igaz történetek szülésről, születésről

1910. nap: Az igazi rock’n’roll (Réta születése)

1910. nap: Az igazi rock’n’roll (Réta születése)

Kedden késő este, fél 11-kor határozottan összehúzódásokat éreztem, nálam megszokott módon már a gyengéknél is három-öt percenként. Kicsit figyeltem őket, aztán arra gondoltam, amíg tudok, addig kell is aludni mellettük. Két óra körül újra felébredtem, kezdtek erősödni, öt körül már kellett a masszázs is, szóltam Szilárdnak, hogy ne menjen dolgozni, és ha hallja, hogy anyósom felkelt már, menjen, szóljon neki is. Hívtuk Tündit, a dúlámat is, messze lakik, induljon el.

A lányok felkelése, a reggeli rutin kicsit megzavart, gyengült, de amint kimentek az udvarra, aztán el játszótérre, visszaállt. Tündi is masszírozott, beszélgettünk, jól elvoltunk, néha bejöttek a lányok megpuszilni, megsimogatni. Jó volt a hangulat.

Kora délutánra mégis elcsitult. Felhívtam a dokim, hogy mi a helyzet, miért nem mentem NST-re délelőtt. Azt mondta, semmi gond, ha szeretném, menjek be, de ha nem, legkésőbb vasárnap délelőtt, amikor ügyeletes lesz, akkor azért már ránézne a méhszájamra, hogy mennyit haladtunk. Tündit is hazaengedtük, Beával, a kórházi bábával pedig megbeszéltük, azért csütörtök este, amikor dolgozik, menjek be egy NST-re hozzá, hogy ők is le legyenek papírozva a főnökök felé. (Mégis csak terminus után vagyunk már.)

Délután kifejezetten jólesett mással foglalkozni, a lányokkal lenni, mesét nézni velük, szundikálni, nem az összehúzódásokat figyelni. Eddigre egyébként is csak óránként egy-kettő volt, az se erős, csak úgy emlékeztetőnek. A továbbiakban is ez volt már a minimum, teljesen sosem állt le.

A szerda éjszaka békésebb volt, jól aludtam az összehúzódások mellett. A csütörtök is békésen telt, néha kicsit jobban besűrűsödött, de jó volt itthon lenni együtt, Szilárd már nem ment dolgozni a héten, így a lányokkal lehettem, de nem nekem kellett minden aprósággal foglalkozni. Este az NST rendben volt, jó volt Beával találkozni, kicsit beszélgetni.

A péntek is nyugis volt, bár a tágabb család már türelmetlenkedett, manapság már nem vagyunk napokig tartó vajúdáshoz szokva, pedig hány ilyen történetet ismerünk nagyanyáink korából! Én nyugodt voltam, jó volt itthon, tudtam, hogy haladunk, és hálás voltam a segítőimnek, hogy nem stresszelnek vizsgálatokkal. Tündivel naponta telefonáltunk a helyzetről. Éjszaka megint volt egy hosszabb, erőteljes szakasz, de reggelre megint elcsitult. Egészen hozzászoktam már a helyzethez, egyre erősebb összehúzódások mellett tudtam már aludni.

Szombat délutánra a kisebbik húgom elvitte a lányokat játszani anyukámékhoz, mert három hete nem találkoztak már. A biztonság kedvéért csomagoltam nekik pizsit, hátha kell. Eddig is a nyugisabb időszakokban tudott beindulni, hátha segít, ha nincsenek itthon. Nagyon jó volt kettesben lenni, filmet néztünk, pihentünk, később fürödtem is egy nagyot, közben zenét hallgattunk, beszélgettünk. Bár semmi komolyabb jele nem volt az indulásnak, azért hétkor felhívtam anyukámat, hadd aludjanak ott a lányok, ha más nincs is, lesz egy nyugis éjszakánk.

Estére kicsit elkenődtem, már feladtam, hogy ma se lesz semmi, pedig már úgy szeretném fogni, ölelni, szagolni, látni, hogy valójában milyen. Szilárd látta, hogy elkeseredtem, odabújt, kicsit megabajgatott, nagyon jólesett.

Aztán fél 12-kor gyorsan és határozottan elkezdődött. Tudtam, hogy ez az a pont, ahonnan már nem lesz visszatérés, olyan intenzív volt, de féltem a csalódástól, nem akartam Tündit se újra potyára riasztani. Mondtam, ha egy óra múlva is így vagyunk, hívhatjuk.

Mászkáltam, ringattam magam, Szilárd olajozott, masszírozott, jó erősek voltak a hullámok, de én ezt tulajdonképpen szeretem. (Az előző kettőnél is nagyon szeretek a vajúdásra magára is visszagondolni.) A férjem izgult, már telefonált volna, de amíg nem volt meg az egy óra, nem akartam.

