igaz történetek szülésről, születésről

1913. nap: Elmentek (az ikrek)

1913. nap: Elmentek (az ikrek)

Nagyon szép nyári nap volt. Felébredtünk reggel, minden harmóniában telt, G. ment dolgozni, én pedig otthon maradtam mint veszélyeztetett terhes az ikrekkel és pihenkéltem az ágyikómban. Élveztem a terhességnek ezt az állapotát. Nagyon-nagyon boldog voltam abban a pár hónapban, amíg vártam őket.

Nehezen derült ki, hogy ketten vannak. Az R. kórházban volt az orvosom és oda mentem ellenőrzésekre. Volt egy kis vérzés a 11. hét körül és befektettek. E-vitamint szedettek velem, azzal próbálták stabilizálni a helyzetet. Talán egy hétig voltam bent, vagy még annyit sem, és közben voltak vizsgálatok. Egy eléggé flegma pali volt, aki elvitt az ultrahangra. Nagyon dühös voltam, mert semmit nem mutatott abból, amit ő a monitoron látott.

Nem voltam elégedett, és visszamentem az orvosomhoz, hogy én semmit nem láttam, nem hallottam, nem tudok semmit. És akkor egy másik orvossal küldött vissza, aki tök jó fej, normális, fiatal orvos volt, és újra nekifogtunk, hogy én is lássam. Nézi-nézi és nagyon csöndben van. Kérdezem: „No, mi van?” – „Hát ez kettő.” – Mondom: „MI???” Azt mondja: „Ketten vannak.”

Ettől a pillanattól kezdve veszélyeztetett terhesként tartottak nyilván, egy lépést sem sehova, dolgozni sem mehettem. Maradtam otthon, séta, meg pihike, séta, meg olvasgatás. Jól éreztem magam, örültünk, vártuk a gyerekeket.

Minden rendben volt, jártam vissza kontrollra. Az egyik kontrollon a doki azt mondta, hogy hat hét múlva kell visszajönni. Egy veszélyeztetett ikerterhesnek hat hét múlva. Én visszakerültem az ötödik héten, amikor elindult a szülés. A fiúk nem várták ki a hatodik hetet, mire a doktor úr ráért, vagy nem tudom, mit csinált…

Egyik reggel elindult G. dolgozni, én még visszafeküdtem, de aztán egyszer csak éreztem, hogy menni kell vécére, elmentem, de aztán megint mennem kellett. Aztán még sokszor mennem kellett, már semmi nem jött, csak jöttek ezek a görcsös fájások. De mivel még nem szültem, nem voltam még állapotos, nem tudtam, hogy ez mi.

Hát elindult. Én csak arra gondoltam, hogy hasmenés. Ott ültem a vécén újra meg újra meg újra. Görcsölés volt, de nem jött semmi. Na, akkor már éreztem, hogy baj van. Tizenegy óra körül hívtam fel G-t, hogy jöjjön, mert baj van.

Addig én összepakoltam a legszükségesebbeket, tudtam, hogy be kell menni a kórházba. Elég hamar megérkezett G., egy órán belül ott volt, és fél egy körül már bent voltunk a kórházban. Ott már nagyon görcsöltem, fogtam a hasam, rám nézett az egyik orvos, hogy szülök? Mondom, mi van? Akart a fene szülni, nem azért jöttem, azért jöttünk, hogy valamit csináljanak, állítsák meg. Nem lehetett persze.

Előkerült a főorvos, vittek a szülőszobába, úgyhogy fél egyre megvoltak a gyerekek. Bőgtem végig, tudtam, hogyha kijönnek, nem maradnak meg. Nem is láttam őket. Még aznap elmentek. Pár órát éltek. Elvitték őket valahová, biztos inkubátorba. Nem mutatták meg őket, de nem is akartam igazán. Tudtam, hogy nem maradnak meg, mit nézzek egy haldokló gyereken? Fél kilósak voltak, 550 meg 600 gramm. A 25. hét volt.

Hogy utána mi volt, arra nem is emlékszem. Bőgtem. Amikor beindult a mellem, az valami katasztrófa volt. Jegeltem, meg mindent csináltam. Iszonyatos volt. Nem emlékszem, utána mi volt, arra sem, amikor megmondták, hogy meghaltak.

Azt kértem, hogy ne is maradjanak meg, tudtam, hogy ha így megszületnek, akkor nekik el kell menni, mert így nem lehet maradni. Minek szenvedjenek? Ne bűvészkedjenek az orvosok, hogy ők milyen mágusok, ne tartsátok életben, mert félkilósan nem azért jött, hogy életben maradjon.

Onnantól, hogy elindult, tudtam, hogy vége. Csak annyira nagyon-nagyon hirtelen történt. Reggel békésen indult a nap, és fél egyre már kint voltak. Utána tudtam meg, hogy aznap napfoltkitörés volt. Kérdeztem az orvost, hogy ez nem függhet össze? Mire azt válaszolta lenézően: „Ugyan már, Kismama, ugyan már!” Mint aki minden jobban tud, ő, aki hat hétre hívott vissza veszélyeztetett ikerterhesként, és az ötödik héten sikerült megszületniük…

Ha előbb bemegyek, akkor lehet, hogy látnak valamit… Hogy lehet hat hét? Nem egy hónap? Egy átlag terhest is behívnak havonta. Egy alkoholista állat elbizakodott főorvos. Egyébként apukámnak volt ismerőse. Lehet, hogy egy átlag mezei orvos lelkiismeretesebben foglalkozott volna velünk, mint az alkoholista főorvos.

A gyerekek elveszése után maximális hárítás következett. Abszolút tabu volt, nélkülem temették el őket, nem tudtam róluk, hova lettek, nem volt megbeszélve semmi. Hova temették, hova tették, semmi. Apukám és a férjem intézték az ügyeket. Én semmit nem tudtam róla.

Belőlem kiszakadt a két gyerek, és ott ültem a semmiben, és jegeltem a kőkeményre bedagadt melleimet. Bőgés, bőgés, évekig bőgés.

L. D.

Panni > > >
Katus > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.