélelmem van, néha pánikrohamokkal küzdök. Vannak jó és vannak rossz napok. Van önvád. Van magány. Van egy nehezen induló anya-gyermek kapcsolat. Fájdalom. Veszteség. Könnyek. Harc a szeretetért. Harc magammal, magamért, értünk.

V. H.

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.