Fél egykor viszont nekem már nem volt kedvem, neki kellett, ebből Tündi is tudta, jó lesz sietni. A következő másfél órában egyre hangosabb voltam, négykézláb ringattam magam. Na, gondoltam, most már tuti felvertem az egész házat, és örültem, hogy a lányok nincsenek itthon. Meg eszembe jutott, amit Zselyke egyik nap egy hasonló négykézlábas összehúzódásnál mondott: „Édesanya, olyan vagy, mint egy ló.”

Olyan érzés volt az egész, mint Éduánál, amikor a kádban voltam, akkor voltunk háromujjnyinál, gondoltam, jó, most is félúton lehetünk, Tündi mindjárt itt van, lassan indulhatunk a kórházba. De abban a pillanatban (2.02-kor), hogy hallottam, megáll az autója a ház előtt, hallottam és éreztem két kattanást a medencémben, hűha, mondom, ez csont a csonton, erre az érzésre emlékszem, itt a feje a szülőcsatornában. Odanyúltam, és tényleg. Nem hittem, hogy itt tartunk.

Kiabálok Szilárdnak, hogy nagyon gyorsan engedje be Tündit, ő egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, igen, ez már a kitolás. Vagy villámgyorsan bemegyünk a kórházba, vagy mentőt kell hívni. Na, azt nem! Előtte azt hittem, felállni sem tudnék, nemhogy felöltözni meg kórházba menni, de a mentő szó megtette a hatását, hirtelen mindenre képes vagyok. Nyolc perc alatt a kórházban vagyunk, Tündi gyorsan hívja Beát, a burok a kocsiban pattan el, a kezemmel végig tartom, különben úgy érzem, kicsúszna a feje.

2.10: Berongyolunk a kórházba, a szemem sarkából látom, a doktornő az ügyeletes, az jó, ha az én dokim nem ér ide, tőle is azt kapom, ami nekem kell. Tündi szól, kitolásban vagyunk, nyitják a sima szülőszobát, én meg amerre megyek, dobálom szét a ruháimat, kabát, cipő le, méterenként egy-egy ruhadarab, mondani már csak annyit tudok: „Hozzátok a sámlit!” Tündi mondja az ügyeletesnek, Bea már úton, az alterba készültünk, így már nyitja is a szülésznő, a bugyimat és a pólómat már ott dobom le. Rá a sámlira.

Nem tudom, ruhában alszanak-e, de Bea már ott is van, öt perc múlva meg a doki is. Mindenki ideért, a kapkodásnak vége, a doktornő kifelé menet még lekapcsolja a nagyvillanyt, elég lesz a kicsi fénye is. Tetszik ez a gesztus.

Szilárd mögöttem ül, masszíroz, Tündi mellettem talán térdel, átfogja a vállam, az ő karjába kapaszkodva tudok előredőlve nyomni. Bea előttem a földön szinte hasal, tartja a gátam, a doki egy méterre guggol.

Réta helyezkedik, forgolódik, ő is szalutáló kézzel jön, lassan, szakaszosan bújik ki. A sámli és a függőleges helyzet nagyon jó, érzem, ahogy a gravitáció, a méhem, a baba meg én összedolgozunk. Az a bizonyos erő meg, amit emlegetnek, nem is mintha csak eljönne, inkább bennem lakik, csak nem mutatkozik akármikor: nem hittem volna, hogy lehet ilyen sokáig egy levegővel nyomni, pedig bőgök is hangosan, mélyen, hosszan, mint egy orgona.

2.35-kor csusszan ki Réta, fogom, ölelem, beszélek hozzá, mennyire vártam már! Befészkeli magát a két mellem közé, ott vár, míg a zsinór pulzál.

A házi gyerekorvosunk épp az ügyeletes, neki is örülök, Szilárd megy vele, hallom, hogy mérik, szép nagy: 3800, 56, és a válla is széles.

A lepény szépen, melegen, hamar kijön, a kisajkon van egy kis horzsolás, de össze se kell ölteni. A hegbetapintás nem kellemes, de kibírható.

Mire Réta elkészül, addigra én is. Lefekszem a franciaágyra, összebújunk, szopizik. Szilárd ül a fotelben, néz minket. Gyors volt a finálé, mindenkit utol kell, hogy érjen a lelke.

Van három lányunk.

Négy napon keresztül nem tudtam, mire vár Réta. Talán csak a vasárnapra, hogy minden apró fogaskerék a helyére kerüljön.

K. V.
Zselyke > > >
Édua > > >

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.